"Nem hogy katarzis nincsen, amit átélhetnénk, és amit már megszokhattunk Coenék-től, de az egész film egysíkú és unalmas, ami leginkább az élettelen forgatókönyvnek és a furcsa világnak köszönhető, amit a fivérek megalkottak, ez esetben rosszul."

Joel és Ethan Coen olyan, mint egy kisgyerek: mindenbe belenyúl, megforgatja, esetleg változtat rajta, de sosem lehet rájuk ezért haragudni. A Fargo, a Félszemű, vagy a Nem vénnek való vidék is azt bizonyítja, hogy legyen a műfaj western, fekete komédia, vagy thriller, nem számít, mert úgy is jól sül el a végén. Az évek során a Coen név egybeforrt a "jó film" jelzővel, és nem mondom, hogy ez az Inside Llewyn Davis-szel megszűnt, de igen nagy csalódás lett belőle.

Oscar Isaac-et egy jó színésznek tartom, de rendre olyan filmekben szerepel, ami nekem nem nyeri el a tetszésemet: például a Drive, a Kétarcú január, vagy az Álomháború. Még ki kell törnie, hogy A listás sztár legyen belőle, de ebben az évben az Ex Machiná-val vagy a Csillagok háborúja új részével megcsillogtathatja a tudását a blockbuster kategóriában is.

Isaac, a film főszereplője, azaz Llewyn Davis egy életunt, kissé depressziós zenész, akinek utolsó reménye már csak a dalokban van. De miért is lenne oka örülni? Szeretett partnere leugrott egy hídról, az albumáért nem adnak semmit, és lakhelye hétről hétre változik, egyetlen bevételi forrása a klub, ahol zenélni szokott. A film egyik jelenetében remekül rátapint, hogy min is csúsztak el igazán a Coen fivérek: azt mondja, hogy kell valami cél. És ez így igaz. Ha egy könyvről, vagy adott esetben egy filmről beszélünk, mindegyiknek kell lennie valami célnak.

És ez az Inside Llewyn Davis-ban egyáltalán nincs meg. Úgy érzem, mintha a szereplők kényszerből mennének ide-oda, céltalanul, és ilyen nehéz körülmények között persze Isaac sem tudja hozni a formáját, bár ez a szerep nem is kíván akkora megerőltetést. (Konkrétan 104 percen keresztül ugyanolyan arckifejezése van.)

Nem hogy katarzis nincsen, amit átélhetnénk, és amit már megszokhattunk Coenék-től, de az egész film egysíkú és unalmas, ami leginkább az élettelen forgatókönyvnek és a furcsa világnak köszönhető, amit a fivérek megalkottak, ez esetben rosszul.

Llewyn Davis többször mutatkozik be, mint amennyi értékelhető jelenet van a filmben, és mégis, hatodik alkalommal, amikor azt mondja, hogy "Jó napot, az én nevem Llewyn Davis", mi is feltesszük a kérdést, hogy mégis ki a fene az a Llewyn Davis?

Nem szól másról, csak arról, hogy a félrement karrierjét próbálja egyengetni, hol barátokkal, hol ellenségekkel, de mindig a teljes reménytelenség útjára siklik, ami egy idő után a nézőnek csak egy vontatott, idegesítő, önmagát többször is ismétlő filmként marad meg.

Tehettek vele egy próbát, hiszen ízlés kérdése az egész, és az elvetemült folk zene rajongóknak biztos tetszeni fog, sajnos számomra nem jött át az az érzelem és a hangulat, ami a filmek nagy részében létfontosságú elem.

Értékelés: 10/5

 

Megosztás a facebookon