2015 legrosszabb filmjeit összegeztem.

10.- Spongyabob – Ki a vízből!

 

Fogalmam sincs, hogy anno miért adtam rá öt pontot. Öt egész pontot! Valamelyik nap volt „szerencsém” újranézni, és hát tömény gyötrelem az egész. Félelmetes, hogy a mai fiatalságnak ezen kell felnőnie, az pedig már csak hab a tortán, hogy mindez nekik tetszik is. Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy ez egy mese és nem én vagyok a célközönség, de az Agymanók vagy a Shaun, a bárány esetében például a kicsik és a felnőttek is egyaránt remekül megvoltak. (Mi az hogy! Előbbi a kedvenc 2015-ös filmem volt).

 

9. Bérhaverok

(kritika)

Egy olyan vígjátékot néztem meg, ahol főszerepben van Kevin Hart, Josh Gad és Kaley Cuoco. Ezek után mit siránkozok itt? Tulajdonképpen igazad van. Én vagyok a hibás, de nyavalyogni azért még lehet. Szóval itt van nekünk egy kövér pacák, aki lassan házasodni készül, de nincs egyetlen barátja sem, akit vőfélynek(??) kérhet. Így hát bérhaverokat szerez. A történet maga már a 2000-es évek óta vár a megfilmesítésre, a stúdió viszont csak nemrég adta ki a nagyközönségnek. Hogy miért? Van egy tippem.

 

 

8. Pixel

(kritika)

Talán az egyetlen film, ami ígéretesnek tűnt. Tudom, hogy Adam Sandler itt van és szokása szerint megint elcsesz minden lehetséges dolgot, de Chris Columbus nevében azért bíztam, pláne, hogy nem mellesleg a téma szerelmese is vagyok. Elég szégyen, hogy az egész egy néhány perces rövidfilm alapján készült, ami mérföldekkel veri az egész estés mozit. Mi a különbség? Úgy kb. 100 perc meg több tízmillió dollár.

 

7. Végre otthon!

(kritika)

Egy animációs film. Nem gondoltam volna, hogy ennyire gyűlölni fogom, de így alakult. Valószínűleg kakukktojásnak mondható ebben a listában, mert láttam, hogy elég sokan szerették, én viszont nem tudtam megbirkózni vele. Már csak azért is, mert a karakterek elképesztően CSÚNYÁK! De tényleg. Nem elég, hogy bármi eredetit, újat nem tartalmaz és folyamatosan biztonsági játékot játszik, ránézek az egyik szereplőre és nem az jut az eszembe, hogy „juj, vajon most megmenekül? Istenem, mi történik velük? Ez olyan szívszorító.. Mindjárt sírni fogok..”, hanem hogy ezt nekem tényleg néznem kell? Ráadásul elképesztően sajnáltam a rá költött pénzt.

 

6. Üzlet bármi áron

(kritika)

Adam Sandler, Josh Gad, Kevin Hart, Vince Vaughn.. Tele vagyunk A-kategóriás James Stewart leszármazottakkal, nem igaz? Vaugn követte el az Unfinished businesst, ami nem elég, hogy helyenként indokolatlanul undorító, olyan mellékszálakat tettek be, hogy az üzleti úton levő apukának a fia lelkét kell ápolgatnia, ami miatt őt csúfolják. És ezzel egész percek mennek el, úgy, hogy tulajdonképpen semmi érdekes nincs benne, és a fő sztorival sem haladtak semmit, ami egy rossz filmnél irdatlan nagy baj.

 

5. A szomszéd fiú

Az eddig férfiak uralta lista (lásd: előző) most egy női taggal is bővült: Jennifer Lopez úgy hozta az év egyik legrosszabb alakítását, hogy öröm volt nézni. Remélem mindenki tudja mire gondolok. De ettől eltekintve ez egy borzalmas film, konkrétan a saját műfaját sem tudja behatárolni. Mintha csak egy fiatal, ötletekkel teli forgatókönyvíró készítette volna a szkriptet, aki egyaránt akart humort, néhol erotikába csapó romantikusságot és horrort belecsempészni a filmjébe. Mert hogy ez mind benne is van, és még a minőség sem csapongó: az elejétől a végéig borzalmas.

