"A Toni Erdmann egyaránt tud fontosakat mondani a világról, ami lassan megemészt bennünket, és két ember kisiklott kapcsolatáról, aminek darabjait egyenként kell újra a helyére rakni."

Nem lennék annak a rendezőnek a helyében, aki éppen egy olyan film tervét vázolja a lehetséges befektetőknek, amiben a főszereplő és társai legalább tíz percen keresztül meztelenül feszengenek egymás mellett, de ez még mindig szombati matiné a 2016-os év legbizarrabb „szexjelenetéhez” képest, ahol egy süti tetejéről majszolnak ondót. Aki látta, nyilván érti, hogy miért van ott az idézőjel.

De igazából teljesen mindegy a Toni Erdmann előélete, a lényeg az, hogy elkészült és csodálatos dolog egy olyan alkotást látni, ami alapjaiban eltér attól a rendszertől, ami nélkül már nem is nagyon készülhet el film mostanában.

A Cannes-ban csúnyán hoppon maradt Toni Erdmann rendezője, Maren Ade a jó értelemben magasról tesz arról, hogy a nézők a harmincadik, a negyvenedik, vagy akár az ötödik percben elhagyja-e a mozitermet.

Van egy célja, hogy elmeséljen egy különleges történetet, és ezt mindenféle máz és körítés nélkül meg is teszi. Már-már elképzelhetetlen volt a mostani filmes felhozatalból egy olyan darabot látni, amelyik egyáltalán nem akarja kielégíteni a közönség igényeit pl. azzal kapcsolatban, hogy egy jót nevessen vagy sírjon. Eközben pedig szépen lassan mindkettőt megteszi.

Persze ehhez kellenek egyfajta adottságok, hiszen a fent említett dolgok azért nem pillanatok alatt történnek, másképp szólva a 162 perces játékidő elég időt hagy a karakterek kibontakozására. Leginkább a kitartás a kulcs ahhoz, hogy igazán jól tudjunk szórakozni, ha pedig beszippant ez a keserédes és rengeteg mögöttes üzenettel bíró alkotás, amely nem mellesleg remek vitatéma is, akkor nagyon meg lehet szeretni.

A történet egy apa-lánya kapcsolatról szól, a furcsán bohókás, az embereket műfogsorral szórakoztatni próbáló Winfried kutyája halála után elhatározza, hogy közelebb kerül a Romániában dolgozó lányához, akivel enyhén szólva elhidegültek egymáshoz. Amikor pedig Winfriedként nem sikerül elérnie semmit, előveszi a kissé szerencsétlen, bugyuta alteregóját, és Toni Erdmannként kezdi el üldözni a teljesen begyepesedett, csak a munkájának élő lányát, Inest.

Már az elején kifejtettem, micsoda kockázatot vállal egy rendező, amikor valami olyanhoz adja a nevét, aminek már a létezése is kisebb fajta csoda, főleg akkor, ha minden olyan elemet elhagy, amit az emberek nagy része kifejezetten szeretne látni egy filmben.

A rengeteg pörgős sorozathoz hozzászokott közönség gyomrát pedig alighanem megüli a Toni Erdmann, és ennél a pontnál el is érkezünk egy nagyon fontos dologhoz. Hiszen méltathatom én a remek forgatókönyvet és a rendezést, a lenyűgözően érzékenyen játszó színészeket vagy a kiválóan megírt hús-vér karaktereket, ha ez a fajta stílus, amit a film alkalmaz, nem jön be, akkor ezek az érdemek mind semmissé válnak majd a szemedben, ha már úgy érzed, két életet leéltél és még fél óra sem telt el a filmből.

A Toni Erdmann pofátlanul kimondja, hogy ez a fajta történetmesélés nem való mindenkinek. Én viszont nagyon fogékony vagyok ezekre az ínyencségekre, így értelmű volt, hogy előbb-utóbb szánok egy hétvégét Ines és Winfried/Toni kalandjainak.

