"A Liza egy látványokban, szórakozásban gazdag száz percet ad a nézőnek, mely nem egy mestermű, de ennél különcebb, egyben érdekesebb koncepciójú filmet ma Magyarországon aligha találni."

Évek óta ugyanazt a kérdést tesszük fel a magyar filmgyártásnak: mi történt? Annyi különbséggel, hogy bő öt-hat esztendeje még mogorván, lekezelően mondtuk ezt, mostanában azonban egyre jobban azt veszem észre, hogy kifejezetten értékes és érdekes hazai alkotásokat nézhetünk a mozikban, és ezáltal a kérdésből is nem az értetlenség, hanem a kíváncsiság árad. Kinek köszönhető ez? A tehetséges fiatal rendezőknek? A Filmalapnak? Vagy netán a hőn szeretett Andy Vajnánk drága kis feleségének, aki gondosan, több tíz órás munkával nyálazza át a forgatókönyveket nap mint nap és javítja ki a rossz dolgokat? Ki tudja. Mindenesetre, mi nézők, boldogok vagyunk, hogy a “magyar film” kifejezés ténylegesen él, és nem csak anekdotákból kell visszaemlékeznünk rá.

Gondoljunk csak a VAN-ra, mennyire frissen, üdítően hatott az érzés, hogy egy magyar filmen szívből, jóízűen tudunk nevetni, mai kiszemeltünk, a Liza, a rókatündér is egy hasonlóan vidámnak mondható produkció, ám a drámai részek is nagyon fontos részét képezik a cselekménynek. Ujj Mészáros Károly nevét eddig nem hallottam, bár ami azt illeti, biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő néhány évben hasonlóan nagy sikerű filmmel fogja boldogítani majd a nagyérdeműt, hisz szintén a VAN-nal egyetemben nem csak remek nézőszámokat ért el, még a nemzetközi díjakat is tucatjával kapja.

Történetünk Csudapesten játszódik, főszereplőnk pedig Liza, a magányos ápoló, akinek egyetlen társasága Márta néni, a munkaadója, és egy csak a fejében létező japán énekes, Tomy Tani. Az eredetiséget már itt kimaxolták, de van tovább is: Lizáról hamarosan kiderül, hogy egy rókatündér, mely azzal a cseppet sem biztató ténnyel jár, hogy minden férfi, akivel kicsit komolyabban megismerkedik, meghal, kivéve azt az egyet, akivel tényleg kölcsönösen szeretik egymást. De ki az az egy, és hogy fogja megtalálni?

Én ilyen furcsa világú és ennél innovatívabb, bájosabb vizualitású magyar filmet talán még nem is láttam. Az utolsó húsz percben még jobban kiteljesedik az az érzés, hogy te egy ártatlan, ugyanakkor roppant szellemes mesében vagy: a fényekkel, színekkel való játszadozás, az operatőri munka, mely nélkül előbbi kettő semmit sem érne, a remek színészi alakítások és a zene.. Az a zene. Annak egy külön cikket kellene szentelni.

Ilyet láttunk már Magyarországon? Biztos vagyok benne, hogy még sosem. Ez persze egyrészt a már említett látványvilágnak köszönhető, de kifejezetten tetszett, hogy a részletekre is pont ugyanolyan hangsúlyt és fontosságot szenteltek, mint az előtérben levő dolgoknak.

Ujj Mészáros Károly azonban a legeslegjobban mégis a karaktereket nyomatékozza. Liza, akármennyire is egy elképesztően naiv szereplő, pont emiatt is annyira szerethető, Zoltán zászlós maga testesíti meg a hőst, a nagy szerelmest, aki ugyan minden pillanatban a halál közelébe kerül, sosem dobja fel a pacskert, Henrik egy csajozós szemétláda, aki előbb jegyzi meg a könyvek ISBN számát, mint a barátnői nevét, az Ezredesnek pedig annyit üzennék, hogy sürgősen keresse fel O. Nagy Gábor “Magyar szólások és közmondások” című könyvét, ha nem akarja az egész életét heves kurvaanyázások között leélni.

A karakterek, akármennyire is különlegesek, mégis azokat a tulajdonságokat hordozzák magukon, mint az egyszerű emberek. Lizának valószínűleg egyetlen forintja sem lenne, ha a cselekmény idején létezett volna a Teleshop, mivel annyira hiszékeny és jóhiszemű, de a teljes szereplőgárdát és azoknak az emberei jellemvonásait.

McDonalds helyett MekkBurger, Budapest helyett Csudapest, a japán zene használata az általános, megszokott helyett, és a színek bátor használata: nem nagy dolgok ezek, mégis mesébe illővé és szokatlanná teszik a Lizát.

Ha viszont nagyon akarunk, tudunk benne némi hibát találni. Elsősorban számomra nem volt annyira vicces, mint azt például előtte beharangozták sok helyen: félreértés ne essék, jókat mosolyogtam rajta, de sajnos egy kezemen meg tudom számolni, hányszor röhögtem rajta úgy igazán.

Továbbá kicsit soknak éreztem az elhalálozottak számát. Nem azzal van a baj, hogy meghaltak, hanem az, hogy sokadjára is megtörténik velük ugyanaz és kiszámítható az egész. Legalább viccesen végezték volna, de a 2015-ben az már nem igazán számít poénosnak, hogy elcsapja a busz, vagy leesik egy tetőről.

A színészek egyébként csodásak, látszik rajtuk, hogy nagyon át tudták élni az adott szerepüket, Balsai Móni, aki egyébként a rendező Ujj Mészáros Károly felesége, egy kiváló választás volt, már csak a megnyugtató, aranyos hangja miatt is, mely leginkább az öregkori Pogány Juditra emlékeztet engem.

Összefoglalva a Liza egy látványokban, szórakozásban gazdag száz percet ad a nézőnek, mely nem egy mestermű, de ennél különcebb, egyben érdekesebb koncepciójú filmet ma Magyarországon aligha találni.

Értékelés: 10/7,5

 

Megosztás a facebookon