 

4. A szürke ötven árnyalata

(kritika)

Épp hogy nem a dobogón végezte Sam Taylor-Johnson rendező filmje, mely az E.L. James által írt bestselleren alapszik. Nem olvastam a könyvet és szívesen mondanám, hogy a filmet sem láttam és csak azért tettem ide, mert nincs jobb dolgom, de sajnos ez nem így van. Egy hosszú tortúra az egész egy rohadt, mondvacsinált szerződésről, amit vagy aláírnak, vagy nem, és közben kapunk közeliket Jamie Dornan izmairól meg fényes korbácsairól, amikkel az arra járókat náspángolja el jó rendesen. De kit érdekel?

 

3. Elrabolva 3

(kritika)

Az Elrabolva első részét egy korrekt, néhol kifejezetten izgalmas filmnek tartom. A második rész rendesen lerontotta a szériát, Olivier Megaton pedig gondoskodott róla, hogy ne szülessen több alkotás Taken néven. Nem hinném, hogy az elkövetkezendő években lenne valaki olyan bátor/hülye, hogy megpróbáljon életet lehelni ebbe a halott szériába. Ilyen rossz vágást még soha életemben nem láttam. Egyszerűen undorító, amit műveltek, és ezek után még mernek a készítők bárhol is megjelenni.

 

2. A pláza ásza Vegasban

(kritika)

Végre Sandler nagy barátja is csatlakozott, Kevin James. Összeillenek amúgy, mint két poshadt tojás, nem? Mi sem hiányzott jobban, mint 2009 legrosszabb filmjének egy még rosszabb folytatást csinálni. Bevallom, elég náthás voltam, amikor néztem, nem kell mondanom, hogy csak rosszabb lett azután, de azt nem hinném, hogy emiatt bármilyen művészi értékéről is lemaradtam volna. A pláza ásza Vegasban nyíltan a pofádba vágja, hogy nem a te szórakoztatásod a céljuk, mindössze Kevin James újra a vásznon akarta látni magát és persze a stúdiónak sem ártott az a száz millió dollár bevétele. (Az első részhez képest a bevétel amúgy meglehetősen kevés.)

        1. Mortdecai

És hogy kié ez a megtiszteltő díj? Sok rossz filmet láttam az idén, de megkockáztatom, hogy a Mortecai-hoz hasonló teljes káoszt még soha. A legszörnyűbb az egészben az, hogy a kisebb szerepekben is (egykoron) A-kategóriás sztárokat láthatunk, a címszerepben pedig Johnny Depp, aki lassan a tiltólistámra fog kerülni, bár reménykedem már csak a jó visszhang miatt is, hogy a Black Mass legalább egy korrekt film lett.

De ne tereljük el a témát.. A Mortdecai 2015 legrosszabb filmje. Pont. Nem elég, hogy a humor a közelében sincs annak, amit látsz, David Koepp mozijának minden másodpercéről látszik, hogy azokat a poénosnak szánt elemeket is úgy küszködték ki magukból az alkotók, vér és verejték árán.

Egyáltalán mit gondoltak? Hogy Mortdecai lesz az új Clouseau felügyelő? Vagy hogy a moziba járó emberek zombik, és a többi szar film, amit bemutattak már, teljesen elvakította az eszüket olyannyira, hogy már nem tudják eldönteni, mi a jó meg a rossz? Tény, hogy képesek vagyunk sok trágyát megnézni a vásznon, magam sem vagyok másképp, de ez már tényleg túlzás.

 

Futottak még: Chappie, True Story

Megosztás a facebookon

Összegeztem 2015 10 legjobb filmjét, melyet a magyar mozikban bemutattak.

 Felemás év volt ez a 2015. Rossz vagy jó szokásomhoz híven az egekig magasztalt filmek engem csak részben, vagy egyáltalán nem tudtak szórakoztatni (Tangerine, SpongeBob), míg az egyszerű közepesnek titulált művekkel én egész jól elvoltam (Ted 2, San Andreas). Meg persze van a másik kategória, ami a „ötezren sem értékelték IMDb-n és azok is lehúzták, nekem viszont tetszett” idei nyertese nálam a Strangerland.