A film fő mozgatórugója természetesen a két szereplő. Egyikük sem az a fajta ember, akivel egyből szimpatizálni lehetne. Viszont ha vesszük a fáradtságot és a dolgok mélyére nézünk, egyből látjuk, hogy mindkettejük szenved valamitől és ebből a perspektívából sokkal jobban meg lehet őket érteni.

Gondoljunk csak a nőre, akinek apja kínosan zavarja őt, de mégis sírásban tör ki, amikor az elmegy, de azt sem bírja ki könnyek nélkül, amikor bevágja a lábát. Mindeközben ugyanez a nő képes gyakorlatilag mindent felhasználni ahhoz, hogy elérje a célját a munkájában.

Ezt a munkamániát és „életmentes életet” próbálja apja feloldani, de ez nagyjából a vak vezet világtalant esete, hiszen pont az a Winfried akar felemelni valakit a földről úgy, hogy közben maga is totálisan a padlón van. Lásd: feszengősen fájó első jelenet a műfoggal és műbátyóval.

Nem tudom, készítettek-e felmérést a 2016-os év egy filmre jutó legtöbb emlékezetes jelenetéről, de a Toni Erdmann biztos dobogóhelyen végezne. És az az igazán jó, hogy ezeknek a pillanatoknak a többsége nem elsősorban a nevetésről szóltak, vagy nem csak arról. Az én meglátásom szerint például az éneklős rész volt az első, amikor apa és lánya először egymásra talált, majd ezt követte a meztelen buli, ahol az sem elhanyagolható tényező, hogy egy nagyon őszinte öleléssel végződött.

Összefoglalva a Toni Erdmann néhány üresjárata eltörpül a sok érdekes felvetés és gondolat mellett, főleg akkor, ha egy 162 perces filmről van szó. Ines és Winfried tökéletesre csiszolt jellemét nagyszerűen adja át a két színész, Peter Simonischek és Sandra Hüller, közben pedig egyaránt tud fontosakat mondani a világról, ami lassan megemészt bennünket, és két ember kisiklott kapcsolatáról, aminek darabjait egyenként kell újra a helyére rakni.

Értékelés: 8,5/10

Megosztás a facebookon

"Érdemes tisztában lenni Buñuel munkásságával, mert könnyen lehet, hogy ezt a fajta szürrealizmust nem könnyen emészti meg a gyomrod.

Luis Buñuel tipikusan az a rendező, akinek a filmjei mindenki számára mást jelentenek, hiszen rengeteg fontos üzenettel bírnak, melyek a mai napig is érvényesek. Első találkozásom a mexikói rendezőlegendával, a Salvador Dalí festőművésszel közösen készített Andalúziai kutya, mely egyben a bemutatkozó műve volt. Bevallom őszintén, túl kevés vagyok én egy igazi szürrealista filmhez.

A kezdeti nehézség azonban nem vett el a kedvem, de meglepődve vettem észre, hogy a Buñuel-filmográfiából egy nagyon fontos darab kimaradt eddig az életemből, ez pedig Az öldöklő angyal. A témája kellően érdekelt ahhoz, hogy a húsvétra egy kicsit fittyet hányva bepótoljam a kimaradásomat.

Egy házaspár egy előadás után vacsorát ad barátaiknak, ismerőseiknek. Eddig semmi különös, kaviár, pezsgő, hangos beszélgetések: ahogy az lenni szokott. Az összes ember viszont, aki a házban tartózkodik néhány cseléden kívül meglepődve konstatálja a reggel, hogy eszük ágában sem volt hazamenni. Majd amikor ezt megtehetnék, akkor sem megy. De miért nem?

Valószínűleg mindenkit ez a kérdés és az arra adott válasz foglalkoztat, véleményem szerint viszont egyáltalán nem ez a fontos, hiszen a szürrealizmus lényege pont ez, hogy a nézőnek, sőt, gyakran a karaktereknek sincs fogalmuk arról, hogy mi történik és a csattanó sincs hosszasan megmagyarázva, csak egyszerűen megtörténik.

