Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A visszatérővel Iñárritu újra nagyot alkotott."
A Birdman után gondoltuk, hogy Alejandro González Iñárritu 2015-ben is harcba száll azért, hogy a tavalyelőttihez hasonló sikereket érjen el, ezúttal A visszatérő című filmjével. És minden adott hozzá, hogy így legyen:
Ezzel azonban még közel sincs vége Iñárritu talán túlságosan is hosszú, 156 perces remekének. Megmondom őszintén, az elvárásaim a plafont súrolták és szerencsére nem is kellett csalódnom. Egy nagyon kemény, nehezen emészthető, ugyanakkor elképesztően látványos és szemkápráztató élményben lehet része annak, aki ráveszi magát a film megnézésére.
Az első néhány perc nemes egyszerűséggel elragadó, pedig nem is a cselekmény az, ami ennyire felkeltette az érdeklődésemet, ellenben a megvalósítással, ami nem csak a kezdő jelenetre igaz, de ott hat a legerősebben. Lubezki és Iñárritu elvetemült őrültek, a szó jó értelmében.
Bele sem merek gondolni, hogy a stábtagok milyen megpróbáltatásokat élhettek át a forgatáson. Minden egyes snitten érezni, hogy vér és verejték árán született meg, az pedig, hogy több tízmillió dolláros nem várt kiadás illetve megannyi probléma mellett egy ilyen erős túlélő mozit raktak le az asztalra, mindenképpen lenyűgöző.
Nem a történetben rejlik A visszatérő ereje, hanem abban, hogy a létező összes szenvedést megéli a főszereplő, Hugh Glass, amit csak el tudsz képzelni, teszi mindezt egy olyan nyers és kendőzetlen formában, hogy az a bizonyos medvés rész például rendesen kikezdte az idegeimet, pedig nem vagyok az a fajta ember, aki elrántja a fejét a vászon elől, ha valami durva lát, most viszont ez történt.
De tényleg abból áll az egész, hogy ez az ember kínlódik és rekordmennyiségben néz szembe a halállal? Koránt sem. Rengeteg érzés és érzelem van a jelenetekben, a feszültség gyakran nézhetetlenné tesz egyes pillanatokat, hiszen ennek az embernek egyetlen kincse van, ami miatt van értelme az életének: a gyereke.
És amikor ez a kincs egy pillanat alatt eltűnik, egy új cél tombol benne: a bosszú. A történet szerint, miután őslakosok megtámadják Glassékat, mindenkinek menekülnie kell. A férfi egy medvetámadás áldozata lesz, társa pedig, John Fitzergald nem segít neki és az erdőben hagyja.
A film nagyon lassan építkezik, amikor viszont elindul úgy igazán, akkor hatalmasat szól. De most beszéljünk egy kicsit kényesebb témáról. Tudom, mindenkit csak az érdekel, hogy DiCaprio végre megkapja-e az Oscart? Akadémiai tag ugyan nem vagyok, csak tippem van, a tippem pedig az, hogy meg.
Basszus, annyiszor jelölték már de egyikben sem küzdött ennyit és épült le ennyire, pláne így, hogy a fél világ érte szurkol, szerintem ő fogja elvinni a szobrocskát, bár közbeszólhat egy Redmayne vagy egy Fassbender, akiktől szintén nem sajnálnám, de eléggé meglepne.
A film igazi erőssége viszont Tom Hardy. Szintén jelölve van, de nem hinném, hogy Rylance vagy Stallone mellett beleszólhat a dolgokba, mindenesetre amit ez az ember megtesz a filmben, az egyenesen elképesztő. A karaktere egyszerre gyáva, egyszerre kétségbeesett és rideg, aki egy komoly erkölcsi dilemma elé kerül: otthagyja a semmiben az amúgy sem túlságosan kedvelt társát a semmiben és utána menekül, vagy segít neki. Ezt a bizonytalanságot Hardy néhol finoman, néhol zord játéka remekül átadja.
Egyetlen negatívuma talán A visszatérőnek, hogy néhol túl sok, mind játékidő, mind szenvedés tekintetében. Glass folyamatos gyötrelmei kiteszik a játékidő felét, amik egyértelműen megrázóak és hatásosak, de van, amikor már úgy éreztem, ennek az embernek vasból kell lennie, ha ezt is túléli. Véleményem szerint egy 15-20 percet bátran ki lehetett volna vágni mondjuk a férfi tortúráiból vagy a furcsa, ugyanakkor teljesen felesleges „visszaemlékezés a szeretett családra” pillanatokból.
