Kritika: A négyzet (The Square, 2017)

"Amíg vannak olyan provokatív és a nézői igényeknek teljesen szembemenő rendezők, mint Östlund, addig nem féltem a jövő filmművészetét."

Ha vagyunk annyira perverzek, hogy az elmúlt években „hosszú bizarr európai filmek” címszó alatt keresgéltünk megnézésre váró alkotásokat, egész jó listát találhattunk. Tavalyelőtt mutatták be a Cannes-ban hatalmas ovációt kapó Toni Erdmannt és Paul Verhoeven (szinte) tökéletes agymenését, az Elle-t, de a 2017-es év sem maradt le túlságosan.

Egy lavina miatt bepánikolt családapa kálváriája után Ruben Östlund ezúttal egy múzeumigazgatóról forgatott filmet, akinek egy látszólag piti dolog miatt teljesen felborul az élete: egy jól megszervezett akció keretében ellopják a telefonját. A mindig visszafogott, nyugodt Christian egyre idegesebben próbálja visszaszerezni a tulajdonát, miközben egy amerikai újságíróval is viszonyba kezd, hogy a végén aztán minden összedőljön.

Szatirikus, ironikus, vicces, drámai, abszurd: rengeteg jelzőt lehet A négyzetre aggatni, de leginkább a kiborító az, ami elsőre eszembe jut a látottak után.

A viszonylag jó kritikák mellett leginkább arról a bizonyos, 12(!) percig tartó majmos jelenetről írtak sokat a különböző filmes újságok. A Terry Notary által „játszott” performansz valóban a múzeumi gálára meghívott művészek és rokonaik, barátaik terrorizálásról szól, ami két percig egy szavakkal kifejezhetetlen döbbenetet vált ki, majd amikor a „hollywoodi abszurdhoz” szokott közönség azt érzi, hogy itt már biztos vágás következik, akkor Östlund beint és csak annyit mond, hogy „még csak el sem kezdődött!”

A mosolygást, esetleg nevetést aztán felvált valami iszonyú érzés, ami alatt egyre inkább azt érezni, hogy pont úgy terrorizálva van minden néző, mint azok, akik valóban ott ülnek és a hajukon fogva rángatja le őket a székeikről. Döbbenetesen hatásos jelenet, aminek végén ugyanolyan hálás voltam Östlundnak, hogy abbahagyta, mint amennyire mérges voltam rá a 12 perc jó értelemben vett kínzásért.

A film epizodikussága azonban gyakran a hátulütője is: néha olyan érzésem volt, mintha a rendező nem tudta volna kézben tartani az egészet, főleg az újságírós viszony alatt. (Az viszont zseniális jelenet volt, amikor szex után hősünk nem meri odaadni az óvszert a nőnek, nehogy az „felhasználja” valamire.)

Fontos leszögezni, hogy A négyzet inkább abszurd, mint vicces, Anne látszólag cél nélküli „háziállata” is inkább azt jelképezi, hogy ezen a filmen nagyobb eséllyel bizonytalanul somolyogsz vagy húzod fel a szemöldököd, mint önfeledten röhögsz.

A címről is ejteni kell néhány szót, hiszen Christian és úgy kis híján az összes karakter remek jellemábrázolása és fejlődése mellett a négyzet az, ami igazán fontos a filmben.

A négyzet egy kis terület a múzeum előtt neoncsővel elkerítve, mellé írva egy semmitmondó szöveggel, amit mindenki úgy ért, ahogy akar, de pontosan ez is a lényeg. A művészetnek eladott semmi persze nem új keletű dolog, ahogy Christian és csapata sem az elsők, akik ezzel próbálkoznak, az viszont zseniális, mennyire nem aggódik amiatt, hogy saját maga sem tudja megmondani az egész projekt értelmét (első jelenet).

Östlund azt mondta, egyszerre szó szerint mindenről akart beszélni, így a történet igazából csak ürügy, hogy olyan kimondatlan, de az egész játékidő alatt csendben boncolgatott témákra hívja fel a figyelmet, mint a safe space, azaz a saját magunk személyi terébe húzódzkodás a párbeszéd helyett, a baloldal lassú haldoklása, a bevándorlás, a furcsa svéd családmodell vagy a művészet és a svindli közti vékony határvonal.

Claes Bang játssza a főszereplőt és remek érzékkel mutatja be a kívülről elegáns, mindig közönyös svédet, aki egy percre sem akarja tudomásul venni, hogy élete már rég kicsúszott az irányítása alól. Végtére legyen számos hibája és unalmas perce a filmnek, amíg vannak olyan provokatív és a nézői igényeknek teljesen szembemenő rendezők, mint Östlund, addig nem féltem a jövő filmművészetét.

