" Minden olyan érzelmet felvonultat, amire csak szükség van, hogy egy egy igazán jó film váljék belőle, az Egy durva év tehát teljes mértékben egy kihagyhatatlan darab és évente legalább egyszer érdemes újranézni."

Valószínűleg sokan nem értenek velem majd egyet, de számomra C.J. Chandor neve, egészen idáig, egyáltalán nem jelentett garanciát. A 2011-es Krízispont óriási színészeket vonultatott fel és feszültségben nagyon erős volt, ennek ellenére mégsem nevezném mesterműnek, a két évvel ezelőtti Minden odavan pedig csak egy egyszerű Robert Redford magánszám, ami egyrészt unalmas, másrészt meg teljesen érdektelen.  Ennek ellenére viszont egyiket sem tartom rossznak és kíváncsian vártam, vajon a Most Violent Year-nek sikerül-e megugrania végre a rendező korábbi filmjeit és tényleg maradandóvá válnia. Hát sikerül. Chandor végre minden olyan elemet bevetett, amit eddig nem sikerült, vagy nem akart, az eredmény pedig 120 percnyi tömény izgalom, amit ha egyszer elkezdesz, képtelen vagy abbahagyni.

Először is meg kell dicsérnem a kiváló casting-ot: Oscar Isaac ugyan sokszor megmutatta már tehetségét a vásznon, szerintem viszont élete eddigi legjobb alakítását nyújtja az Egy durva év-ben. Igen, láttam az Ex Machiná-t, ahogy az Inside Llewyn Davis-t is, de akkor is ezt kell mondanom: egyszerűen tökéletes, de filmbeli felesége, Jessica Chastain is hasonlóan nagyon jól alakít.

A Most Violent Year egy olyan vállalkozásról szól, ami látott már jobb éveket is: a tartálykocsikat folyamatosan ellopják, a sofőröket megverik és a tulajdonos családját is zaklatják. Ha pedig ez még nem lenne elég, a rendőrség is kutakodik Abel és Anna Morales cége után.

Igen, ennyi az egész. Ez egy olyan történet, mely bármelyik hasonló vállalattal megtörténhetne és gyakran, meg is történik. A filmben egyébként Abel, azaz Isaac borzasztóan tisztességes ember és az esetek kilencven százalékában mindent illegálisat mellőz, ennek ellenére viszont mindenhonnan támadás éri. Nem titkok persze, hogy vannak dolgok, amelyben hibázott, de ha belegondolunk, az sem neki, hanem az őt körülvevő embereknek köszönhető.

Amiben még nagyon erős Chandor filmje, az a forgatókönyv. A szereplőket ennél jobban szerintem lehetetlen lett volna bemutatni, minden cselekményszál kidolgozott és értelmes, a párbeszédek közben pedig gyakran nem is vettem levegőt. (Bár ez lassan szokássá vált, hogyha nagyon tetszik egy film, akkor nem veszek levegőt.)

Az Egy durva év ugyanakkor fontos kérdéseket is feszeget: vajon tényleg lehet minden egyes fennakadó problémát egy vállalkozásban tisztességesen megoldani? Vagy sikkasztás nélkül végigcsinálni? Abel egy jó ember, annak ellenére, hogy mások belevitték a rosszba, a film végi monológja viszont mindennél többet ér.

A kosztümökről és a helyszínekről még nem is beszéltem? Nagy hiba, hiszen gyakorlatilag az egész filmet lerombolta volna, ha Chandor nem tudja visszaadni a ‘80-as évekbeli New York-i hangulatot, erről viszont szó sincs, valami elképesztő, hogy mennyire jól kidolgozott helyszínekkel operál a film. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy még a ténylegesen a ‘80-as években készült mozgóképek nagy része sem tudja visszaadni ezt a hamisítatlan amerikai hangulatot.