Összefoglalva A visszatérővel Iñárritu újra nagyot alkotott. Az a kivitelezés és az elmesélés, ami már a Birdmannel is csodálatosan működött, itt még nagyobb hatást vált ki a barátságtalan és piszkosul hideg tájnak köszönhetően, na meg persze annak, hogy egyetlen pillanat sincs, amit színleltnek vagy mesterkéltnek éreznél, kezdve ott, hogy DiCaprio nyers bölénymájat evett. Ezek a kis apró dolgok teszik igazán remekké A visszatérőt.
Értékelés: 10/9
Megosztás a facebookon
"A nagy Gatsby végre egy méltó film Scott Fitzergald regényéhez, amit többször kell látni ahhoz, hogy teljesen megfogjon és megértsd, szóval nem ajánlott egy könnyű, szombat esti szórakozásnak."
Jay Gatsby történetét már többször is próbálták megfilmesíteni, a siker azonban mindig elhagyta a készítőket. Talán azért is lehet, mert F. Scott Fitzergald regényét nagyon nehezen lehet helytálló módon vászonra vinni, annyira harsány és extravagáns. Ezért is nem csodálkozhatunk, ha a '70-es években egy ilyen látványos sztorit nem tudtak megfelelő módon a néző elé tárni, de az idő vasfoga jót tett a regénynek, a nagy költségvetésű romantikus filmek nagymestere, Baz Luhrmann pedig elérte, hogy a 2013-as adaptációja egyben a legjobb Gatsby adaptáció legyen.
Az Ausztrália, a Moulin Rouge!, és a Rómeó és Júlia filmek direktora olyan színészeket vonultat fel a stáblistán, mint Leonardo DiCaprio, akinek filmbeli arckifejezése sok internetes mémet szült, Carey Mulligan, a csaj a Drive-ból, akit valamiért én speciel nem csípek, és Tobey Maguire, aki nem a gonoszokat üldözi Pókember ruhában, hanem barátja különös lelki világát próbálja boncolgatni egy szanatóriumban.
Gatsby egy nagyon különös alak. Amerikában járunk a szesztilalom idején, amikor is Nick Carraway orvosának meséli el, hogyan is ismerkedett meg a '20-as évek egyik leghíresebb alakjával, aki villájában minden hétvégén party-t tart, őt azonban sosem lehet ott látni.
Carraway és Gatsby szomszédok lesznek, és szoros barátságot kötnek. Kiderül, hogy utóbbi az egész életét arra szentelte, hogy meghódítsa egykori szelemét, Daisey-t, a bulikat is ezért csinálja. Amikor pedig a két ember találkozik, az élet csúnyán közbeszól.
Luhrmann egy nagyon különös módon közelíti meg a karakterek ábrázolását: a film első harminc percében egy pillanatra nem látjuk meg Gatsby-t, mégis, Carraway leírása és a különböző történetek alapján szinte teljesen megismerjük a különc, érdekfeszítő és romantikus énjét, mely csak a fiatal lányért dobog, aki viszont sokszor nem viszonozza a szeretet, amit Gatsby ad neki.
A különleges fények, a remek és kézzel fogható hangulat, a feszültség, a narrálás, a pörgős párbeszédek és a szomorú, egyben mesteri lezárás hozzájárul ahhoz, hogy Luhrmann egyik legjobb filmjeként emlékezzünk a Nagy Gatsby-re.
Én kicsit sem éreztem "soknak" a kiugró és hivalkodó táncos jeleneteket, mivel azok a részek is létfontosságúak voltak a film szempontjából, hisz például akkor találkozik egymással Gatsby és Nick, talán az volt kicsit furcsa, amikor az 1920-as években Fergie "A Little Party Never Killed Nobody" című számára táncoltak.
De ha már a zenénél tartunk, Luhrmann tökéletesen választotta ki egyes jelenetekhez a muzsikát, csak még jobban emelve ezzel a hangulatot vagy a feszültséget. A színészekre sem lehet mondani egy rossz szót sem, DiCaprio remekül érzett rá Jay karakterére, de a rendezőnek is piros pont jár a castingért, hisz nem is tudnék mást elképzelni Gatsby szerepére, mint az Oscar-szűz Leonardo-t, Tobey Maguire pedig elég meglepő húzás volt, mint Nick, de végül jó választásnak bizonyult.
Összefoglalva tehát, A nagy Gatsby végre egy méltó film Scott Fitzergald regényéhez, amit többször kell látni ahhoz, hogy teljesen megfogjon és megértsd, szóval nem ajánlott egy könnyű, szombat esti szórakozásnak.
Értékelés: 10/8
Megosztás a facebookon