Értékelés: 8/10

Cím: A négyzet
Rendező: Ruben Östlund
Producer: Erik Hemmendorff
Vágó: Jacob Secher Schulsinger, Ruben Östlund
Operatőr: Fredrik Wenzel
Szereplők: Claes Bang, Elisabeth Moss, Dominic West, Terry Notary, Christopher LaEsso

 

 

Kritika: A legsötétebb óra (Darkest Hour, 2017)

"A második felétől kezdve A legsötétebb óra sajnos egy tanmesévé változik, amit tagadhatatlanul jó nézni, de ambíciónélkülisége és az önismétlése miatt számomra nem fog azon alkotások közé kerülni, amit igazán jó szívvel ajánlok majd, ha egy ismerősöm a második világháborúról szeretne kicsit többet tudni."

Nehéz megmondani, hogy A Pentagon titkai vagy A legsötétebb óra a nagyobb esélyes az „év Oscar bait-je” elismerésre, az viszont biztos, hogy mindkettő rengeteget tesz ennek érdekében. A 6-szoros jelölt film nem rosszabb vagy jobb az elmúlt esztendőkben látott felkapott történelmi drámáktól, viszont egyáltalán nem akar bármi újat mutatni sem a műfaját, sem a cselekményét illetően.

Winston Churchill egy igazi jelenség volt. A Parlament nyomására lemondott Neville Chamberlain után új miniszterelnököt kellett keresniük, miközben Hitler már a Benelux államokat is megtámadta. A pánik nagy volt, hiszen Nagy-Britanniára is ez a sors várhatott, az új miniszter, a megállás nélkül whiskyt vedelő és pöfékelő Churchill feladata pedig az volt, hogy a saját emberei által kitervelt intrikák mellett Hitlerrel is megküzdjön, egy esetleges béketárgyalást is a lehetséges opciók között tartva.

Fontos leszögezni, hogy a film egy az egyben Gary Oldman one man show-ja, vagy a színészé, aki a maszk mögött van, mert döbbenetes, hogy mennyire hitelesre tudták alakítani Oldmant úgy, hogy alapesetben nem sok közös vonása van Churchillel. De a világ legjobb maszkja sem tudta volna hitelessé tenni, ha nincs egy olyan színész, aki a legapróbb részletektől kezdve ilyen profin és kiválóan el tudná játszani őt. A tökéletes mimikájával, a „Churchill-i” mozdulataival és a nagymonológokban mutatott szenvedélyével megérdemli, hogy olyan színészek elől vigye majd el a szobrocskát márciusban, mint Denzel Washington vagy Daniel Day-Lewis. Azt viszont garantálom, hogy eszedbe se fog jutni Oldman a stáblistáig, akkor viszont nagyot fogsz majd csettinteni.

A legsötétebb óra egy életrajzi film (is), egy életrajzi film pedig jogosan teszi ennyire előtérbe a bemutatni kívánt szereplőt, az viszont tény, hogy a két órás játékidőben nem sok mindenkinek jut elegendő jelenet. Itt van például a felesége, Clementine, akinek karakterében sokkal több potenciál volt, de csak felületességre futott. Sokkal több időt kaphatott volna az, hogy viseli el a néha igazán rossz természetű férfit, vagy az, hogy ő maga mit él át a világháború alatt és annak akart-akaratlan bekerüléséről.

Joe Wright (Anna Karenina, Pán) rendezése első fele pontosan úgy kezdődött, ahogy egy 6 Oscarra jelölt történelmi filmnek kezdődnie kell. Érdekes volt látni, hogy Churchill mennyi érzelmet és bizonytalanságot próbált leplezni a cinizmusával és kiállhatatlanságával, Chamberlain kikényszerített lemondásától kezdve viszont az igazi izgalmak is elkezdődtek. A morális kérdések, lehet-e béketárgyalásokat kezdeményezni egy diktátorral, az országon belüli személyi problémák, a fúrások, az intrikák, Dunkirk mind a történelem izgalmas pontjai, a film viszont pont akkor hagy alább, amikor a legjobban szüksége lenne a pörgésre.

A második felétől kezdve A legsötétebb óra sajnos egy tanmesévé változik, amit tagadhatatlanul jó nézni, de ambíciónélkülisége és az önismétlése miatt számomra nem fog azon alkotások közé kerülni, amit igazán jó szívvel ajánlok majd, ha egy ismerősöm a második világháborúról szeretne kicsit többet tudni. (Egy nagyobb szombati háborús élményhez a Legsötétebb óra/A király beszéde/Dunkirk kombó nem lenne rossz választás, hiszen sok kapcsolat van közöttük.)

Említettem már Oldman nagymonológjait, amikbe valóban anyait-apait beletesz, egy idő után viszont olyan maníros szövegeket adnak a szájába, hogy ilyenkor azt kívántam, inkább csak nézzük csendben, ahogy iszik és szivarozik, az is érdekesebb. A mélypont viszont egyértelműen a metrós jelenetnél jött el, amikor Churchill gyorsan kipattan a kocsijából és úgy dönt, inkább földalattizik egyet. Abban a néhány percben jött el a közhelyek és klisék parádéja, amikor a nagy miniszterelnököt meggyőzik az egyszerű emberek, hogy „nem, nem kell béke Hitlerrel!” Szép is lenne, érzelmes is lenne, ha megtörtént volna.

