"Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta."

 Nehezen tudok választ találni arra, hogy az Ördöglakat egyáltalán miért készült el. Bár a kifejezetten érdekes felvezetés és a cselekmény kibontása még nem vetíti előre, de az 1993-ban, Memphisben történt gyilkosságokat feldolgozó Atom Egoyan-film később egyetlen részében sem tud működképes lenni, emellett kínosan ügyel arra, hogy semmi újat vagy érdemlegeset ne mondjon a témával kapcsolatban. Teljesen felesleges.

A film legnagyobb problémája maga a rendezés, ami Egoyan mostani alkotásait tekintve nem egy nagy meglepetés, viszont ugyanazokat a hibákat követi el, amit mondjuk A fogolyban is látni lehetett: egyszerűen képtelen összetartani az alkotásait. Az ígéretes kezdet után kapunk egy rakat szereplőt, akikre szánnak 1-2 percet, majd onnantól kezdve a film megállás nélkül dobálja a kereszt-és vezetékneveket, amiket a nézőnek egyből azonosítania kellene. Morgan, Byers, Burnett, McDonough, Gitchell, Paul, Dale, egy tucat mellékszereplő, akik fontosak lennének a cselekmény szempontjából, de semmi idő nem jut rájuk.

A történet a Memphisi Hármak néven hírhedté vált brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokról szól. Az ügyben letartóztatnak három erősen sátánista múlttal rendelkező fiatalt, ám több bizonyíték is arra utal, hogy talán mégsem olyan egyértelmű a helyzet. A rendőrség viszont elég egyoldalúan vizsgálja az ügyet, így kerül a képbe Ron Lax, azaz Colin Firth mint magánnyomozó.

A film elsősorban a nyomozói szálon kívül az egyik meggyilkolt gyerek anyjára, Pamre van kihangsúlyozva. Egoyan megmutathatta volna az igazi gyászát, ahogy küzd a fia elvesztésével, de sajnos nem látjuk a halálhírre összeeső és néhány perccel később a tévében mosolygó anyuka fájdalmát a kettő jelenet között. Az egyetlen megérintő rész akkor volt, amikor bevitte a fia dolgozatát a tanárhoz.

Az Ördöglakat rengeteg mindenről szólhatott volna. Azon kívül, hogy a már említett Pam ugyan főszereplő, érzelmei nincsenek megfelelően kihangsúlyozva, lehetett volna mondjuk a gyanúsítottakra is több időt fordítani. Igen, megértettük, hogy sátánisták és azt is, hogy metalt hallgatnak, sőt, még azt is, hogy sátánista könyveket olvasnak, de ezen kívül semmi kapcsolata nincs a nézőnek velük, ahogy a film többi szereplőjével sem.

Így elég nehéz érzéseket generálnia a filmnek az alapvető együttérzésen kívül.

Akkor csúszott el igazán az Ördöglakat, amikor a misztikus krimi-szerű alaphelyzetet a negyvenedik perc környékén egy tárgyalótermi drámává változtatta. Onnantól kezdve becsukott szemmel is ment volna a jelenetek felsorolása: a bíróságon vannak, ismeretlen alakokat hallgatnak ki, Lax egy étteremben próbál kitalálni valamit, aztán egy flashback, újra kihallgatás, bíróság, étterem.

Hogy mennyire nagy bajok vannak a forgatókönyvvel? Olyannyira, hogy Lax egyik éttermi elmélkedése közben találkozik a volt feleségével, aki elmondja, hogy a rendőrség a férfi múltjáról faggatta, de ő nem mondott semmi. De mi történik ezután? Semmi, folytatódik minden a tárgyalóteremben, még csak kísérletet sem tettek arra, hogy megmagyarázzák „Lax múltját”, ha már egyszer szóba hozták.

Egyáltalán nem kaptak hálás feladatot a színészek, de a film többségében mindenki korrekt alakítást nyújt. Reese Witherspoonhoz érzésem szerint annyira nem állt közel a szerep, de látszott rajta, hogy próbálkozott, illetve Colin Firth is hozta a kötelezőt a meglehetősen egydimenziós karakterével. Megemlítenék még néhány színészt, de többségük tényleg csak epizódszerepet kapott, még a feltételezett gyilkosok is.

