"A nagy Gatsby végre egy méltó film Scott Fitzergald regényéhez, amit többször kell látni ahhoz, hogy teljesen megfogjon és megértsd, szóval nem ajánlott egy könnyű, szombat esti szórakozásnak."

Jay Gatsby történetét már többször is próbálták megfilmesíteni, a siker azonban mindig elhagyta a készítőket. Talán azért is lehet, mert F. Scott Fitzergald regényét nagyon nehezen lehet helytálló módon vászonra vinni, annyira harsány és extravagáns. Ezért is nem csodálkozhatunk, ha a '70-es években egy ilyen látványos sztorit nem tudtak megfelelő módon a néző elé tárni, de az idő vasfoga jót tett a regénynek, a nagy költségvetésű romantikus filmek nagymestere, Baz Luhrmann pedig elérte, hogy a 2013-as adaptációja egyben a legjobb Gatsby adaptáció legyen.

Az Ausztrália, a Moulin Rouge!, és a Rómeó és Júlia filmek direktora olyan színészeket vonultat fel a stáblistán, mint Leonardo DiCaprio, akinek filmbeli arckifejezése sok internetes mémet szült, Carey Mulligan, a csaj a Drive-ból, akit valamiért én speciel nem csípek, és Tobey Maguire, aki nem a gonoszokat üldözi Pókember ruhában, hanem barátja különös lelki világát próbálja boncolgatni egy szanatóriumban.

Gatsby egy nagyon különös alak. Amerikában járunk a szesztilalom idején, amikor is Nick Carraway orvosának meséli el, hogyan is ismerkedett meg a '20-as évek egyik leghíresebb alakjával, aki villájában minden hétvégén party-t tart, őt azonban sosem lehet ott látni.

Carraway és Gatsby szomszédok lesznek, és szoros barátságot kötnek. Kiderül, hogy utóbbi az egész életét arra szentelte, hogy meghódítsa egykori szelemét, Daisey-t, a bulikat is ezért csinálja. Amikor pedig a két ember találkozik, az élet csúnyán közbeszól.

Luhrmann egy nagyon különös módon közelíti meg a karakterek ábrázolását: a film első harminc percében egy pillanatra nem látjuk meg Gatsby-t, mégis, Carraway leírása és a különböző történetek alapján szinte teljesen megismerjük a különc, érdekfeszítő és romantikus énjét, mely csak a fiatal lányért dobog, aki viszont sokszor nem viszonozza a szeretet, amit Gatsby ad neki.

A különleges fények, a remek és kézzel fogható hangulat, a feszültség, a narrálás, a pörgős párbeszédek és a szomorú, egyben mesteri lezárás hozzájárul ahhoz, hogy Luhrmann egyik legjobb filmjeként emlékezzünk a Nagy Gatsby-re.

Én kicsit sem éreztem "soknak" a kiugró és hivalkodó táncos jeleneteket, mivel azok a részek is létfontosságúak voltak a film szempontjából, hisz például akkor találkozik egymással Gatsby és Nick, talán az volt kicsit furcsa, amikor az 1920-as években Fergie "A Little Party Never Killed Nobody" című számára táncoltak.

De ha már a zenénél tartunk, Luhrmann tökéletesen választotta ki egyes jelenetekhez a muzsikát, csak még jobban emelve ezzel a hangulatot vagy a feszültséget. A színészekre sem lehet mondani egy rossz szót sem, DiCaprio remekül érzett rá Jay karakterére, de a rendezőnek is piros pont jár a castingért, hisz nem is tudnék mást elképzelni Gatsby szerepére, mint az Oscar-szűz Leonardo-t, Tobey Maguire pedig elég meglepő húzás volt, mint Nick, de végül jó választásnak bizonyult.

Összefoglalva tehát, A nagy Gatsby végre egy méltó film Scott Fitzergald regényéhez, amit többször kell látni ahhoz, hogy teljesen megfogjon és megértsd, szóval nem ajánlott egy könnyű, szombat esti szórakozásnak.

Értékelés: 10/8

 

 

Megosztás a facebookon

"Nem hogy katarzis nincsen, amit átélhetnénk, és amit már megszokhattunk Coenék-től, de az egész film egysíkú és unalmas, ami leginkább az élettelen forgatókönyvnek és a furcsa világnak köszönhető, amit a fivérek megalkottak, ez esetben rosszul."

Joel és Ethan Coen olyan, mint egy kisgyerek: mindenbe belenyúl, megforgatja, esetleg változtat rajta, de sosem lehet rájuk ezért haragudni. A Fargo, a Félszemű, vagy a Nem vénnek való vidék is azt bizonyítja, hogy legyen a műfaj western, fekete komédia, vagy thriller, nem számít, mert úgy is jól sül el a végén. Az évek során a Coen név egybeforrt a "jó film" jelzővel, és nem mondom, hogy ez az Inside Llewyn Davis-szel megszűnt, de igen nagy csalódás lett belőle.

Oscar Isaac-et egy jó színésznek tartom, de rendre olyan filmekben szerepel, ami nekem nem nyeri el a tetszésemet: például a Drive, a Kétarcú január, vagy az Álomháború. Még ki kell törnie, hogy A listás sztár legyen belőle, de ebben az évben az Ex Machiná-val vagy a Csillagok háborúja új részével megcsillogtathatja a tudását a blockbuster kategóriában is.

Isaac, a film főszereplője, azaz Llewyn Davis egy életunt, kissé depressziós zenész, akinek utolsó reménye már csak a dalokban van. De miért is lenne oka örülni? Szeretett partnere leugrott egy hídról, az albumáért nem adnak semmit, és lakhelye hétről hétre változik, egyetlen bevételi forrása a klub, ahol zenélni szokott. A film egyik jelenetében remekül rátapint, hogy min is csúsztak el igazán a Coen fivérek: azt mondja, hogy kell valami cél. És ez így igaz. Ha egy könyvről, vagy adott esetben egy filmről beszélünk, mindegyiknek kell lennie valami célnak.

És ez az Inside Llewyn Davis-ban egyáltalán nincs meg. Úgy érzem, mintha a szereplők kényszerből mennének ide-oda, céltalanul, és ilyen nehéz körülmények között persze Isaac sem tudja hozni a formáját, bár ez a szerep nem is kíván akkora megerőltetést. (Konkrétan 104 percen keresztül ugyanolyan arckifejezése van.)

Nem hogy katarzis nincsen, amit átélhetnénk, és amit már megszokhattunk Coenék-től, de az egész film egysíkú és unalmas, ami leginkább az élettelen forgatókönyvnek és a furcsa világnak köszönhető, amit a fivérek megalkottak, ez esetben rosszul.

Llewyn Davis többször mutatkozik be, mint amennyi értékelhető jelenet van a filmben, és mégis, hatodik alkalommal, amikor azt mondja, hogy "Jó napot, az én nevem Llewyn Davis", mi is feltesszük a kérdést, hogy mégis ki a fene az a Llewyn Davis?

Nem szól másról, csak arról, hogy a félrement karrierjét próbálja egyengetni, hol barátokkal, hol ellenségekkel, de mindig a teljes reménytelenség útjára siklik, ami egy idő után a nézőnek csak egy vontatott, idegesítő, önmagát többször is ismétlő filmként marad meg.

Tehettek vele egy próbát, hiszen ízlés kérdése az egész, és az elvetemült folk zene rajongóknak biztos tetszeni fog, sajnos számomra nem jött át az az érzelem és a hangulat, ami a filmek nagy részében létfontosságú elem.

Értékelés: 10/5

 

Megosztás a facebookon