Számomra sokkal inkább arról szól ez a film, hogy az emberek nagy részét, nemcsak a burzsoáziára gondolva, mennyire befolyásolja, hogy a másik mit csinál. „Ha felveszi a kabátját, mennünk kéne nekünk is. Hopp! De levette! Akkor maradjunk.” És így tovább..

 

Az a példa persze eléggé radikális, hogy egyetlen ember sem képes elhagyni a helységet, de burkoltabb formában a mai napig is találkozunk ezzel a szituációval.

Miért van ez? Az emberek félnek, hogy egyedül maradnak egy adott élethelyzetben? Vagy egyszerűen csak az egy hajóba evezünk feelinget mindenki szereti? Fogalmam sincs, de Az öldöklő angyal remekül gondolkodtad el ezen.

A házaspáron kívül, akik a vacsorát tartják, nincs is igazi főszereplő, Buñuel sokkal inkább a lehető legkülönfélébb embereket, karaktereket és jellemeket mutat meg néhány percben. Az első harminc-harmincöt percben még mindenki magán viseli a leplét, jókat mosolyognak a bajszuk alatt és élvezik a vacsorát.

Amikor azonban a helyzet másnap rosszra fordul, mindenki megmutatja az igazi önmagát: érdemes például a vizes jelenetre gondolni, amikor ezek a nagy burzsoá, magukat felsőbbrendűnek gondoló emberek állat módjára próbálnak néhány deci vízhez jutni.

 

Abból is észre lehet venni, hogy Buñuel egy nagyon elgondolkodtató filmet alkotott, hogy tulajdonképpen semmi mással (pl.. operatőri munkával, forgatókönyvvel, színészekkel) nem foglalkozok, csak a témával, az üzenettel és a kicsit sem burkolt társadalomkritikával.

Összefoglalva egy gyakran szégyentelenül abszurd és elgondolkodtató 100 percben részesül az, aki rászánja magát Az öldöklő angyal megnézésére, ugyanakkor érdemes tisztában lenni Buñuel munkásságával, mert könnyen lehet, hogy ezt a fajta szürrealizmust nem könnyen emészti meg a gyomrod. 

Értékelés: 10/8,5

Megosztás a facebookon

"A párbeszédek intenzívek és pörögnek, a cselekmény egy pillanatra sem áll meg, Donovan karaktere pedig roppant szimpatikus."

Akármennyi helyről is hallottam, hogy a Kémek hídja egészen jól sikerült Spielberg mostani munkáihoz képest, egyszerűen nem akartam rávenni magam a megnézésére. Miért? Elegem lett, hogy öregkorára más témához sem tud nyúlni, mint a háborúhoz és a politikához a megszokott giccseivel együtt. Igazi a mondás, miszerint ne ítélj elhamarkodottan, ugyanis a Kémek hídja, amennyire nehezen ültem le rá, egy annyira jó film lett. Egy kemény thriller szavakkal és tekintetekkel.

Történetünk főszereplője James Donovan, Rudolf Abel állítólagos orosz kém ügyvédje, aki hatalmas ellenszenvet váltott ki az emberekből az ügy elvállalása miatt. Egyértelműnek tűnik, hogy Abelt vagy halálra ítélik, vagy több évtizedre börtönbe csukják, amikor jött a hidegzuhany: az oroszok is foglyul ejtettek egy amerikai kémrepülőgép pilótáját. A cserének meg kell történnie, ezzel pedig nem mást, mint James Donovant bízzák meg, a helyszín pedig Berlin.

A Lincoln és a Hadak útján után Spielberg kicsit visszavett a régi korok megidézésből és olyan filmeknek volt producere, mint a Jurassic World vagy Lasse Hallström kellemes főzős kalandja, Az élet ízei.