Azt viszont nem szabad elfelejteni, a rendezés, a forgatókönyv, a díszletek és a fényképezés milyen egyedülálló hangulatot teremtettek a vásznon. Bruno Delbonnel képei amellett, hogy szépek, ötletesek és izgalmasak is. A látvány tökéletesen tükrözi az akkori kor minden részét a ruháktól kezdve a berendezésekig, a szkript pedig jóval erősebb annál, hogy a negédességre való törekvése és a gyakran erőltetett viccelődései elnyomják a legtöbbször megragadó párbeszédeket.

A legsötétebb óráról tehát ambivalens érzéseim vannak. A legtöbb dolog, ami egy filmhez szükséges, hogy működjön, az itt is megvan, az összkép számomra azonban nem egy mesterművet, hanem egy tisztességesen elkészített, korrekt életrajzi filmet takar, amiben Gary Oldman talán élete alakítását nyújtja. Már ezért megérte.

Értékelés: 7/10

Cím: A legsötétebb óra
Rendező: Joe Wright
Zene: Dario Marianelli
Vágó: Valerio Bonelli
Operatőr: Bruno Delbonnel
Szereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas, Ben Mendelshon, Lily James, Ronald Pickup

Kritika: Song to Song (2017)

"A Song to Song egy erőltetett szerelmi történetbe csomagolt öncélú blöff."

Globális felmelegedés, önjáró robotok, energiatartalékok kiürülése: mind veszélyes dolog, de egyik sem annyira, mint a Song to Song nyolc órás első változata. De Terrence Malick megkegyelmezetett az emberiségnek és mindössze két órára vágta legújabb filmjét, amiben A-kategóriás színészek rohangálnak ide-oda, miközben olyan szövegeket tolnak a néző képébe (valószínűleg fejből), amit hallva komoly kétségek merülnek fel azt illetően, hogy Oravecz Nóra blogbejegyzéséből vagy Coelho idézetnaptárából származik. Egyszerűen borzalmas.

A Song to Song hasonlóan Malick előző és nagyjából minden filmjéhez, nem a szokásos történetvezetési módszereket alkalmazza. Az viszont kérdéses, hogy lehet-e egyáltalán módszernek nevezni azt, ha egy filmhez nem készül forgatókönyv. Nem kétlem, hogy a rendező napokat mesélt minden karakterről és hosszasan utasította a színészeit, sőt, akad is olyan direktor, akinek szívesen megnézném egy filmjét egy Gosling/Mara/Fassbender trióval improvizálva, de Malick történetesen nem ilyen.

A "történet" egy szerelmi háromszögről, aminek tagjai egy zenész, a producer barátja és egy nő, aki kettejük között próbál lavírozni. És ehelyett mit látunk a képernyőn? Azt, hogy idézeteket suttognak egymás fülébe, smárolnak, gitároznak, énekelnek, majd ha az algoritmus a végére ér, kezdik újból az egészet.

A legnagyobb problémája az, hogy a színészek egyértelműen nem tudják, hogy éppen mit csinálnak. Vagy mit kellene csinálniuk. Ne gondoljuk, hogy hirtelenjében Michael Fassbender, Cate Blanchett vagy Ryan Gosling egymást látva hirtelen elfelejtette, hogyan is kell művelni ezt a szakmát, sokkal inkább arról van szó, hogy fogalmuk sem volt, az éppen forgatott jelenet hol fog végül végződni a filmben. Vagy egyáltalán bekerül-e. Vagy egyáltalán ők maguk bekerülnek-e. (Utóbbi Christian Bale-nek valóban fejfájást okozott.)

Bár elismerem, nem tudok semmit Malick forgatási módszereiről, de az eredményt látva el lehet képzelni egyes dolgokat. Elsősorban azt, hogy az Oscar-díjakkal megszórt bagázsát kiengedi a kamera elé, majd néhány instrukció után azt csinálnak, amit akarnak.

Őszintén: valaki gondolja úgy, hogy a sok órányi leforgatott anyagból Rooney Mara vagy Natalie Portman értette, min megy keresztül a karaktere az adott jelenetben? A forgatás végén aztán (több évre) Malick bevonul a kis vágószobájába és egyes egyedül úgy alakítja a filmet, ahogy ő jónak látja. Majd a megjelenés után az első fesztiválokon hüledeznek a színészei, hogy a sok forgatott anyag ellenére öt percet alig vannak a színen.

