Kritika: Az öldöklő angyal (El ángel exterminador, 1962)

"Érdemes tisztában lenni Buñuel munkásságával, mert könnyen lehet, hogy ezt a fajta szürrealizmust nem könnyen emészti meg a gyomrod.

Luis Buñuel tipikusan az a rendező, akinek a filmjei mindenki számára mást jelentenek, hiszen rengeteg fontos üzenettel bírnak, melyek a mai napig is érvényesek. Első találkozásom a mexikói rendezőlegendával, a Salvador Dalí festőművésszel közösen készített Andalúziai kutya, mely egyben a bemutatkozó műve volt. Bevallom őszintén, túl kevés vagyok én egy igazi szürrealista filmhez.

A kezdeti nehézség azonban nem vett el a kedvem, de meglepődve vettem észre, hogy a Buñuel-filmográfiából egy nagyon fontos darab kimaradt eddig az életemből, ez pedig Az öldöklő angyal. A témája kellően érdekelt ahhoz, hogy a húsvétra egy kicsit fittyet hányva bepótoljam a kimaradásomat.

Egy házaspár egy előadás után vacsorát ad barátaiknak, ismerőseiknek. Eddig semmi különös, kaviár, pezsgő, hangos beszélgetések: ahogy az lenni szokott. Az összes ember viszont, aki a házban tartózkodik néhány cseléden kívül meglepődve konstatálja a reggel, hogy eszük ágában sem volt hazamenni. Majd amikor ezt megtehetnék, akkor sem megy. De miért nem?

Valószínűleg mindenkit ez a kérdés és az arra adott válasz foglalkoztat, véleményem szerint viszont egyáltalán nem ez a fontos, hiszen a szürrealizmus lényege pont ez, hogy a nézőnek, sőt, gyakran a karaktereknek sincs fogalmuk arról, hogy mi történik és a csattanó sincs hosszasan megmagyarázva, csak egyszerűen megtörténik.

Számomra sokkal inkább arról szól ez a film, hogy az emberek nagy részét, nemcsak a burzsoáziára gondolva, mennyire befolyásolja, hogy a másik mit csinál. „Ha felveszi a kabátját, mennünk kéne nekünk is. Hopp! De levette! Akkor maradjunk.” És így tovább..

 

Az a példa persze eléggé radikális, hogy egyetlen ember sem képes elhagyni a helységet, de burkoltabb formában a mai napig is találkozunk ezzel a szituációval.

Miért van ez? Az emberek félnek, hogy egyedül maradnak egy adott élethelyzetben? Vagy egyszerűen csak az egy hajóba evezünk feelinget mindenki szereti? Fogalmam sincs, de Az öldöklő angyal remekül gondolkodtad el ezen.

A házaspáron kívül, akik a vacsorát tartják, nincs is igazi főszereplő, Buñuel sokkal inkább a lehető legkülönfélébb embereket, karaktereket és jellemeket mutat meg néhány percben. Az első harminc-harmincöt percben még mindenki magán viseli a leplét, jókat mosolyognak a bajszuk alatt és élvezik a vacsorát.

Amikor azonban a helyzet másnap rosszra fordul, mindenki megmutatja az igazi önmagát: érdemes például a vizes jelenetre gondolni, amikor ezek a nagy burzsoá, magukat felsőbbrendűnek gondoló emberek állat módjára próbálnak néhány deci vízhez jutni.

 

Abból is észre lehet venni, hogy Buñuel egy nagyon elgondolkodtató filmet alkotott, hogy tulajdonképpen semmi mással (pl.. operatőri munkával, forgatókönyvvel, színészekkel) nem foglalkozok, csak a témával, az üzenettel és a kicsit sem burkolt társadalomkritikával.

Összefoglalva egy gyakran szégyentelenül abszurd és elgondolkodtató 100 percben részesül az, aki rászánja magát Az öldöklő angyal megnézésére, ugyanakkor érdemes tisztában lenni Buñuel munkásságával, mert könnyen lehet, hogy ezt a fajta szürrealizmust nem könnyen emészti meg a gyomrod. 

Értékelés: 10/8,5

Cím: Az öldöklő angyal
Rendező: Luis Buñuel
Forgatókönyvíró: Luis Buñuel
Vágó: Carlos Savage
Operatőr: Gabriel Figueroa
Szereplők: Enrique Rambal, Silvia Pinal, José Baviera, Lucy Gallarado, Jacqueline Andere

Ajánló
Kommentek
  1. Én