"Azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet."

Lars von Trier sosem arról volt híres, hogy a rendezői vízióit háttérbe szorítaná csak azért, hogy a néző ne érezze magát annyira rosszul. A Melankólia esetében azonban mégis erősen érezni egy kis visszafogottságot, mely az Antikrisztus húsbavágósága után kifejezetten jó eső volt, főleg akkor, ha egyfajta nem hagyományos folytatásként értelmezzük a Kirsten Dunst és Charlotte Rampling főszereplésével készült haláltusát a világgal.

Amikor egy filmes egy igazán komoly történetet szeretne elmesélni, akkor két út áll előtte: vagy humoros köntösben teszi mindezt a „kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” elv szerint, és inkább a háttérben, csendben megbújva beszél igazi problémákról, vagy egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a nagyérdemű, akinek a film készül, milyen módon fogja befogadni az alkotását.

Előbbire példa sok más rendezővel együtt Woody Allen, utóbbira pedig kézenfekvő, hogy a dán botrányhős, aki pont a Melankólia Cannes-i sajtótájékoztatóján mondott „enyhén” félreérthető médiahack után lett kegyvesztett.

Az említett mérsékelt, kicsit hallgatag stílus azonban von Trier rendezése alatt még így is egy kemény jobbhorogként hat, mely biztosan nyomot fog hagyni a lelkeden a megtekintés utáni néhány napon keresztül.

A történet egyszerre ötvözi az emberi és a világi katasztrófákat. Épp akkor kezd minden rosszra fordulni, amikor az egyik főszereplő, Justine és Michael összeházasodik. A rengeteg kibírhatatlan családtag és rokon között hamar elindul először csak a szurkálódás, majd a dolgok egyszerre teljesen felborulnak, ráadásul egy Melankólia nevű kisbolygó is a Föld felé tart, mely könnyen a végét jelentheti mindennek.

A világvége és a halál ilyen közeli bemutatása két tényezőnek köszönhető: elsősorban Justine depressziójának, másrészt pedig a Justine és testvére, Claire közötti borzasztó ellentétnek, melyek egészen a végkifejletig semmit nem változnak.

Rengeteg olyan jelenet van a filmben, amik többet mondanak egy csomó felesleges szónál. Az ismerőseim, akikkel alaposan átbeszéltem a Melankóliát, leginkább Justine borzalmas viselkedését emelték ki, ami számomra viszont egyáltalán nem volt rosszabb egy átlagos beteg ember viselkedésénél.

Az elképesztően érzékenyen játszó Kirsten Dunst arcára van írva, hogy depressziója mellett miket kellett átélnie, amikor például egy rövid levelet maga után hagyva inkább mégis úgy dönt az apja, hogy hazamegy az esküvőről. Vagy amikor olyan csúnyán lehordja a mindenféle közösségi eseményt utáló anyja, Gaby.

Nyilvánvaló, hogy senkire sem számíthat igazán, kivéve talán nővérére, akivel viszont rengetegszer van összetűzése a jellemük teljes különbsége miatt. Azt pontosan ismerhetjük, milyen rossz, amikor egy egészséges ember egyedül van, és csak képzelni tudjuk akkor, ha egy olyasvalakivel történik, aki néhány pillanatában lábra se bír állni a betegségétől.

A depressziónak, mint betegségnek a tökéletes mivoltát írta le a Claire férje, John és Justine közötti rövid párbeszéd, mely nagyjából így hangzott:

- Piszkosul boldognak kellene lenned.

- Igen, annak kellene…

A Melankólia szereplői pedig csendben, hangosan, nevetve, sírva, szomorúan, boldogan, magabiztosan és bizonytalanul várják a bolygót, Lars von Trier viszont már az első percekben teljesen egyértelművé teszi a végkimenetelt. Talán ettől még nehezebb is nézni a karakterek lelki őrlődését.

Látszólag két különböző történetszálról van szó, amikor a Justine/Claire testvérpár viszonyáról és a kisbolygó közeledéséről beszélünk, de a végén egy gyönyörű jelenettel ez az egész összeáll egy torokszorító, ugyanakkor szívbemarkoló filmélménnyé, amit sokáig raktározni fog az ember.