Ez a film sajnos egy értékelhetetlen katyvasz. Januárban, amikor a mozik sorban mutatják be az Oscar-esélyes alkotásokat a hazánkban be nem mutatott filmek screenerjeiről nem is beszélve, így alaposan elszoktam az elemi szenvedéstől egy mozgókép láttán. Most sikerült.

Az egyetlen, amiért néha érdemes ránézni a Song to Song-ra, az Emmanuel Lubezki operatőri munkája, ami szokásához híven megint gyönyörű képsorokat tartalmaz.

„Miért ébredsz valaki mellett, akit nem is ismersz, ha már önmagad sem ismered?”

„Nem az vagyok, akinek gondoltam magam.”

„Szerezd meg a pénzt. Ne hagyd, hogy a pénz szerezzen meg téged.”

Mégis kit érdekel, hogy a film annyira unalmas, hogy közben átgondoltad életed összes elhibázott döntését kétszer, ha ilyen szövegek vannak benne? A Song to Song nem a szavak filmje, de még ennek ellenére is sikerül a dialógusok 70%-át a lehető legirreálisabb módon megírni kimondani.

Nehezen lehetne bármi mást elmondani a filmről. Az világos, hogy ennek a műfajnak vannak nagy rajongói, akik értékelni tudják ezt a stílust, én viszont nem tartozok közéjük. A Song to Song számomra csak egy erőltetett szerelmi történetbe csomagolt öncélú blöff, amiben a világ legjobb színészei szaladgálnak egyik fesztiválról a másikra.

Értékelés: 1/10

Cím: Song to Song
Rendező: Terrence Malick
Producer: Nicolas Gonda, Sarah Green, Ken Kao
Vágó: Rehman Nizar Ali, Hank Corwin, Keith Fraase
Operatőr: Emmanuel Lubezki
Szereplők: Michael Fassbender, Ryan Gosling, Rooney Mara, Cate Blanchett, Natalie Portman, Val Kilmer

Kritika: A vendégek (The Party, 2017)

" Porter képtelen volt látni, hogy szereplői elcseszettsége és a való életből való „kiragadásuk” még nem teszi se viccessé, se érdekessé a filmet."

Sally Porter filmje, A vendégek nem sok jóval kecsegtet annak, aki bátor ember lévén a munka utáni értékes szabadidejében egy 70 perces, fekete-fehér kamaradrámát (vígjátékot?) választ. De rosszul fogalmaztam: ez a film senkinek nem kecsegtet jóval, sőt, leginkább semmivel sem, miközben erőltetett módon járja végig a műfaj összes idegesítő kliséjét.

Az egy helyszínen és kevés szereplővel forgatott filmeknek nincs sok esélye alibizni, így hamar kiderül, hogy egy mesterműt látunk  vagy egy katyvaszt, ami leginkább csak a dilettáns karaktereinek idiotizmusán keresztül próbál valamiféle hangulatot teremteni, miközben előre kódolva van, hogy a végére mindenki elveszíti a fejét.

Sajnos a The Party mindent megtesz annak érdekében, hogy az utóbbiak csoportjához tartozzon.

Itt van nekünk hét különböző ember, köztük Janet, a főszereplő, akinek barátai a miniszteri kinevezését akarják megünnepelni egy vacsora mellett. Ám az egyszerű beszélgetésnek induló csipkelődések hamar eltitkolt dolgokat hoznak a felszínre, miközben a szereplők a lehető legkülönfélébb módon mutatják meg, mekkora lúzerek.

Először is beszélnünk kell a karakterekről, akik kétség kívül a film legrosszabb elemei a forgatókönyvön kívül. Bruno Ganz alakítja a szenilis öregembert, akinek mindenkihez van egy idézete/gondolata Oravecz Nóra és Coelho szintjén. April, a felesége szerepe kimerül abban, hogy mindenkit szénné éget a beszólásaival. Martha és Jinny, a leszbikus pár általában egymással vitatkozik, de egyből a köszönés után a kokaincsíkért a mosdóba rohanó Tom se tesz hozzá túl sokat a cselekményhez, legfontosabb ismérvei, hogy állandóan izzad és totálisan meg van kergülve.

A másik házigazda, Janet férje, Bill sem jobb az eddigi felhozatalnál, de legalább csendben van a játékidő nagy részében.

A filmnek nincs más a tarsolyába azon kívül, hogy a szereplőket berakja teljesen képtelen helyzetekbe és megmutatja, hogyan esnek egymásnak. Maga a konfliktusok célja sem nyilvánvaló, de akárhogy is nézzük, A vendégek drámának és fekete komédiának se elég jó.

Kicsit olyan, mintha elrontott szkeccseket látnánk, hiszen tíz percenként biztos, hogy témát váltanak és jönnek újra ugyanazok a hülyeségek. Porter képtelen volt látni, hogy szereplői elcseszettsége és a való életből való „kiragadásuk” még nem teszi se viccessé, se érdekessé a filmet. Világos, hogy embertípusokat testesít meg egy-egy karakter, pont ezért is vannak eltúlozva, de ettől még egyáltalán nem lesz abszurd. Mindössze unalmas, de az nagyon.