Spoilerek nélkül mondom, hogy a befejezés sem fed fel semmi újat, amit eddig ne tudtunk volna, de nem is ez volt az elvárás. Az Ördöglakat Atom Egoyan stílusához híven lehetett volna egy minimalista dráma a magánnyomozóról, akinek erkölcsi aggályai vannak azokkal az emberekkel szemben, akiket védeni próbál, vagy bemutathatta volna az édesanya gyászát (nem csak felületesen), a végeredmény viszont egy rossz forgatókönyvből készült unalomba fulladó dráma, amit a színészek sem tudnak megmenteni. Kicsit több volt benne.

Értékelés: 4/10

"Ethan Hawke kocsija nyolcvan percnyi száguldozás után úgy néz ki, mintha a való életben neki ment volna egy kukának."

A Getaway, magyar címén a Versenyfutás az idővel pont olyan, mint a végefőcíme, amikor a drámainak gondolt és akciódús zárójelenet után a rendező és a többi stábtag neve már a borzasztóan kellemesen csengő Jingle Bells című karácsonyi számra indul meg: komolytalan, idegesítő, magát amúgy roppant okosnak és fordulatosnak gondolt összecsapott fércmunka, amit még maga Selena Gomez is letagadna a filmográfiájából, ami, csak hogy még jobban kihangsúlyozzam, nagyon nagy szó.

Számomra felfoghatatlan, hogy egy olyan jó és népszerű színész, mint Ethan Hawke, hogyan fogadhatott el egy ilyen szánalomra méltó filmet. Hawke amúgy még azok közé tartozik, akik általában meg szokták válogatni a szerepeiket és csak néha-néha, alkalomadtán csúsznak be neki pont olyan alkotások, mint a Getaway.

A cselekmény.. várjunk. Cselekménynek még csak kicsit sem tudnám nevezni kilencven percnyi folyamatos száguldást és akciózást. Vannak, akik jól csinálják, Mad Max 4, de ehhez azért nem csak pénz, de tehetséges kaszkadőrök, kivitelezők is kellenek. Az a néhány dolog, ami mostani filmünkből teljesen hiányzik.

Na, de ha amúgy dióhéjban annyi a sztori, hogy Brent Magna egy kocsiban ül egy szerencsétlenül járt fiatal lánnyal, és együtt próbálják az utasításokat végrehajtva visszaszerezni a férfi elrabolt feleségét.

A durva az, hogy gyakorlatilag semmit nem tudunk meg és nem hinném, hogy azért, mert a rendező, esetleg a forgatókönyvíró úgy gondolta volna, hogy milyen különös érzést, hangulatot adna a filmnek, ha a néző azt se tudja, hogy hívják az egyik főszereplőt és mi a gonosz célja.

Mert biza azt se tudjuk meg. Mégis hogy van képük egyáltalán leforgatni vagy mozikba küldeni egy olyan alkotást, amiben nincsenek célok: oké, kell a feleség, azt tudjuk, de a főgonosznak, akit sok helyen “The Voice” nevű karakternek titulálnak, egyetlen olyan indoka sincsen, ami miatt ezt kellene csinálni Magnával, aki korábban kiváló autóversenyző volt.

A befejezés kifejezetten sírva röhögős érzéseket táplált bennem, ugyanis a magyarázat az volt az egész napos herce-hurca és a néző IQ-jának folyamatos rombolása után, hogy az emberrabló igazából Magna egyik nagy rajongója és csak arra akarta felhívni a figyelmet, hogy öregkora (bocs Ethan) ellenére is van még benne potenciál.

Persze az utolsó képkockákon még látjuk, hogy kapott egy zsíros utalást egy halomnyi pénzzel, de hogy honnan és miért, az nekem borzasztóan homályos. Talán a bankrablásos fiaskónál? Vagy annál a fiaskónál? Vagy ennél a fiaskónál? Igen, jobb szót nem tudok a filmben feltűnő jelenetekre.

Nem érted, vajon Selena Gomez hogy kerülhetett ebbe a filmbe? Könnyű a magyarázat. A két főszereplő marketinges megvizsgálását követően te is sokkal okosabb leszel:

Selena Gomez:

Ez a név szerintem mindent elmond magáról. Courtney Solomon, a film rendezője szerintem már magában röhögött és számolta a nem létező dollárjait, amikor a casting során kiválasztották a hölgyeményt, hisz számításai szerint a rajongói, magyarul minden harmadik tinilány a Getawayért fog szaladni a moziba Szerencsére, ha nem is olyan jó a zenei ízlésük, a többséget azért nem lehetett átverni: persze a plakát alapján szerintem már rögtön tudták, hogy ez bizony nem egy koncertfilm és Selena itt csak másodhegedűs. Amúgy Selenának a 2%-os értékelést sikerült megkoronáznia a Behaving Badly-vel egy nullával. Csodálatos.