Csak egyetlen hibát véltem felfedezni, persze ezt is simán a szőnyeg alá söpörhetjük, hisz valószínűleg csak nem volt már-már idegesítő és egyben abszurd, hogy Abel, akármennyire is jól próbál csinálni mindent, semmi nem jön össze neki és egymás után, szép sorban dől össze az eddigi felépített vállalata. De tényleg, a film háromnegyedéig minden olyan negatív dolog megtörténik, ami csak megtörténhet egy céggel, és talán még több is.

A Morales házaspár viszont elképesztően erős, és ezt most nem a színészekre, hanem a karakterekre értettem. A rengeteg probléma és fájdalom ellenére nem esnek össze, bíznak egymásban és tényleg csak akkor veszekednek, amikor már senki nem lenne képes higgadtan beszélni.

Az egy durva év egy lassú folyású, ugyanakkor mégis izgalmas krimi, ami, ha ráérzel a hangulatára, egy kiváló filmélmény tud lenni, ebben pedig a színészek is közrejátszanak: Jessica Chastain egy Golden Globe-jelölést is begyűjtött. A forgatókönyv és a rendezés bitang erős, a 2014-es évben talán az egyik legjobb, J.C Chandor pedig két egyszer nézhető film után végre tényleg csinált egy majdnem mesterművet. Érdekes, néha fájdalmas, izgató és kegyetlen. Minden olyan érzelmet felvonultat, amire csak szükség van, hogy egy egy igazán jó film váljék belőle, az Egy durva év tehát teljes mértékben egy kihagyhatatlan darab és évente legalább egyszer érdemes újranézni.

Értékelés: 10/9

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

Megosztás a facebookon

"Nem hogy katarzis nincsen, amit átélhetnénk, és amit már megszokhattunk Coenék-től, de az egész film egysíkú és unalmas, ami leginkább az élettelen forgatókönyvnek és a furcsa világnak köszönhető, amit a fivérek megalkottak, ez esetben rosszul."

Joel és Ethan Coen olyan, mint egy kisgyerek: mindenbe belenyúl, megforgatja, esetleg változtat rajta, de sosem lehet rájuk ezért haragudni. A Fargo, a Félszemű, vagy a Nem vénnek való vidék is azt bizonyítja, hogy legyen a műfaj western, fekete komédia, vagy thriller, nem számít, mert úgy is jól sül el a végén. Az évek során a Coen név egybeforrt a "jó film" jelzővel, és nem mondom, hogy ez az Inside Llewyn Davis-szel megszűnt, de igen nagy csalódás lett belőle.

Oscar Isaac-et egy jó színésznek tartom, de rendre olyan filmekben szerepel, ami nekem nem nyeri el a tetszésemet: például a Drive, a Kétarcú január, vagy az Álomháború. Még ki kell törnie, hogy A listás sztár legyen belőle, de ebben az évben az Ex Machiná-val vagy a Csillagok háborúja új részével megcsillogtathatja a tudását a blockbuster kategóriában is.

Isaac, a film főszereplője, azaz Llewyn Davis egy életunt, kissé depressziós zenész, akinek utolsó reménye már csak a dalokban van. De miért is lenne oka örülni? Szeretett partnere leugrott egy hídról, az albumáért nem adnak semmit, és lakhelye hétről hétre változik, egyetlen bevételi forrása a klub, ahol zenélni szokott. A film egyik jelenetében remekül rátapint, hogy min is csúsztak el igazán a Coen fivérek: azt mondja, hogy kell valami cél. És ez így igaz. Ha egy könyvről, vagy adott esetben egy filmről beszélünk, mindegyiknek kell lennie valami célnak.

És ez az Inside Llewyn Davis-ban egyáltalán nincs meg. Úgy érzem, mintha a szereplők kényszerből mennének ide-oda, céltalanul, és ilyen nehéz körülmények között persze Isaac sem tudja hozni a formáját, bár ez a szerep nem is kíván akkora megerőltetést. (Konkrétan 104 percen keresztül ugyanolyan arckifejezése van.)

Nem hogy katarzis nincsen, amit átélhetnénk, és amit már megszokhattunk Coenék-től, de az egész film egysíkú és unalmas, ami leginkább az élettelen forgatókönyvnek és a furcsa világnak köszönhető, amit a fivérek megalkottak, ez esetben rosszul.