A lehető legjobb döntés volt ilyen rövidre vágni, pedig a maga 70 csekélynek tűnő perce azért ezt nem vetítette előre.

A The Party egyik érdekes része a kevés közül, hogy mit tud kezdeni ennyi remek színész ilyen rossz karakterekkel. Timothy Spall nem mondhatja, hogy élete kihívása volt egy fotelben ülni, majd a film egy pontján a földön elvágódni, de nem lehetett rá panasz, de ha mondani kéne valakit, akkor Janet és Tom, vagyis Kristin Scott Thomas és Cillian Murphy voltak azok, akikre jobban ráillett a szerep és némiképp sikerült kozmetikázniuk.

A The Party mindent bedob, amit ilyenkor illik: fegyver, verekedés, drog, megcsalás és egy rakás ordibálás. A végeredmény pedig hét jobb filmre, egyben jobb sorsra érdemes színész, akiket bár jó látni a képernyőn, de még ők sem tudják elfeledtetni azt, Sally Potter alkotása mennyire lusta volt igazi problémákat mutatni igazi emberekkel.

Értékelés: 3/10

Cím: A vendégek
Rendező: Sally Potter
Forgatókönyvíró: Sally Potter
Vágó: Emilie Orsini, Anders Refn
Operatőr: Aleksei Rodionov
Szereplők: Kristin Scott Thomas, Patricia Clarkson, Timothy Spall, Cillian Murphy, Bruno Ganz, Cherry Jones, Emily Mortimer

Kritika: Fekete pillangó (Black Butterfly, 2017)

"A film beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akar csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett."

A Fekete pillangó bizonyos részei egy rettenetesen kínkeserves, ugyanakkor szórakoztató hullámvasúthoz hasonlítanak, ahol az ember egyaránt éli meg az ígéretes elindulás kezdetét, és esik pofára, amikor a jónak tűnő, sőt, kifejezetten izgalmas részek után jön egyetlen másodperc, filmünk esetében jelenet, amivel teljesen keresztbe tesz saját magának.

Változó, hogy egy film nézésének melyik pillanatában kezdek először gondolkodni azon, hogy egyáltalán jó film-e, amit éppen látok, illetve milyen pontszámot kellene neki adni a végelszámolásnál. Van amikor már az első fél órában látom, hogy ez a skála felső részét fogja kapni, de természetesen a fordítottja is igaz, amikor percek elegendőek ahhoz, hogy rájöjjek, milyen filmmel is van dolgom.

A Fekete pillangó esetében viszont szó szerint az utolsó másodpercig kérdéses volt, annyira észveszejtően hullámzó teljesítményt nyújtott. A közhelyes történet egy leégett, elvált íróról szól (még nem történt semmi, de már klisés), aki egy ismeretlenek köszönhetően elkerül egy alapos verést. Ezt az ismeretlent pedig felveszi és néhány napra lakhatást is biztosít neki, ám a dolgok, ahogy ilyenkor lenni szoktak, elég hamar rosszra fordulnak.

A főszerepet az az Antonio Banderas játssza, akiről azt gondoltam, hogy évente alig van egy-két szerepe, de igazából egy csomóban benne van, csak épp rosszban. A Nicolas Cage effektus kínzó szellője lassan az ő karrierjét is csapkodja, de legalább a Fekete pillangó nem (teljesen) tartozik ebbe a kategóriába.

A feszültségkeltés és a furcsa, bizonytalan hangulat megteremtése miatt pontot érdemel a színészből rendezővé avanzsált Brian Goodman, akinek egész érdekes víziói tűnnek fel néha a játékidő során, amiket rendre tökéletesen lerombol a forgatókönyv teljességgel értékelhetetlen balgaságai.

Nagyon alapvető szöveg egy filmre, hogy „több is lehetett volna belőle”, de ez a Fekete pillangóra tényleg nagyon igaz. Elhiszem, hogy nincsenek rászorulva egy magyar blogger pontjaira, de ha nekik nem is, számomra mindenképpen idegesítő, hogy egyetlen (az utolsó) harminc másodperces jelenet eltüntetésével ez a film akár egy szilárd 8/10 is lehetne.

SPOILER: A befejezés annyiból áll, hogy az egész addigi cselekmény, ami Paullal és Jackkel történik igazából egy álom szüleménye, ennek az álomnak a segítségével pedig ihlethiányos írónknak újra megjönnek az ötletei. Számomra ez a befejezés egyértelműen arra enged következtetni, hogy maga a film is pontosan tudta a cselekmény értelmetlenségét és a sok logikai buktatót, egy ember álmára viszont lehet fogni a sok inkoherensséget. SPOILER VÉGE.