Ethan Hawke:

Na, itt valószínűleg a jóízlésű emberekben bíztak. Hawke és Gomez igazából mindketten nagy húzónévnek számítanak a maguk kategóriájában, korosztályában, csak nagyon úgy tűnik, Selena korosztályát Hawke, Hawke korosztályát Selena tántorította el a megnézéstől.

Bárhogy is nézem tehát, a Getaway már az elején halálra volt ítélve. Mindannyian ismerjük az akciófilmek megmentőjét, magát az akciót! Ha nincs értelem az alkotásodban, pakold tele minőségi harci jelenetekkel legyen az a földön, vízen, vagy levegőben. Solomon tökéletesen tudta, hogy a Getawayt csak széttört rendőrautókkal és száguldozó sportkocsikkal lehet kicsit is maradandóvá tenni. De még így sem sikerült.

Nagyon ritkán látok ennyire elcseszett akciójeleneteket. Az egész abból áll, hogy a hülye zsaruk mindennek neki mennek, aminek csak neki lehet és a rég leszerelt autóversenyző a kisujjából kirázza az útvonalakat és még a legvégén is áll az autó: mi az, hogy! Nyolcvan percnyi száguldozás után úgy néz ki a kocsija, mintha a való életben neki ment volna egy kukának.

Minden percben kapunk legalább kettő olyan beállítást, amit már láttunk ezelőtt egy csomószor. Így akármennyire is érződik néha, hogy ebben a néhány percben nem kis munka lehetett, tönkreteszi az egészet az operatőri stáb, akik létfontosságúnak ítélték, hogy a kamerát rángatni kell úgy igazán, Transformers módra.

Összefoglalva a Getaway egy unalmas, dilettáns emberektől készített B-film, amiben nem hogy kémia nincs a két főszereplő között, de még azt sem hiszed el, hogy valóban egymáshoz beszélnek. Megértem, hogy Selena elvállalta, hisz film és neki minden egyes sok pénzzel járó szakmát ki kell próbálni, de Ethan Hawke szereplését a mai napig nem értem. Courtney Solomon, aki többek között a Cake producere volt, hő önmagához és a sokadik vállalhatatlan filmhez adja a nevét. Soha. Ne. Nézd. Meg!

Értékelés: 10/3

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Undorítóan jó."

Már a címe is sugallja, hogy itt bizony mindennemű épeszű gondolkodás és értelem egy pillanat alatt elillant, de az a legkisebb elvárás egy ilyen eszement szereplőgárdával operáló filmnél, hogy őrült legyen és bizarr. A Seth Rogen és Evan Goldberg által rendezett Itt a vége fricskát mutat az összes létező filmnek és színésznek, na meg persze a katasztrófa és poszt-apokaliptikus műfajnak, mindezt olyan nevek mellett, mint a már említett Rogen, James Franco, Jonah Hill vagy éppen Emma Watson, akiknek köszönhetően egy percre sem ül le a cselekmény.

De tényleg. Az itt a vége az elsőtől az utolsó percig pont olyan bizarr, sok helyen undorító, furcsa, abszurd, ugyanakkor mégis rohadtul vicces és a maga módján még izgalmas is. A történet szerint James Franco, aki önmagát alakítja mint minden más szereplő, házavató partit tart újdonsült lakhelyén. Elhív mindenkit, aki csak számít, de még az is eljön, aki kevésbé. A gond csak az, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog miatt közbeszól a világvége és egyúttal az önfeledt szórakozás is oda van. Egy csapat Hollywoodi sztár együtt próbálja túlélni a véget!

Valószínűleg nem ütött volna akkorát, ha a színészek egy más karaktert adnak elő és nem saját magukat, így viszont, az Itt a vége személyében garantált egy 110 perces, megállíthatatlanul robogó szórakozásbomba. Persze csak akkor, ha megbarátkozol a néhol igazán undorító, erőszakos jelenetekkel vagy dialógusokkal, és az is sokkal szórakoztatóbbá teszi a filmet, ha tisztában vagy a szereplők korábbi alkotásaival és érted az utalásokat. Mert bizony abból is rengeteg van.