Voltak csalódások, voltak pozitív meglepetések, de összegezve, már csak a Saul fia elképesztően nagy hazai- és nemzetközi szereplésére gondolván is, nem tudok rossz szájízzel visszanézni a 2015-ös filmtermésre.

December hónap száznyolcvanadik 2015-ös filmes toplistáját szeretném most megosztani veletek, ami csak annyiban különbözik a többitől, hogy nem dobogós a Mad Max. (BADUMMMM!)

 

+1. – Kingsman: A titkos szolgálat

Ami azt illeti, Matthew Vaughn nem áll túl közel a szívemhez, a Kingsmannal viszont elképesztően nagyot ugrott a képzeletbeli ranglistámon. Szórakoztató, vicces, akciódús, Samuel L. Jackson pöszeségére gondolva a napszak bármilyen pillanatában képes vagyok röhögni. Ugyanakkor fontos megerősítés mind a filmnek, mind a memóriámnak, hogy februárban volt a premier és én még mindig emlékszek ezekre.

 

10. Danny Collins

(Kritika)

Alighanem az év egyik legnagyobb pozitív meglepetése a Danny Collins. Amikor leültem megnézni, nem számítottam különösebben semmi jóra, tekintve, hogy a jó öreg Al Pacino sincs formájában és Dan Fogelman neve sem garancia a sikerre, a kiöregedett sztár kezdeni akar valamit az életével sztoriról pedig ne is beszéljünk, de a kezdeti félelmekből azonban semmi nem lett, egy elképesztően hangulatos, olykor bájos, olykor megérintő jelenetekkel operáló film a Danny Collins, mely remekül kerüli a szokásos közhelyeket annak ellenére, hogy a történet felét klisé alkotja.

 

9. A kém

Megint csak egy mű, amihez eléggé szkeptikusan álltam hozzá, de a színésznő filmográfiáját átnézve szerintem valós volt a félelmem: Melissa McCarthy eddig a kövér, kissé buta és meglehetősen tahó karakterekkel csinált karriert, Paul Feig azonban a lehető legjobbat hozta ki belőle. Emellett Jude Law és Jason Statham is megmutatja komikus oldalát, utóbbi elképesztően jó szövegeit egy darabig senki nem tudja majd elfelejteni, aki hallotta.

 

8. A hangok

(Kritika)

Ez az a film, amit nem sok T0P10-es listán fogtok megtalálni. Elképesztően bizarr és furcsa hangulatú Marjane Satrapi alkotása, a főszerepben pedig Ryan Reynolds mutatja meg Melissa McCarthy-hoz hasonlóan, hogy ő is tud színészkedni, ha akar. Levágott fejekhez és állatokhoz beszél, szóval aki vevő a különc mozikra és nem csak egy szombat esti szórakozásra vágyik, tökéletes választás A hangok.

 

7. Mentőexpedíció

Ridley Scott visszatért! Vagy el sem ment? Nos tény, hogy ugyanúgy készített filmeket, mint régen, „mindössze” a minőséggel volt különbség. Az Andy Weir regénye alapján készült film nem elég, hogy baromian szórakoztató és a 146 perc pillanatok alatt elillan, humoros, gyakran megérintő, és a megmentést tátott szájjal néztem végig.

 

 

6. Sicario – A bérgyilkos

(Kritika)

A Fogságban nagy kedvencem volt 2013-ban, Dennis Villeneuve pedig a szokásos visszafogottságával, letaglózóan erős képsoraival és csendességével egy kegyetlenül fájdalmas világot tár fel a nézőnek, újra. Nagyon remélem, hogy Benicio Del Toro jelölve lesz, mint mellékszereplő, már a gyilkos nézése is nominációért kiált. Az egyik jelenetben kb. hat percig csak egy autós konvojt látunk kívülről-belülről, mégis, valami megmagyarázhatatlan dolog nyomaszt, és érzed, hogy itt történni fog valami nagyon kegyetlen, Villeneuve pedig játszik az idegeiddel, és addig húz egy-egy mészárlást, még teljesen ki nem készülsz. Bravó. 