Ez azért különösen fájó, mert az igazi nagy csavar egész jól sült el, nekem például ez az eshetőség nem is jutott eszembe. A Black Butterfly gyengesége a forgatókönyv, az viszont nagyon. Marc Frydman és Justin Stanley sem a műfaj nagy hírességei, előbbinek például ez volt a legelső munkája, ami sajnos nagyban meglátszik a végeredményben.

A befogadott idegen, Jack karaktere például annyira életszerűtlen, hogy az már fájdalmas. Amíg Paul alszik, ő kaját csinál, kitakarít, majd a következő pillanatban már úgy viselkedik, mint egy őrült. Próbálja leszoktatni az írót az alkoholról, aztán erőszakkal ráveszi, hogy írja meg a saját történetüket. Mármint azt, hogy egy ismeretlent befogad az író, aki viszont nem az, akinek mondja magát. (A nagy csavar ismerete mellett ennek a felhozása még értelmetlenebb Jack részéről.)

Nem spoiler, annyit elárulhatok, hogy Jacknek bizonyos céljai voltak a találkozással. A férfi egyébként börtönviselt, pont ezért érthetetlen, hogy miért kelt feltűnést közvetlenül a szabadulása után. A befejezés persze megválaszolja ezt, de ettől a ténytől függetlenül maga az „alapkarakter” nem igazán racionális.

Arról nem is beszélve, hogy milyen hihetetlen megérzése volt azzal kapcsolatban, hogy Paul felveszi őt.

Az viszont bátran kijelenthető, hogy a Fekete pillangó tud pokoli szórakoztató is lenne. A film éppen az egyik mélypontján volt túl a sok közül, amikor az a bizonyos váratlan esemény történt, és akkor azt mondtam, hogy „váo, ebben a filmben talán mégis több van, mint amennyit mutatott eddig”.

Ki lehet találni, a film ugyanilyen erővel le is rombolja ezt a feltételezést. Frydman és Stanley beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akarnak csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett. Hát így jártak.

Összefoglalva a film hullámzó teljesítménye nagyon rontja az élményt, ugyanakkor ha a elkapja a fonalát, leginkább a közepe fele, akkor nagyon szórakoztató és izgalmas kis thriller tud lenni. De semmi több. Nem szégyen kicsinek lenni, talán az alkotóknak is szólni kellett volna. 

Értékelés: 6/10

Cím: Fekete pillangó
Rendező: Brian Goodman
Forgatókönyvíró: Marc Frydman, Justin Stanley
Zene: Federico Jusid
Operatőr: José David Montero
Szereplők: Antonio Banderas, Jonathan Rhys Meyers, Piper Perabo, Abel Ferrara

Kritika: Annabelle 2: A teremtés (Annabelle: Creation, 2017)

"Az Annabelle 2 puzzle-ként illik be a mostani horrortermés közé, ám David F. Sandberg neve és a jó visszhang miatt ennél sokkal többet feltételeztem a „baba legújabb kalandjaiból”.

Nagyon bíztam abban, hogy az Annabelle második része képes legalább olyan nagy minőségi változásra, mint ahogy például az Ouija tette, melynek első felvonása csaknem nézhetetlenül unalmas, a Mike Flanagan által ráncba szedett történet viszont annál inkább üti meg a mércét. A rosszul sikerült horrorfilmek folytatásainak gyenge mércéjét legalábbis ezerszeresen.

Az Ouija tökéletesen bizonyítja, hogy egyetlen film sem menthetetlen a cím alapján, csak egy jó rendező, szkript és színészek kérdése a dolog. Pont emiatt voltam nagyon izgatott a kezdeti kritikák után, főleg úgy, hogy a jó rendező kiléte adott, hiszen az a David F. Sandberg dirigálta a munkálatokat, aki a 2016-os Amikor kialszik a fénnyel már megmutatta a tehetségét.

Sandberg egy teljesen új energiát adott a kiégett horror rendezők stílusához szokott közönségnek, ám érthetetlen módon az Annabelle 2 egy tökéletesen végig vitt biztonsági játék lett, mely elvitathatatlanul tisztességesen betanulta a műfaj szokványosságait, de ez 2017-ben, a klisékben fulladozó nézőknek aligha jelent pozitívumot.

Sandbergék pontosan tudták, hogy az első részre aligha alapozhatnak, és jól is tették, hogy egy másik történethez nyúltak, melyben egy babakészítő férfi és a fekvőbeteg felesége az árvaházból lakhatást biztosít néhány kislánynak és egy apácának, ám ahogy ilyenkor lenni szokott, a kezdeti örömök után mindenki egyre inkább kezd rájönni, hogy nincs minden rendben azzal a házzal.

Annabelle tényleg nem viccel, ugyanolyan para, mint néhány évvel ezelőtt volt, illetve maga az ötlet is remek, hogy az egész cselekményt kitették a puszta közepére elzárva az emberektől. A kezdést nagyon fontos kiemelni, azt a néhány percet látva tényleg elhiszi az ember, hogy az egész film ilyen kreatív és izgalmas lesz. De sajnos nem. Nagyon nem.