Persze nem sokáig kellett várni, hogy újra elkalauzoljon bennünket egy háborús időszakba, ezúttal pedig a hideget választotta. A Kémek hídja igazi erőssége azonban nem is feltétlen Spielbergben, sokkal inkább a forgatókönyvben rejlik, melyet a Coen fivérek jegyeznek.

A párbeszédek intenzívek és pörögnek, a cselekmény egy pillanatra sem áll meg, mivel mindig jön egy-egy új jelenet ami felborzolja kicsit a kedélyeket, Donovan karaktere pedig roppant szimpatikus, hisz tulajdonképpen ő az egyetlen pártatlan szereplő, akinek az igazság számít és nem a hovatartozás.

Donovan pedig jobb emberre nem is találhatott volna Tom Hanks személyében. Ez az ember egyszerűen lenyűgöző, nem bírom elégszer hangsúlyozni, hogy számomra minden idők egyik legjobb színésze, és itt is remekül a hozza a tisztességes, feddhetetlen figurát. (Mondjuk nem tudom feltűnt-e, de az utóbbi években szinte csak ilyen karaktereket adnak neki, mindenesetre még mindig nem lehet megunni.)

De Hanks mellett van még egy csillagos ötös alakítással bíró színművész a filmben, mégpedig Mark Rylance. Ilyen finom és mérsékelt alakítással ennyire megrázóan nem sok embert láthatunk a vászon előtt. Sajnáltam, hogy Abel az első óra után gyakorlatilag teljesen eltűnik és csak az utolsó nagy csereberében kap szerepet.

Itt kezdődnek a gondok, a filmnek egy fő- és három mellékszereplője van nagyjából, a játékidőben viszont borzasztó rosszul vannak elosztva. Donovan karakterére nem lehet panasz, hamar megismerjük a jellemét és jól is kivan dolgozva, a többiekkel, a foglyokkal viszont már koránt sem ez a helyzet.

Mint már mondtam, Abel teljesen felszívódik Donovan Berlinbe utazása után. Ekkor ismerünk meg egy kulcsfontosságú személyt, Frederic Pryort, aki nagyon bezavar az eddig letisztult képbe az elfogása után, hiszen vele együtt két amerikai-egy orosz fogoly lesz a felállás, ami bárhogy számolom, nem egyenlő, így a csere megkérdőjeleződik.

Pryor viszont, nem viccelek, tíz percet sincs a képernyőn. Mintha a szkript felénél jöttek volna rá, hogy hopp, őt meg kifelejtettük, de sebaj, bevágunk egy-két jelenetet arról, hogy tolja a biciklijét a berlini fal előtt és félti a nőjét, jó lesz az úgy.

Hát nincs jól. Powers, a másik foglyot is alig látjuk, a legnagyobb baj pedig az, hogy még a Spielberg filmek között is egész hosszú idővel bír a Kémek hídja, szám szerint 140 perc. És hogy két óra húsz perc alatt nem lehet megfelelő módon bemutatni két olyan karaktert, akiknek ténylegesen fontos szerepe volt a dolgok alakulásában, azt nem hiszem el.

Ettől eltekintve viszont baromi szórakoztató és érdekfeszítő módon mutatja be Spielberg az amúgy száraznak hitt történelmi eseményeket ötletes vágásokkal, rendkívül korhű és látványos díszletekkel, dinamikus szövegkönyvvel és dialógusokkal, meg persze a jóleső happy-enddel, mely ez esetben nem neki, hanem a történelemnek köszönhető.

Értékelés: 10/8,5

 

Megosztás a facebookon

"Végre egy alkotás, mely nem az amúgy hangulatos zenéjével próbál jó kedélyállapotot teremteni, hanem a muzsika csak egy része a kiváló szórakozásnak, amit igazából maga a film nyújt."