 

5. Mad Max – A harag útja

(Kritika)

A régieknek is nagy rajongója vagyok, főleg a brutális feszültséggel bíró első résznek, George Miller viszont 2015-ben, több évtizeddel a régi széria után csodát csinált: köröket vert az összes eddigi felvonásra, és egy teljesen új környezetbe helyezte posztapokaliptikus történetét. Max szerepében Tom Hardy, aki méltó utódja Mel Gibsonnak, bár tegyük hozzá, elég nagy a különbség a két karakter között, továbbá nem felejthetjük el Furiosát és annak alakítóját, Charlize Theron-t, aki az elejétől a végéig egyenrangú társa címszereplő hősünknek. Remek akciójelenetek, pattanásig feszült jelenetek, az operatőri munka és a vágás pedig mindenképpen jelölést érdemel.

 

4. Whiplash

(Kritika)

Elképesztő hatással volt rám. A dobos film, ami egyszerre funkcionál thrillerként, drámaként és sportfilmként is. Lelki thriller, mert a nézőnek is fájdalmas, milyen terrorban tartja (fizikailag is) Fletcher Miles Teller karakterét, Andrew-t. Dráma, hiszen majd’ felrobban a film a feszültségtől, gondoljunk csak az utolsó jelenetre, de sportfilmként is tekinthetünk rá, mivel Andrewnak ugyanolyan céljai vannak, mint egy futónak vagy egy úszónak, csak a környezet más.

 

3. Szcientológia, avagy a hit börtöne

Nini, egy dokumentumfilm, méghozzá egy nagyon érdekes dologról. Régóta volt olyan, hogy ennyire ideges lettem volna egy film, főleg egy doku megnézése után. A szcientológiáról van szó, és annak összes létező részéről. A Going Clear a színtiszta igazságot mondja, bármiféle ferdítést vagy körítést mellőz, és régi dokumentumokból, interjúkból, egykor szcientológusok és hívő sztárok visszaemlékezéséből áll. Kegyetlen. Ez a megfelelő szó rá, ugyanakkor le sem tudod venni róla a szemed.

 

2. Az ajándék

(Kritika)

Joel Edgerton rendezői bemutatkozása páratlanul jól sikerült. Az ajándék a régi thrillereket megidéző hangulattal, fordulatokkal bíró mű Jason Bateman, minden klisés vígjáték főszereplője, aki 2015-ben sok színésszel és rendezővel hasonlóan egy másik énjét mutatja meg. Eszméletlenül jól. Konkrétan rágtam a körmöm a moziban, csak azok a fránya és teljesen szükségtelen jumpscare-ek ne lettek volna. De kit érdekel? Az ajándék így is az év második legjobb 2015-ben mozikba került filmje, Edgerton elképesztően ígéretes rendezőnek látszik, Bateman pedig nagyon remélem, hogy nem tér vissza a bugyuta vígjátékokhoz.

      1. Agymanók

(Kritika)

Megint előjött drámai énem, de ahogy egyes kritikákat és toplistákat olvastam, úgy tűnt, nem csak én tartom az Agymanókat a legjobb idei filmnek. A Pixar, mint az esetek nagy részében, most is mesterművet alkotott, az Agymanók annyira vicces, szívszorító és bájos, hogy ha tetszett, ha nem, az érdemeit egyszerűen nem lehet vitatni.

Nagyon ritka az olyan, amikor megkönnyezek valamit, de itt többször is előfordult. Az sem gyakori, hogy a több szálon futó cselekmények ugyanolyan érdekfeszítőek, de az Inside Out esetében ez is megtörtént. Egyszerűen nem tudok benne hibát találni, annyira szívhez szóló élmény volt.

 

Ezek tehát az én kedvenceim az idén. Várható majd még egy lista, valószínűleg már csak 2016-ban, ahol összegezem a legjobb 2015-ös filmeket, de ezúttal nem a magyar mozis premiereket szem előtt tartva.

Megosztás a facebookon

Egy toplista a tíz kedvenc filmemről, rövid összefoglalóval!