Egy Lars von Trier film mindig hálás feladat egy színésznek, a Melankólia pedig igazi sztárparádét vonultat fel, úgy mint Kirsten Dunst, Charlotte Gainsbourg, Kiefer Sutherland, Alexander Skarsgard, Stellan Skarsgard, John Hurt és Charlotte Rampling. Félelmetes ennyi ilyen kiváló színészt együtt látni.

Azonban a túlságosan színpadias, modoros stílus és a néhol teljesen összefüggéstelenül viselkedő karakterek nem írhatóak a film pozitív részei közé. Számomra teljesen érthetetlen volt, hogy Justine és Michael hogyan inthettek ilyen hamar búcsút egymásnak, ahogy Gaby viselkedése és a mindennel szembeni utálatának okai is kaphattak volna egy-két jelenetet. Érthetetlen, hogy miért nem éltek ezekkel a jó lehetőségekkel.

Összefoglalva viszont a Melankólia van olyan fontos és sokatmondó alkotás, aminek kétszer ennyi hibája is lehetne, akkor sem érdekelne. Hiszen azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet.

Értékelés: 8/10

Megosztás a facebookon

"A film nagy hibája, hogy a karakterek cseppet sem kidolgozottak, pedig egy ilyen fekete krimiben ez elég alap elvárás lenne: a két férfiről annyit tudunk, hogy mindkettejüknek van valami csúnya a múltjában, a feleség pedig csak tengődik az alig 100 perces játékidő alatt."

Egy nyaralás, amely nem úgy sül el, ahogy azt tervezték: kb. ennyi a Kétarcú január sztorija, ami egy thriller esetében mondhatni, elég kevés. Persze sok olyat láttunk már, hogy egy sztori nélküli filmből építik fel az év egyik legbonyolultabb és fordulatosabb alkotását. (lásd: Gone Girl).

Persze a Kétarcú januárt és a Holtodiglant össze sem lehet hasonlítani, előbbit fogjuk most kivesézni. Az elég hanyag szinopszis tehát kimerül annyiban, hogy egy házaspár 1962-ben Athénba érkezik egy nyaralás keretében.

Megismerkednek egy idegenvezetővel, aki amerikai anyanyelvű, a házaspár női tagja pedig rögtön meg is invitálja egy vacsorára. Ezek után belekeverednek egy elég szövevényes gyilkossági ügybe, a férjről ugyanis kiderül, hogy csaló, és több magánnyomozó is a nyomába van.

Természetesen az idegenvezető Rydal sem él túl tisztességes életet, plusz itt van még nekünk egy gyönyörű, bár teljesen jelentéktelen feleség.

A film nagy hibája, hogy a karakterek cseppet sem kidolgozottak, pedig egy ilyen fekete krimiben ez elég alap elvárás lenne: a két férfiről annyit tudunk, hogy mindkettejüknek van valami csúnya a múltjában, a feleség pedig csak tengődik az alig 100 perces játékidő alatt.

A Kétarcú januárban ennek ellenére fellelhető egy-két meglepő, fordulatos jelenet, de összesítésben egy rettentően feledhető darab, amit még a kiváló színészi alakítás sem tud megmenteni. Mintha Viggo Mortensen-re írták volna Chester karakterét, de ugyanez igaz Rydal megformálójára, Oscar Isaac-ra is, aki eddig csak a Llewyn Davis világában mutatott valami érdemlegeset.

Ez a film túlságosan is fekete akart lenni, eközben sokszor erőlködve, értelmetlenül próbálja elmagyarázni a dolgokat, hogy úgy maradjon meg az emberek emlékezetében, mint a legdurvább krimi évek óta.

Kár tagadni, megvan a maga '60-as évekbeli hangulata, amit remekül visszaad, plusz a színészek is megérték a pénzüket, de több pozitívumot sajnos nem tudok felfedezni benne, ezért az egyszernézős kategóriába sem tudom sorolni.

Tipikus megnézed, majd elfelejted műfaj, pedig az év egyik legjobb filmjét lehetett volna ebből kihozni. Majd legközelebb...

Értékelés: 10/5

Megosztás a facebookon