Llewyn Davis többször mutatkozik be, mint amennyi értékelhető jelenet van a filmben, és mégis, hatodik alkalommal, amikor azt mondja, hogy "Jó napot, az én nevem Llewyn Davis", mi is feltesszük a kérdést, hogy mégis ki a fene az a Llewyn Davis?

Nem szól másról, csak arról, hogy a félrement karrierjét próbálja egyengetni, hol barátokkal, hol ellenségekkel, de mindig a teljes reménytelenség útjára siklik, ami egy idő után a nézőnek csak egy vontatott, idegesítő, önmagát többször is ismétlő filmként marad meg.

Tehettek vele egy próbát, hiszen ízlés kérdése az egész, és az elvetemült folk zene rajongóknak biztos tetszeni fog, sajnos számomra nem jött át az az érzelem és a hangulat, ami a filmek nagy részében létfontosságú elem.

Értékelés: 10/5

 

Megosztás a facebookon

"A film nagy hibája, hogy a karakterek cseppet sem kidolgozottak, pedig egy ilyen fekete krimiben ez elég alap elvárás lenne: a két férfiről annyit tudunk, hogy mindkettejüknek van valami csúnya a múltjában, a feleség pedig csak tengődik az alig 100 perces játékidő alatt."

Egy nyaralás, amely nem úgy sül el, ahogy azt tervezték: kb. ennyi a Kétarcú január sztorija, ami egy thriller esetében mondhatni, elég kevés. Persze sok olyat láttunk már, hogy egy sztori nélküli filmből építik fel az év egyik legbonyolultabb és fordulatosabb alkotását. (lásd: Gone Girl).

Persze a Kétarcú januárt és a Holtodiglant össze sem lehet hasonlítani, előbbit fogjuk most kivesézni. Az elég hanyag szinopszis tehát kimerül annyiban, hogy egy házaspár 1962-ben Athénba érkezik egy nyaralás keretében.

Megismerkednek egy idegenvezetővel, aki amerikai anyanyelvű, a házaspár női tagja pedig rögtön meg is invitálja egy vacsorára. Ezek után belekeverednek egy elég szövevényes gyilkossági ügybe, a férjről ugyanis kiderül, hogy csaló, és több magánnyomozó is a nyomába van.

Természetesen az idegenvezető Rydal sem él túl tisztességes életet, plusz itt van még nekünk egy gyönyörű, bár teljesen jelentéktelen feleség.

A film nagy hibája, hogy a karakterek cseppet sem kidolgozottak, pedig egy ilyen fekete krimiben ez elég alap elvárás lenne: a két férfiről annyit tudunk, hogy mindkettejüknek van valami csúnya a múltjában, a feleség pedig csak tengődik az alig 100 perces játékidő alatt.

A Kétarcú januárban ennek ellenére fellelhető egy-két meglepő, fordulatos jelenet, de összesítésben egy rettentően feledhető darab, amit még a kiváló színészi alakítás sem tud megmenteni. Mintha Viggo Mortensen-re írták volna Chester karakterét, de ugyanez igaz Rydal megformálójára, Oscar Isaac-ra is, aki eddig csak a Llewyn Davis világában mutatott valami érdemlegeset.

Ez a film túlságosan is fekete akart lenni, eközben sokszor erőlködve, értelmetlenül próbálja elmagyarázni a dolgokat, hogy úgy maradjon meg az emberek emlékezetében, mint a legdurvább krimi évek óta.

Kár tagadni, megvan a maga '60-as évekbeli hangulata, amit remekül visszaad, plusz a színészek is megérték a pénzüket, de több pozitívumot sajnos nem tudok felfedezni benne, ezért az egyszernézős kategóriába sem tudom sorolni.

Tipikus megnézed, majd elfelejted műfaj, pedig az év egyik legjobb filmjét lehetett volna ebből kihozni. Majd legközelebb...

Értékelés: 10/5

Megosztás a facebookon