"Érdemes tisztában lenni Buñuel munkásságával, mert könnyen lehet, hogy ezt a fajta szürrealizmust nem könnyen emészti meg a gyomrod.

Luis Buñuel tipikusan az a rendező, akinek a filmjei mindenki számára mást jelentenek, hiszen rengeteg fontos üzenettel bírnak, melyek a mai napig is érvényesek. Első találkozásom a mexikói rendezőlegendával, a Salvador Dalí festőművésszel közösen készített Andalúziai kutya, mely egyben a bemutatkozó műve volt. Bevallom őszintén, túl kevés vagyok én egy igazi szürrealista filmhez.

A kezdeti nehézség azonban nem vett el a kedvem, de meglepődve vettem észre, hogy a Buñuel-filmográfiából egy nagyon fontos darab kimaradt eddig az életemből, ez pedig Az öldöklő angyal. A témája kellően érdekelt ahhoz, hogy a húsvétra egy kicsit fittyet hányva bepótoljam a kimaradásomat.

Egy házaspár egy előadás után vacsorát ad barátaiknak, ismerőseiknek. Eddig semmi különös, kaviár, pezsgő, hangos beszélgetések: ahogy az lenni szokott. Az összes ember viszont, aki a házban tartózkodik néhány cseléden kívül meglepődve konstatálja a reggel, hogy eszük ágában sem volt hazamenni. Majd amikor ezt megtehetnék, akkor sem megy. De miért nem?

Valószínűleg mindenkit ez a kérdés és az arra adott válasz foglalkoztat, véleményem szerint viszont egyáltalán nem ez a fontos, hiszen a szürrealizmus lényege pont ez, hogy a nézőnek, sőt, gyakran a karaktereknek sincs fogalmuk arról, hogy mi történik és a csattanó sincs hosszasan megmagyarázva, csak egyszerűen megtörténik.

Számomra sokkal inkább arról szól ez a film, hogy az emberek nagy részét, nemcsak a burzsoáziára gondolva, mennyire befolyásolja, hogy a másik mit csinál. „Ha felveszi a kabátját, mennünk kéne nekünk is. Hopp! De levette! Akkor maradjunk.” És így tovább..

 

Az a példa persze eléggé radikális, hogy egyetlen ember sem képes elhagyni a helységet, de burkoltabb formában a mai napig is találkozunk ezzel a szituációval.

Miért van ez? Az emberek félnek, hogy egyedül maradnak egy adott élethelyzetben? Vagy egyszerűen csak az egy hajóba evezünk feelinget mindenki szereti? Fogalmam sincs, de Az öldöklő angyal remekül gondolkodtad el ezen.

A házaspáron kívül, akik a vacsorát tartják, nincs is igazi főszereplő, Buñuel sokkal inkább a lehető legkülönfélébb embereket, karaktereket és jellemeket mutat meg néhány percben. Az első harminc-harmincöt percben még mindenki magán viseli a leplét, jókat mosolyognak a bajszuk alatt és élvezik a vacsorát.

Amikor azonban a helyzet másnap rosszra fordul, mindenki megmutatja az igazi önmagát: érdemes például a vizes jelenetre gondolni, amikor ezek a nagy burzsoá, magukat felsőbbrendűnek gondoló emberek állat módjára próbálnak néhány deci vízhez jutni.

 

Abból is észre lehet venni, hogy Buñuel egy nagyon elgondolkodtató filmet alkotott, hogy tulajdonképpen semmi mással (pl.. operatőri munkával, forgatókönyvvel, színészekkel) nem foglalkozok, csak a témával, az üzenettel és a kicsit sem burkolt társadalomkritikával.

Összefoglalva egy gyakran szégyentelenül abszurd és elgondolkodtató 100 percben részesül az, aki rászánja magát Az öldöklő angyal megnézésére, ugyanakkor érdemes tisztában lenni Buñuel munkásságával, mert könnyen lehet, hogy ezt a fajta szürrealizmust nem könnyen emészti meg a gyomrod. 

Értékelés: 10/8,5

Megosztás a facebookon

"Egyáltalán nem egy mesterműről van szó, főleg mai szemmel nézve rengeteg helyen bele lehetne kötni, de a néző szó szerint hagyja a francba az egészet, és átadja magát a hangulatnak, valamint a bitang jó párbeszédeknek. (Már ekkor is rázva, nem keverve kérte Bond az italát.)"

James Bond. Egy filmcsalád, mely ugyanolyan szórakoztatást nyújtott nagypapáinknak és nagymamáinknak a '70-es években, mint nekünk, azon különbséggel, hogy a két korszak között kb. 40 év eltelt. Nekik a Csak kétszer élsz, nekünk a Casno Royale, vagy a Skyfall.

James Bond tehát egy időtálló, vagány, energikus, jó szövegekkel megspékelt akcióthriller, de senki nem lehet olyan profi, hogy több mint 20 filmen keresztül csak pozitívumokat tudjunk mondani, ezért néha bekacsingatott egy-két félresikerült alkotás, gondolok itt a Quantum csendjére, elsősorban, amit én kifejezetten rühellek, de nem mondom, megvan a maga hangulata.

Úgy gondoltam, kezdjünk mindent az elejéről, ami azt jelenti, visszarepülünk több mint 50 évet az időbe, tehát a következő filmünk, amit jól kivesézünk, az a Dr. No.

Úgy emlékeztem, régebben többször is láttam már a filmet, de sok jelenetére nem emlékeztem, ezért tettem vele még egy próbát. Azért mondom így, mert akkoriban nem jött be túlságosan.

Most is arra számítottam, hogy halálra unom magam, hiszen lehet, hogy akkoriban ez izgalmasnak számított, de az idő vasfoga mindenen és mindenkin áthatol, de kellemesen kellett csalódnom. Olyannyira, hogy már le is töltöttem a második részt.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Az Ian Fleming novellájából készült film főhősét, James Bondot Jamaicába küldik, hogy nyomozzon John Strangways és titkárnője halála után, mivel a férfi a brit titkosszolgálat fontos ügynöke volt. A film hatalmas siker volt akkoriban, a mindössze egymillió dollárból készült Dr. No az 59-szeresét hozta vissza, ami hatalmas arány, főleg úgy, hogy ez mégiscsak a kezdet volt, és akkor még semmi garancia nem volt arra, hogy jó lesz a film.

Még Sean Connery sem.

Bond és társai eljutnak a titokzatos Crab Key szigetre, ahol börtönbe zárják, de megszökik, és megpróbálja megakadályozni Honey Ryder-rel, az első Bond lánnyal az akciót. A film egyik hibája, hogy Dr. No karaktere egyáltalán nem kidolgozott, és kaphatott volna nagyobb teret is.

Kissé naiv, ámde aranyos, szórakoztató film, szinte megalapozta a további James Bond filmek sorsát, Terence Young jól megérezte Fleming regényének hangulatát, Bond karakterét és vagányságát, stb..

Egyáltalán nem egy mesterműről van szó, főleg mai szemmel nézve rengeteg helyen bele lehetne kötni, de a néző szó szerint hagyja a francba az egészet, és átadja magát a hangulatnak, valamint a bitang jó párbeszédeknek. (Már ekkor is rázva, nem keverve kérte Bond az italát.)

Sean Connery és Ursula Andress, a két, akkor még ismeretlen főszereplő remekül alakítják a szerepeket, Connery-ben megvan az a fajta laza hanyagság, ami miatt nők ezrei képesek csak ezért elsétálni a moziba, megvenni a jegyet, és beülni rá, amit az MGM 100%-osan ki is használt.

Értékelés:

10/7

Megosztás a facebookon