A teljesség igénye nélkül, csak hogy tudd, mivel (vagy kikkel) állsz szembe, A This is the End a mellékszerepekben is borzasztóan erős: itt van Jason Segel, Michael Cera, Kevin Hart, Rihanna, Channing Tatum, Paul Rudd és Martin Starr is. A nagy részüket sajnos benyeli a lyuk vagy különböző okok miatt hamar elhaláloznak, de akkor is mind fullba nyomták a kretént, a jobbik értelemben.

Az effektekre sem lehet igazán panasz, ami azért is igazán fontos, hisz ki nevet egy olyan, esetünkben katasztrófafilmekre hajazó paródián, ha az maga is egy paródia a rosszul megkomponált CGI miatt? Szerencsére ezzel sincs gond, és a legnagyobb félelmem sem következett be, miszerint Seth Rogen túl Seth Rogen-es lenne.

Azokat is megnyugtatnám, akik esetleg azért nem merik megnézni az alkotást, mert a Judd Apatow-féle poénoktól/szerelmektől/romantikáktól félnek. Aggodalomra semmi ok, kőkemény kanos vicceket kapunk és a romantika is kimerül abban, hogy Emma Watson hat embert akar megölni egyszerre egy baltával.

Az üresjáratokat tehát remekül kikerüli, az egyetlen baj talán azzal van, hogy a legtöbb ember számára, legyen az bármelyik színész rajongója is, túl soknak érez néhány jelenetet. Azt mondanom sem kell, hogy egy ilyen felhozatal mellett az altesti poénok igazán nagy szerepet kapnak, a probléma viszont az, hogy egyes viccek és viccesnek szánt dolgok néha több percen keresztül is tartanak és akármennyire is tudom értékelni azt a rengeteg abszurditást és komolyságot, egyszerűen elveszíti a báját és csak annyit ér el vele, hogy feszengeni kezd a néző.

Ez viszont szerencsére a ritkább eset, legtöbbször tudják hogy hol a határ a ténylegesen komikus és a feleslegesen undorító jelenetek között, és ha Az itt a vége ugyan egy igazi rétegfilmnek mondható, abban a bizonyos rétegben viszont nem kétlem, hogy néhány éven belül kultfilmmé fogja kinőni magát. Hozzáteszem, megérdemelten.

Az a különösen jó benne, hogy bárhogyan működik. Akkor is, ha paródiát akarsz nézni és akkor is, ha önálló vígjátékot. Ügyesen megfürdik a fricskákban és az utalásokban, ugyanakkor mégsem erre megy ki teljesen a játék: Rogen és Goldberg filmje viccet csinál Hollywood-ból és a lehető legtöbb filmből, amit csak meg lehet említeni 110 perc alatt, és összességében is több, mint egy jó vígjáték, melyet nem tudok ajánlani mindenkinek, már csak a sok altesti poén miatt is, viszont a 18-35 korosztály nagyon fogja élvezni, ezt garantálhatom. Nem ad semmi többet, mind kicsivel kevesebb, mint két órás tömény, megállás nélküli szórakozást néhány hatalmas színész közreműködésével. Undorítóan jó.

Értékelés: 10/8

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Minden olyan elem megvan benne, ami más B-filmben is, a humora és a komikus ábrázolása miatt viszont mégis kiemelkedik társai közül: ha egyetlen trash lesz, amit megnézel 2015-ben, a Bazi nagy pók legyen az!"

Én és a trashfilmek nem ápolunk túl jó barátságot: sem a Megapiranha - Gyilkos a mélyből, sem a Muck, sem a Sharknado nem okozott pozitív élményeket, pedig ha jobban belegondolunk, az évek során, főleg az elmúlt egy évtizedben, óriási rajongótábora lett az ilyen típusú szennyeknek. Persze ez nem meglepő, hisz minél több és több kerül a piacra, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy valaki tényleg megszereti. Nem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom mondani hivatásos Asylum-gyűlölőként, hogy létezik igényes trashfilm. Pedig létezik. Méghozzá a Big Ass Spider, magyar fordításban a Bazi nagy pók személyében. Már a címe is sugallja, hogy ez nem a filmművészet csúcsa, és tényleg nem az, ellenben viszont annyira szórakoztató és vicces, hogy képtelen voltam rossz szájízzel felkelni a megtekintése után.