 Gyakran gondolkodtam már azon, hogy nézne ki egy vígjáték Pedro Almodóvar-tól? A tabukat nem ismerő spanyol rendező eddig leginkább csak megrázó filmdrámáiról volt híres, ezek közé tartozik a Bőr, amelyben élek, a Mindent anyámról, vagy az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén. És hogy válaszoljak is a kérdésre: pont úgy néz ki, mint ahogy az Eszeveszett mesék!

Igaz, a mester csak produceri kreditet kapott, de a műfaji besorolás ellenére minden megvan benne, amit csak felszokott használni a direktor a komolyabb hangvételű filmjeiben: sőt, egyes részeknél éreztem, hogy ilyen "elképesztő" jeleneteket az elsőfilmes Damián Szifron még tuti nem mert volna betenni, szóval voltak dögivel Almodóvar pillanatok is.

A nagyon gyatra magyar előzetes nem, a remek kritikák és a szkeccsfilmek szeretete miatt viszont annál inkább dúlt bennem a kíváncsiság, milyen az, amikor egy alkotásban egyszerűen mindenki elveszti maga felett a kontrollt.

Az Oscar-t és Cannes-t is megjárt film olyan furcsa történeteket mesél el, amelyek biztos, hogy a való életben nem történhetnek meg, de mégis olyan emberinek érezzük őket. Legközelebb talán a mérnök története áll a valósághoz, akinek szinte az egész élete tönkremegy csak amiatt, mert szabálytalankodott az autójával az utcán.

Fontos leszögezni, ez nem egy vígjáték, és ne úgy üljetek le megnézni, hogy kaptok két órányi tömény poénáradatot, mert egyrészt csalódás fog érni, másrészt nem is fog tetszeni. Ezek nagyon komoly történetek rettentően nagy mennyiségű abszurditással és fájóan találó viccekkel, mely az egész világra egy korrajz.

Van, amikor egy megcsalt feleség bőrébe bújhatunk, aki pont az esküvője napján tudja meg, hogy férje mit is művelt azzal a nővel, akit igazából meghívott a lagzira, máskor egy mérnök kálváriáját követhetjük nyomon, és a rendőrségi szervezetét, ami teljesen fittyet hány a férfi véleményére, mert ha "elvitték az autót, akkor bizony fizetni kell." (Annyi különbsége van ezeknek a történeteknek, hogy a végkifejleten érezni némi meseszerűséget.)

Most az egyszer dicséret éri a cím fordítóját, mert remekül megtalálta a megfelelő címet: nincs is rá jobb szó, mint hogy eszeveszett! Szifron és Almodóvar őrült agymenése, mely egy páratlan filmélmény lehet, ha túl tudod magad tenni azon, hogy ebben a filmben senki sem százas, és a lehető legostobább sztorik történnek meg velük.

Az Eszeveszett mesék még arra is képes, hogy az említett ostoba történeteket okosan mutassa be. A remek színészi játék, a briliáns és szavakkal le nem írható operatőri munka és a hangulat.. Végre egy alkotás, mely nem az amúgy hangulatos zenéjével próbál jó kedélyállapotot teremteni, hanem a muzsika csak egy része a kiváló szórakozásnak, amit igazából maga a film nyújt.

Talán az első kettő-három cselekmény mondható igazán viccesnek, azokon lehet többször is felnevetni, de a film másik fele érezhetően átmegy drámaibb vonalakba, a szerencséje viszont az, hogy mindkét műfaj megállja a helyét a két órás játékidőben, így ezért sem lehet kritizálni.

Pörgős, szórakoztató, és kicsit sem szokványos: ez a három nagy titka az Eszeveszett meséknek, melynek ugyan nem volt esélye az Oscaron a Leviathan és az Ida mellett, de amúgy egy nagyon lebilincselő fekete komédia, aminek minden másodpercéről lerí, hogy alaposan, gondosan van megtervezve, de mi mást is várunk a dráma nagymesterétől, Pedro Almodóvartól?

Értékelés: 10/8,5

Megosztás a facebookon