Régóta vágytam már erre a listára. Nem mintha szükségem lenne (még több) anyázásra, de jobban belegondolva és a legnagyobb megdöbbenésemre egytől-egyig nagy filmklasszikusok és mind kritikai, mind nézői sikerekben gazdag alkotásokat válogattam be. Végleges felsorolást persze nem lehet és nem is érdemes csinálni, hisz az is lehet, 2032-ban fogok egy olyat látni, ami leveri az itteni összeset, de ki tudja.. Lássuk tehát, mely filmek érdemelték ki ezt a hatalmas kitüntetést, mely nagyobb promóval bír bármelyik Oscar-díjnál:

10. - Sráckor

Ez az egyetlen olyan mozgókép, amely a második ezredforduló után készült, mivel Richard Linklater egy olyan elképesztő és emberi ésszel felfogható dolgot tett le az asztalra, ami minden filmes számára példaértékű. Nem csak azért jó, mert ilyen sokáig készült, hanem mert az elejétől a végéig emberi és élettel teli, nem mellesleg pedig: ismerős.

Kritikám a Sráckor című filmről.

 

9. - 2001: Űrodüsszeia

Ne akard megérteni és akkor élvezni fogod - ezt mondta az egyik ismerősöm, amikor rávett, hogy megnézzem, pedig nagyon is sokáig kerültem Kubrick klasszikusát. Kár volt. Ha nincsenek miértjeid és nem keresed a válaszokat, működik a dolog, minden más esetben viszont rossznak fogod tartani. Nagyon megosztó film, én viszont imádom és ez el is repítette a kilencedik helyig.

Kritikám a 2001: Űrodüsszeia című filmről.

 

8. - Szédülés

Nem a Madarak, a Psycho vagy Az idegenek a vonaton jut először eszembe, ha Hitchcock legjobbját keresem, hanem a Szédülés. Egyik kedvenc színészei, James Stewart és Kim Novak között elképesztően jól működik a kémia, emellett pedig egy szövevényes, izgalmas és ténylegesen szédítő film, egy igazi klasszikus!

7. - Az élet szép

Nem is olyan rég írtam róla és hosszan ecseteltem, mennyire is megfájdul a szívem, amikor Az élet szép című Roberto Benigni filmet nézem. Komédia, dráma, háborús, romantikus: keverednek a műfajok, de pont ezért olyan jó, az esetleges giccsek pedig senkit nem érdekelnek, hisz ez egy mestermű!

Kritikám Az élet szép című filmről.

6. - A Keresztapa

Egy igazi maffiafilm, a “maffia” szó ugyan egyszer sem hangzik el benne. Egyes jeleneteket bármikor meg tudnék nézni, és a borzasztóan hosszú játékidő sem válik kárára, legalábbis én mozdulatlanul néztem végig megállás nélkül. Marlon Brando, Al Pacino, Diane Keaton, és James Caan mesteri alakításai pedig csak még maradandóbbá teszik ezt az amúgy is izgalmas filmet.

5. - Truman Show

Peter Weir legjobb filmjének, a Truman Show-nak utolsó jelenetétől a mai napig feláll a szőr a hátamon. Jim Carrey akkor még tudott válogatni a szerepek közül és nem mindenre igent mondani, továbbá a Truman Show egy nagyon fontos bizonyíték arra, hogy egy jó rendező mellett a színészek is sokkal jobban teljesítenek. A Truman Show nem csak a címszereplőt, de magát a nézőt is manipulálta, és ettől is tudott ilyen kegyetlenül érdekfeszítő lenni.

4. - Ponyvaregény

Tarantino mérhetetlenül vagány és tökös filmje tele van káromkodással, erőszakkal, elképesztő és a témához nem kapcsolódó dialógusokkal és furcsa dramaturgiával, mégis, mára már elképesztő rajongótáborral bír, és ez alól én sem vagyok kivétel. Ha nem tudnám, hogy ez nem igaz, azt gondolnám, csak azért hozták létre a Wikidézet nevű oldalt, hogy megosszák a Ponyvaregény legnagyobb beszólásait: hasisbár, sajtos negyedfontos, Amszterdam, Big Mac és Le Big Mac, Majonéz - és ezek mindössze egy párbeszédben hangzottak el. (Amúgy senki nem gondolkozott még el azon, hogy ebből mennyire jó előzmény sorozatot lehetne csinálni?)