A SyFy csatorna és az Asylum stúdió az utóbbi esztendőkben teljesen átvette a hatalmat a B-filmek felett, gondoljunk csak az előbb említett Sharknado-ra vagy akár az összes többire, a Big Ass Spider viszont meglepő módon nem hozzájuk fűződik, hanem a számomra eddig teljesen ismeretlen Epic Pictures-höz. Talán ennek köszönhető, hogy szórakozni és nevetni is tudtam rajta, nem is egyszer, sőt, tovább megyek: még a bazi nagynak pók sem nézett ki (annyira) rosszul.

Oké, persze az elvárások is jóval a béka segge alatt voltak és sok helyen érezhető volt, hogy ez bizony egy kőkemény B-film, kis költségvetésből, a legtöbb jelenetben viszont, általában akkor, amikor nem túl közelről mutatták szerencsétlent, teljesen vállalható volt az egész. Akciójelenetek viszont nagyon ritkán voltak, az utolsó tíz percben kezdődött csak az agyeldobós rész, amikor semmi nem maradt szárazon, viszont a Sharknado-val ellentétben sokáig csak beszéltek a lényről, sem mint mutatták.

Szerencsére a játékidő is gondoskodik arról, hogy egy percre se érezd kínosan magad: mindössze nyolcvan perc az egész, így akkor sincs túlságosan nagy baj, ha esetlegesen nem tetszett, sőt, még nyitottnak sem kell lenned a trashfilmek iránt ahhoz, hogy szórakoztatni tudjon, hisz én is szívből gyűlöltem eddig ezt az egész műfajt, ez a kellemes meglepetés viszont “erőt adott” a nézhetetlen szutykokhoz is.

Talán igazuk van azoknak az embereknek, akik úgy gondolják, néha-néha, kettő elgondolkodtató thriller között szükség van az ilyen fajta kikapcsolódásra. Én is tisztára felszabadultam a nézése közben, bármennyire is hülyén hangozhat.

A történet szerint valami okból kifolyólag (a film közben elmondták, de vagy két percig tart az eredettörténet) elszabadul egy pók egy kórházban. Először nem igazán foglalkoznak vele, a gonosz dög viszont minél nagyobb és nagyobb lesz, annál jobban teszi tönkre a várost. Egy biztonsági őr és egy erre szakosodott pali viszont szembe száll a pusztítóval. Tulajdonképpen azt sem tudjuk meg, hogy hol játszódik a történet, a lényeges elemek és adatok kimaradnak, de hát pont ettől is olyan szép ez a műfaj.

Nem kell figyelni semmire, az effektek lehetnek gagyik és úgy sincs túl pozitív híre a stúdiónak, szóval tulajdonképpen teljesen mindegy, mi lesz a végeredmény. A Big Ass Spider, talán a komikusabb hangulatnak köszönhetően viszont határozottan kiemelkedik a többi, 100%-ban a hülyeségre alapozó film közül: bevallom, rengeteget röhögtem rajta. Na nem is igazán a poénokon, hanem ezeken a teljesen bugyuta, mégis komolyan vett helyzeteken, karaktereken. Ha a Sharknado vagy akár Muck próbált volna kicsit is humorosabb lenni és nem arra várni, hogy a közönség a béna effekteken nevessen, talán jobban tetszett volna. Mert mindegyik trashfilm, szinte kivétel nélkül humoros akar lenni, csupán egyetlen vicc sem jut az írók eszébe és mivel pénzük sincs sok, megoldják az egészet néhány borzasztóan kinéző szörnnyel és szellemmel.

A színészek mellett se menjünk el, főleg ne Greg Grunberg mellett, aki a téma ellenére olyan komolyan és élethűen(??) adja elő a szerepét, hogy az több, mint profi. Ő egyébként híres sorozatszínész, tehát nem ebből keresi a kenyerét, viszont borzasztó menő dolognak tartom, hogy néha azért beugrik egy kis bolondozásra. Szerepelt többek között a Hősök című sorozatban, a Mission: Impossible harmadik részében és a 2009-es Star Trek-ben is.

Igazából Grunberg karaktere, Alex Mathis az egyetlen igazán fontos karakter a filmben, aki már nagyon régóta keresi a boldogságot, eddig viszont nem találta el Ámor nyila, a végére persze egy csodálatosan bimbózó szerelem is kibontja rügyeit a gyönyörűen kinéző rothadó póktetem mellett.

Összefoglalva minden olyan elem megvan benne, ami más B-filmben is, a humora és a komikus ábrázolása miatt viszont mégis kiemelkedik társai közül: ha egyetlen trash lesz, amit megnézel 2015-ben, a Bazi nagy pók legyen az!