Talán a felénél éreztem először, hogyha így folytatjuk, akkor nem lesz minden rendben a filmmel. Addig egészen jó mederben haladt a film, a karaktereket remekül megismertük, még ha nyilván nem is a legeredetibb szereplőket láthatjuk a vásznon. Az említett nyitójelenet a feszültséget is remekül megadta, szóval minden adva volt ahhoz, hogy az Annabelle folytatása megcáfolja első részét, de ez sajnos nem történik meg.

Legfőképpen azért, mert az utolsó egy órában belesüpped abba a folyamatos ritmusba, amit felállított magának. A lámpa elkezd pislogni, a gyerekeket valami elkapja, bemennek egy olyan helyre, ahova nem szabadna, leszidják őket, este jön Annabelle: és ezeknek mindegyike egymást váltogatva történik meg legalább háromszor. Az addig jól felépített feszültség és „valami gáz van” feeling is jelentősen sokat veszt a rengeteg jump scare miatt.

Gyakran szidjuk a horrorfilmekben látható karaktereket, amiért olyan hülyén és érthetetlenül viselkednek. Valószínű te is sokszor átélted már, hogy a tévé előtt őrjöngsz, amiért a hülyegyerek képes volt lemenni a pincébe, ezzel kiengedni a szellemet. Vagy nem látja, hogy hol a kulcs, vagy felbukik a semmiben, szóval sorolhatnánk.

Az is tény, hogy ugyanilyen helyzetben valószínű senki nem tudna racionális döntéseket hozni. De! Én nem akarok túlságosan mélyre menni egy horrorfilm karaktereinek lelki világában, de az, amit ezek a lányok leművelnek, az tényleg lenyűgöző. Én pontosan tudom, hogy nem lehet filmet csinálni abból, hogy a szereplők minden kis neszre elmenekülnek a házból, de egyszerűen nem tudom megérteni azt, hogy miért viselkednek ilyen elborult módon, már a kezdetektől. Mintha cseppnyi veszélyérzetük sem lenne, és az sem kifogás, hogy még nem tudtak Annabelle-ről, mert elég hamar kiderül a „jelenléte”:

A színészek viszont elég sokat kihoztak a karakterükből, Linda és Janice, azaz Lulu Wilson és Talitha Bateman viszik a pálmát a gyerekszínészek között, a felnőtteknél pedig Anthony LaPagglia félelmetes arckifejezése mindenképpen valami különdíjat érdemel majd az év végi összegzéseknél. Ami még számomra kicsit érdekes, az Charlotte nővér (félre)castingja, mert bár Stephanie Sigman elég jó látványt tud nyújtani egyes részeknél, de elég érthetetlen, hogy egy ilyen karakterre pont őt választották.

Összefoglalva az Annabelle 2: A teremtés egy teljesen nézhető, talán a kelleténél kicsit hosszabb film, ami puzzle-ként illik be a mostani horrortermés közé, ám David F. Sandberg neve és a jó visszhang miatt ennél sokkal többet feltételeztem a „baba legújabb kalandjaiból”. Most már csak abban bizakodhatok, hogy az Az nem lesz pofára esés, melynek forgatókönyvét egyébként az a Gary Dauberman írja, aki az Annabelle szkriptjéért is felelős volt.

Értékelés: 5/10

 

Cím: Annabelle 2: A teremtés
Rendező: David F. Sandberg
Forgatókönyvíró: Gary Dauberman
Producer: Peter Safran, James Wan
Operatőr: Maxime Alexandre
Szereplők: Stephanie Sigman, Miranda Otto, Lulu Wilson, Anthony LaPaglia, Talitha Bateman, Kerry O'Malley, Phillipa Coulthard

 

 

 

 

Kritika: Ó, anyám! (Snatched, 2017)

"Az Ó, anyám! egy szórakoztató, pörgős kis semmiség, amiben jó két olyan menő csajt látni, mint Amy Schumer és Goldie Hawn."

Nagyon csúnya dolog az előítéletesség, de mindenkivel előfordult már, hogy egy-egy film előtt, a moziban ülve vagy az ágyában fekve elbizonytalanodott az adott filmet illetően. Jonathan Levine filmje, a Snatched, magyarul Ó, anyám! pedig tökéletes alapanyag az elbizonytalanodáshoz, mi több, a rettegéshez. A népszerű stand-upos, Amy Schumer és a 71 évesen is elég jó formában levő Goldie Hawn kettőse azonban egy piszok szórakoztató másfél órát okozott, ami az év egyik nagy meglepetése.

Megkérek mindenkit, ezeket a szavakat azért kezelje helyén, hiszen nem arról van szó, hogy a végelszámolásnál majd 9 és 10 pont között kell vacillálnom, de a Snatched műfajtársainak többsége alig kerül bármelyik nézőnél, kritikusnál a pozitív tartományba.