3. - Alkony sugárút

Vagy eredeti címén Sunset Boulevard, ha így jobban ismerős. Számomra a film noir csúcsa ez a mestermű, ami hűen és nem utolsó sorban borzasztó fájdalmasan mutatja be az akkori, és talán a mostani filmgyártást is, hisz a kegyetlenség azóta is elemét képzi a ennek a művészeti ágnak, ezt pedig Billy Wider is pontosan tudja. A Van, aki forrón szereti alkotója ugyan drámát alkotott, mégis pont annyi önirónia és humor van benne, hogy ne légy depressziós a megnézése után. Megérdemli a harmadik helyet!

Kritikám az Alkony sugárút című filmről.

 

2. - Forrest Gump

Nem sok filmen sírtam eddigi életem során, de a magyar származású Robert Zemeckis aztán kihozta belőlem az érzelmes énemet. Lehet rá mondani, hogy klisés, ami egy részben igaz is, de mégis tele van annyi fájdalommal, humorral és szívvel, hogy ezért aztán nem lehet haragudni rá. Filmes mániám kezdetén találkoztam ezzel a gyöngyszemmel és hogy mennyire meghatározó volt számomra, azt remekül tükrözi ez az ezüstérem.

 

1. - Ragyogás

A mai napig kiráz a hideg a zárójelenettől. Lehet ezt a filmet nem szeretni? Nagyon úgy tűnik tehát, hogy Stanley Kubrick a kedvenc rendezőm, hisz ez a második alkotása, ami bekerült a toplistába és nem is érdemtelenül. Nem azt mondom ezzel a Ragyogás első helyezésével, hogy ez a világ legjobb filmje, hisz ezen kijelentéshez még nem láttam elég mozgóképet, de engem legalábbis teljesen lenyűgözött. Egy nagyon furcsa, horrorisztikus világot épít fel, amiben egy jeleneten kívül semmilyen formában nem mutatkozik a vér látványa, mégis félelmetes. Nem az a kifejezett horrorfilm, és pont ettől olyan jó: kiszámíthatatlan, izgalmas, furcsa és egyszerűen nem tudod levenni róla a szemed. Stephen King regényéből készült a film, ugyan a könyvet nem olvastam, de azt mondják, hogy nem sok hasonlóság van a kettő között, amit nem is bánok, hisz így még több meglepetést tartogatott azoknak is, akik már olvasták. Nem csak Kubrick filmográfiájában, de az egész filmművészetben maradandó nyomot hagyott az alkotás és Robert Duvall kíméletet nem ismerő, őrült tekintete, Bartók Béla és Ligeti György fenomenális zenéje, amit Kubrick előszeretettel használt más filmjeiben is, igazi adrenalinbomba az amúgy is izgalmas jelenetek mellé.

Kritikám a Ragyogás című filmről.

Ez tehát az én véleményem, de bátran oszd meg a te listádat is és mondd el, miért is gondolod rossz/jó filmnek a Ragyogást vagy a Szédülést. A lista tehát, még egyszer mondom, teljesen az én ízlésemet tükrözi. (Sokak szerint engem is minősít.)

 

De meg kell említeni azokat a filmeket is, amik nem kerültek be a TOP 10-be, de fontos szerepet játszanak számomra: ezek között van A remény rabjai, az Aranypolgár, a Banánköztársaság, a Shrek, a Bolond, bolond világ és az egyetlen tökéletes James Bond film, a Goldfinger.

Megosztás a facebookon

5 érdekes dolog a filmes kritikákról és a kritikusokról

1.
A "kritikus", mint szó

Gyakran bulvármagazinok is megemlítenek egy-egy híresebb filmet és a róluk szóló kritikákat, és mindig megdöbbenve tapasztalom, hogy a kommentelők nagy része igazából nincs is teljesen tisztában azzal a szóval, hogy "kritikus", bár hozzá kell tenni, hogy tényleg elég buta fogalom. Persze vannak pozitív és negatív kritikák természetesen, de én például mindig egy rossz dologra asszociálok a "kritika" szó hallatán. Vagy legalábbis semmiképpen nem jóra. És hogy mi a legnagyobb probléma ezzel a kifejezéssel? Lásd: 2. pont