Értékelés: 10/6

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Ha nem akarsz tudomást venni néhány fájó igazságról a mai társadalomról vagy csak egy könnyű, szombat esti szórakozásra vágysz és nem egy elgondolkodtató, néhol igazán durva thrilerre, ne nézd meg. Mindenki más számára kötelező darab."

A Fogságban egy borzasztóan depresszív film. Lehet, hogy csak én vettem észre és nekem tűnt fel, de a film szinte minden egyes percében szakad az eső vagy esik a hó: és ez nem feltétlen annak tudható be, hogy tél van. Sokkal inkább Denis Villeneuve rendező a hangulatot akarta még sötétebbé és fájdalmasabbá tenni, szavak nélkül. 

De nem csak a hangulatkeltésből vizsgázott jelesre rendezés szempontjából a direktor. A Fogságban, mint azt a címéből is sejteni, egy emberrablós sztorit tár a néző elé, és ha nem lettem volna olyan jókedvemben azon a napon, amikor rávettem magam, hogy megnézzem, valószínűleg sosem éreztem volna többet, hogy Jackman és Gyllenhaal főszereplésével készült drámát nekem feltétlen látni kéne.

Az emberrablós történetek lassan a found footage műfajhoz kezdenek hasonlítani: egy tucat megjelenik belőle, egyik sem tartalmaz semmi eredetit, emellett pedig borzasztóan klisés.
A Prisoners is ilyen lenne? Hála Istennek egyáltalán nem, sőt, megkockáztatom, ember még ilyen jól nem kerülte el a kínos közhelyeket, mint Villeneuve. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a film sokszor a nézőre bízza az adott szituáció végkifejletét, gondoljunk csak az utolsó jelenetre.

De nem feledkezhetünk meg a Coen fivérek házi operatőréről, Roger Deakinsről sem, aki a csodálatos képsorokat szolgáltatta a filmhez és akinek tényleg kijárna már egy Oscar, de a Gravity mellett esélye sem volt a díjátadón.
A tizenkét alkalommal jelölt, de egyszer sem nyertes Deakins egyébként a mesteri fényképezéssel a hangulatot, feszültséget is jócskán megemelte.

A történet szerint a Dover család látogatóba megy egy szomszédos családhoz, az önfeledt beszélgetést azonban megzavarja a két kislány eltűnése. A család és a rendőrség, bár sokkal inkább előbbi, mindent megtesz a felderítésük érdekében, a nyomozás azonban nem várt meglepetéseket tartogat.
Én személy szerint örülök, hogy nem vettek elő századjára is egy pedofil szálat, bár ha jobban belegondolunk sok emberrablós film az egész cselekményét erre építi. (A fogoly)

De ha már megemlítettük Egoyan heves kritikai visszhangot kapott filmjét, vessük össze a kettő alkotást, mivel több közös van bennünk, mint az elsőre tűnik.
- Mindkettő a fagyos időjárással teremt feszültséget
- Mindkettőben gyanús az apa viselkedése a rendőrség szerint
- Mindkettő jó (A fogoly csak fenntartásokkal)
- Mindkettőben remek a fényképezés

Villeneuve és Egoyan filmje között persze a minőség a legnagyobb különbség, mégis nagyon érdekes látni, hogy mennyire is egy kaptafára épülnek az emberrablós témájú filmek és mégis mennyire különbözőek tudnak lenni.

Na és a mesteri színészek.. Gyllenhaal talán a második legjobb alakítását nyújtja az Éjjeli féreg után, Jackman is nagyon erős alakítást nyújt, (a szakálla még nagyobbat), de Viola Davis, Terrence Howard, Paul Dano, Maria Bello és Melissa Leo is páratlanok.

Jóhann Jóhannsson, az Oscarra jelölt Mindenség elmélete zeneszerzője készítette a Fogságban scoreját is, nem is akárhogyan. A muzsikájától folyamatosan azt várod, hogy kitörjön, mint egy vulkán, mert addig csak szép lassan szól, de ez a kitörés nem történik meg, így minél nyugodtabb és lágyabb a zene, annál nagyobb feszültséget kelt: mesteri!
Nem mondanám, hogy unatkoztam, de a 150 perces játékidőt kissé túlzásnak tartottam. Máshogy fogalmazva úgy éreztem, ki lehetett volna vágni egyes részeket vagy nem kellett volna annyit foglalkozni egy-egy eseménnyel vagy karakterrel.