A történt szerint Emilyt, a kissé bohókás főszereplőcsajt a nyaralása előtt dobja a pasija, így sürgősen keresnie kell egy társat, mert a pénzt már nem kapja vissza. Minden barátnője és ismerőse visszautasítja az ajánlását, majd egy régi fotóalbum láttán, ahol rettenetesen parás anyját egy életvidám, kalandos nőnek látta, úgy dönt, vele megy el. Csak aztán elrabolják őket.

A film már azzal egy pluszponttal indított, hogy a szerelem témakörét, amit a másfélórás vígjátékokban már hatvankétmilliószor elsütöttek, teljesen elhanyagolja. Itt 100%-ban az anya-lánya kapcsolatot követjük nyomon, ami szintén nem egy túl eredeti ötlet, de szerencsére nem is az volt a film célja, hogy bármi újat tudjon mondani a világról.

A pozitív csalódás mellé azért negatív is párosult, főleg Amy Schumer kapcsán, aki lassan kisujjból hozza ezeket a szerepeket, de azt a fajta kihívást és ambiciózus törekvést, amit a Kész katasztrófában láttunk tőle, az itt teljesen elmaradt. Igaz, ott volt egy Judd Apatow és egy forgatókönyvírói kredit, de Schumer a Snatched esetében is dolgozott a színfalak mögött, executive producerként.

Mintha kikapcsolódásnak fogta volna fel ezt a filmet, amivel annyi a probléma, hogy ezerszer több van benne, mint Adam Sandlerben, aki köztudottan azért forgat külföldön egzotikus helyeken, hogy nyaralni is tudjon a haverjaival.

Ami miatt jó szájízzel tudok a filmre visszagondolni, az amiatt van, mert annyira nem veszi magát komolyan, hogy az már dicséretet érdemel. Minden hülye vígjátékban az utolsó 5-10 perc a nagy összeborulásról szól, de itt szó sincs róla, egyetlen kiborulós, „drámai” jelent van a filmben, de az utána következő jelenetben meg bélférget szednek ki Alien-módra Schumer szájából, tehát nem igazán lehetett rajta sírni.

Nem áltatom magam, ez a film nyilvánvalóan rossz. Sőt, a nézőknek a 3,7-es IMDb értékeléssel még kevésbé tetszett, mint a Rotten és a Metacritic kritikusainak. Én tökéletesen megértem ezt, alapesetben szerintem sem érdemli meg a magasabb osztályzatot, de nem tudok mit csinálni vele, mert a kezdetektől fogva nagyon jól szórakoztam rajta.

Rettenetes kifogás, amikor egy filmben értelmet akarnál keresni és erre odaböfögik, hogy „ne keress benne, hanem élvezd”, de a Snatched ennek a tökéletes mintapéldája. A helyén kell kezelni és nem elvárni tőle, hogy olyan intelligens módon szórakoztasson, mint amilyen formában a Kész katasztrófa tette. Ez más stílus, egy rosszabb stílus, de még mindig nem olyan rossz, amilyen alapesetben lehetne egy 3,7-es osztályzatú film.

A szórakoztató és bugyuta jellege viszont nem oldozza fel az alól, hogy ennyire szemtelen módon ne legyen dramaturgiája. Szerintem ehhez a filmhez treatment vagy storyboard sem készült, egyszerűen a forgatáson Schumerre vagy a viccesnek gondolt stábtagokra hagyatkozva rakosgatták össze a jeleneteket, amik ide-oda csaponganak.

Kis spoiler: mondjuk az egy jó húzás volt, amikor a segítségükre siető hapsi leesik az ágról és meghal. Amikor feltűnt a képernyőn, egyből azt gondoltam, hogy biztos ő lesz az a csávó, aki az anyukával fog smárolni a film végén a naplementében, de olyannyira nem, hogy hét-nyolc perc játékidő után szépen el is tették láb alól. Kis spoiler vége.

Nem tudnék indokot mondani, hogy miért nézd meg. Tudd azt is, hogy a 6 pont ellenére ez nem egy ajánló, hanem csak egy egyszerű véleménykifejtés. Egy olyan véleményé, amivel kisebbségben vagyok, de nem bánom, akkor is elmondom, hogy az Ó, anyám! egy szórakoztató, pörgős kis semmiség, amiben jó két olyan menő csajt látni, mint Amy Schumer és Goldie Hawn.

Értékelés: 6/10

Cím: Ó, anyám!
Rendező: Jonathan Levine
Forgatókönyvíró: Katie Dippold
Producer: Peter Chernin, Paul Feig, Jessie Henderson, Michael Kruzan
Operatőr: Florian Ballhaus
Szereplők: Amy Schumer, Goldie Hawn, Ike Barinholtz, Christopher Meloni, Randall Park, Wanda Sykes