2.
A kritikus nem CSAK kritizálni tud

Nem véletlen gondolnak tehát a "kritikus" szó hallatán arra az emberek, hogy a kritikus csak kritizálni tud, az az kivétel nélkül csak a rosszat látja meg. A magyar ember értelmesebbik része azért tudja, hogy ez egyáltalán nem így van. Az szerintem magától értetődik, hogy a világ összes filmes újságírója között biztos nem fogja mindenki ugyanazt az alkotást szeretni, de hát ilyen az élet, mindenkinek más az ízlése, de ha felugrunk néhány kritikákkal foglalkozó oldalra, például a Rotten Tomatoes-ra, vagy a Metacritic-re, rögtön láthatunk 90%-nál magasabb értékeléseket, az már más kérdés persze, hogy egy több évtizede filmekkel foglalkozó ember kiszúr néhány olyan hibát, amit az átlagnéző nem is vesz észre.

 

3.
A hozzászólók könyörtelen véleménye - a kritikusokról

Míg az újságíró egy filmről ír, addig gyakran a hozzászólók az írás minőségét, tartalmát véleményezik. Erre van egy kiváló példa, méghozzá Dave Kehr amerikai publicista személyében, akinek az a nem túl szerencsés "különlegessége", hogy rendszerint olyan alkotásokat értékel le, amik mind kritikailag, mind a kasszáknál jól teljesített. Persze más írók is húznak le klasszikusokat, de nála kivételesen sok ez a szám! Ezek között van a teljesség igénye nélkül A tengeralattjáró, a Kánikulai délután, az Apokalipszis most, az Alien, vagy a Star Wars V. A dolog pikantériája még, hogy egyes filmek csak azért nem értek el például 100%-os eredményt a Rottenen, mert Kehr úr, sokszor egyedüliként csak felfedezte az alkotások hibáit. Talán egyedüliként a világon. Ha megnézzük az úriember cikkei alatti hozzászólásokat, nagy részt csak szidalmazó kommenteket olvashatunk, de hogy ne teljesen róla beszéljünk, néha-néha azért más, értékelhetőbb munkát készítő írók is kapnak rendesen.

Dave Kehr írása A Tengeralattjáróról

Dave Kehr Rotten Tomatoes adatlapja

 

 

 

4.
"A kritikus nekem csak ne mondja meg, hogy mi a jó meg mi a rossz!"

Egy másik gyakori tévhit, amikor a kommentelők még nem látták az adott filmet, amiről olvasnak és ami érdekli őket, és ha ez a kritika esetlegesen negatív dolgokat tükröz, rögtön jönnek az ostorcsapások, miszerint a kritikus neki ne mondja meg, hogy melyik a jó és melyik a rossz mozgókép. Most mondani fogok ezeknek az embereknek valami nagyon megdöbbentőt: a kritikus nem azért ír, hogy megváltoztassa egyes filmekkel kapcsolatos pozitív vagy negatív érzéseidet. De erre nem néz rájönni, hisz önállóan gondolkodó ember úgyis saját maga fogja eldönteni, hogy a Wall Street farkasa vagy a Holtodiglan neki mennyire jött be. Egy szóval: a publicista nem az elmédet akarja a saját ízlése szerint megreformálni, hanem elmondja, leírja a véleményét, gondolj arra, ha rosszat ír a filmről, amit pont aznap akartál megnézni, nem fog eltántorítani, ezt saját tapasztalatból mondom.

5.
Kritikus VS. Filmblogger

Azt sem nehéz kitalálni, hogy mi is pontosan a kettő között a különbség. Utóbbin gyakran érezni, hogy alacsonyabb a színvonala, mint például ezen az oldalon is, ugyanakkor az elvárások sincsenek az egekben és legtöbbször mindössze egy ember nézi át az egész anyagot, míg egy igazi, fizetett kritikusnak azért (általában) vannak főnökei, ezért valószínűleg egy kis cenzúra is becsúszik néha. De mindenhol vannak kivételek, bármikor előfordulhat, hogy egy tehetséges blogger konkrétan leiskoláz néhány régi motorost, akik már csak a megélhetésük miatt írnak, és nem élvezetből. (Ez persze a legnagyobb hibának számít mindkét csoportban.)

 

 Kövess a Twitteren is!

Megosztás a facebookon