SPOILER
Itt van például a pedofilra vágott hajú Paul Dano figurája, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is sok köze az egészhez, mégis, végig kell néznünk minden vele kapcsolatos cselekményt, de ez természetesen csak az én szegénységi bizonyítványom.
SPOILER VÉGE

Megdöbbentő, fájdalmas, izgalmas, nem mindennapi, érdekes, látványos, sötét, depresszív. Nem minden ember számára jelentenek jó dolgokat az amúgy egy film számára pozitív szavak, így, ha nem akarsz tudomást venni néhány fájó igazságról a mai társadalomról vagy csak egy könnyű, szombat esti szórakozásra vágysz és nem egy elgondolkodtató, néhol igazán durva thrilerre, ne nézd meg. Mindenki más számára kötelező darab.

Értékelés: 10/8

"A nagy Gatsby végre egy méltó film Scott Fitzergald regényéhez, amit többször kell látni ahhoz, hogy teljesen megfogjon és megértsd, szóval nem ajánlott egy könnyű, szombat esti szórakozásnak."

Jay Gatsby történetét már többször is próbálták megfilmesíteni, a siker azonban mindig elhagyta a készítőket. Talán azért is lehet, mert F. Scott Fitzergald regényét nagyon nehezen lehet helytálló módon vászonra vinni, annyira harsány és extravagáns. Ezért is nem csodálkozhatunk, ha a '70-es években egy ilyen látványos sztorit nem tudtak megfelelő módon a néző elé tárni, de az idő vasfoga jót tett a regénynek, a nagy költségvetésű romantikus filmek nagymestere, Baz Luhrmann pedig elérte, hogy a 2013-as adaptációja egyben a legjobb Gatsby adaptáció legyen.

Az Ausztrália, a Moulin Rouge!, és a Rómeó és Júlia filmek direktora olyan színészeket vonultat fel a stáblistán, mint Leonardo DiCaprio, akinek filmbeli arckifejezése sok internetes mémet szült, Carey Mulligan, a csaj a Drive-ból, akit valamiért én speciel nem csípek, és Tobey Maguire, aki nem a gonoszokat üldözi Pókember ruhában, hanem barátja különös lelki világát próbálja boncolgatni egy szanatóriumban.

Gatsby egy nagyon különös alak. Amerikában járunk a szesztilalom idején, amikor is Nick Carraway orvosának meséli el, hogyan is ismerkedett meg a '20-as évek egyik leghíresebb alakjával, aki villájában minden hétvégén party-t tart, őt azonban sosem lehet ott látni.

Carraway és Gatsby szomszédok lesznek, és szoros barátságot kötnek. Kiderül, hogy utóbbi az egész életét arra szentelte, hogy meghódítsa egykori szelemét, Daisey-t, a bulikat is ezért csinálja. Amikor pedig a két ember találkozik, az élet csúnyán közbeszól.

Luhrmann egy nagyon különös módon közelíti meg a karakterek ábrázolását: a film első harminc percében egy pillanatra nem látjuk meg Gatsby-t, mégis, Carraway leírása és a különböző történetek alapján szinte teljesen megismerjük a különc, érdekfeszítő és romantikus énjét, mely csak a fiatal lányért dobog, aki viszont sokszor nem viszonozza a szeretet, amit Gatsby ad neki.

A különleges fények, a remek és kézzel fogható hangulat, a feszültség, a narrálás, a pörgős párbeszédek és a szomorú, egyben mesteri lezárás hozzájárul ahhoz, hogy Luhrmann egyik legjobb filmjeként emlékezzünk a Nagy Gatsby-re.

Én kicsit sem éreztem "soknak" a kiugró és hivalkodó táncos jeleneteket, mivel azok a részek is létfontosságúak voltak a film szempontjából, hisz például akkor találkozik egymással Gatsby és Nick, talán az volt kicsit furcsa, amikor az 1920-as években Fergie "A Little Party Never Killed Nobody" című számára táncoltak.

De ha már a zenénél tartunk, Luhrmann tökéletesen választotta ki egyes jelenetekhez a muzsikát, csak még jobban emelve ezzel a hangulatot vagy a feszültséget. A színészekre sem lehet mondani egy rossz szót sem, DiCaprio remekül érzett rá Jay karakterére, de a rendezőnek is piros pont jár a castingért, hisz nem is tudnék mást elképzelni Gatsby szerepére, mint az Oscar-szűz Leonardo-t, Tobey Maguire pedig elég meglepő húzás volt, mint Nick, de végül jó választásnak bizonyult.

Összefoglalva tehát, A nagy Gatsby végre egy méltó film Scott Fitzergald regényéhez, amit többször kell látni ahhoz, hogy teljesen megfogjon és megértsd, szóval nem ajánlott egy könnyű, szombat esti szórakozásnak.

Értékelés: 10/8

"Azon kevés filmek közé tartozik a Purge, amelynek mérföldekkel jobb a második része, mint az első. A tavalyit volt szerencsém moziban megtekinteni, és arra lehetett mondani, hogy egy jól elkészített horrorfilm, ez azonban még thriller-nek is éppen hogy mondható."

A bűn éjszakája talán az egyik legjobb példa rá, hogy lehet egy baromi érdekes sztorijú filmet jól elrontani a rendezői tapasztalatlansággal. Mert az elejétől a végéig látszott, hogy James DeMonaco egyszerűen nem tudta, merre menjen a történet szempontjából, sőt, kifejezetten a rendezés hibájának tudható be, hogy nem merte tágabb környezetre engedni a helyszínt: egész végig egy házban történt a cselekmény, viszont érdekes lett volna az utcára is "kimenni", mert attól feszültebb lett volna a hangulat. (Aztán a második részben, egy évvel később ez meg is történt.)

Továbbá azon kevés filmek közé tartozik a Purge, amelynek mérföldekkel jobb a második része, mint az első. A tavalyit volt szerencsém moziban megtekinteni, és arra lehetett mondani, hogy egy jól elkészített horrorfilm, ez azonban még thriller-nek is éppen hogy mondható.

Most attól kellett volna félnünk 2013-ban, hogy a gonoszok nagy része idegesítő, mint sem rémisztő műarcot hordanak? Köszi, de nem...

Fontos megemlíteni azon kívül, hogy önmagában a történet érdekfeszítő, rengeteg kisebb hibája van. Egy példa: a főszereplő család remekül él, pénzügyi gondjak nincsenek, akkor nem értem, a Megtisztulás előtt miért nem utazhatnak el repülővel egy másik országba? Mert ha jól vettem ki, ez az egész öldöklés csak az USA-ra érvényes.

Dióhéjban csak annyit a sztoriról, hogy minden évben egy nap, 12 óráig szabad bármilyen bűncselekményt elkövetni, a gyilkosságot is. Valaki a fegyvereit gyártja a megtisztulás napjára, hogy kiadja magából a felgyülemlett erőszakot, más inkább a biztonságot közel sem jelentő házában próbálja átvészelni ezt a fél napot.

Ami jókedvre derített, hogy a legfiatalabb gyerek, aki egyébként szabadidejébe értelmes és távirányítással működő robotot gyárt, hogy lehet annyira felelőtlen, hogy kinyitja a kaput egy idegennek? A filmben azzal próbálják magyarázni, hogy még gyerek, de aki ilyen ketyerét gyárt, azt már inkább tinédzsernek nevezzük.

Az egyszerű kisvárosi üzletember, akit Ethan Hawke alakít, átváltozik a családját védő oroszlánná, aki egyes jelenetekben jobban nyomja a verekedést/öldöklést, mint Stallone fénykorában, így a hitelességnek is jócskán odavan.

Az viszont kétségtelen, hogy a filmnek van egy nagyon erős feszültsége, amit már az első percekben, közvetlenül azután érzel, hogy megtudod, miért is zárkózik be mindenki a házába. Ez a feszültség viszont az utolsó jelenetekben már teljesen elszáll, helyette viszont valami furcsa érzést vált ki belőled, és csak az lebeg a szemed előtt, "milyen jó filmet lehetett volna ebből kihozni, ha nem megy át a nevetségesség határán..."

Mert amikor már a saját szomszédjai akarnak megtisztulni, arra nincs jobb szó, mint a nevetségesség. Annyi klisét kapsz a film háromnegyedétől kezdve, hogy számolni sem tudod, végeredményben pedig egy teljesen felejthető thriller-t fogsz kapni, amit véleményem szerint csak a marketing miatt neveznek horrornak.

Egyedül, ami kissé boldogíthat, hogy a második rész legalább nem vesz teljesen hülyének...

Értékelés: 10/5