Kritika: 20. századi nők (20th Century Women, 2016)

"A 20. századi nők tipikusan az a film, amit megnézel és annyira magával sodor az egész, hogy csak a végén jössz rá, mennyire király filmet láttál."

A 20. századi nők nem egy nézőbarát film, de mivel ezt pontosan tudja magáról, így a közönséggel való megfelelési kényszerrel sem kell túlságosan aggódnia. Ez láthatóan nagyon sokat segített Mike Mills alkotásán, mely egy tinédzser fiú felnövését meséli el 1979 Californiájában.

Lehet, hogy ez nem a legjobb ajánlólevél egy film számára, de nagyon kevés történet nélküli film tud ennyire ütős lenni. Persze a cselekmény megállás nélkül megy, de aki a klasszikus történetmesélés lépcsőfokait akarja viszont látni, ami a tankönyvekben meg van írva, annak csalódnia kell.

Pont azért hat ilyen üdítően Mills filmje, mert felrúg minden szabályt és úgy tud érdekes, sőt, gyakran izgalmas maradni két órán keresztül, hogy karaktereinek többsége nem beszél másról, csak az érzéseiről.

Nem kell sok filmet látni ahhoz, hogy az ember le tudja szűrni, hogy mi a valós és mi a kreált „műérzelem”. Lehet egy színész jó, ha nyálas, semmitmondó szavakat adnak a szájába, és fordítva is igaz, ha a színész rontja el az érzelmesség hitelét. A 20. századi nőkben egyik sem történik meg, soha nem válik sekélyessé vagy unalmassá a rengeteg dialóg, hiszen nagyon együtt lehet szurkolni a karakterekkel, melyek egy valós kor valós problémáira reflektálnak különböző, nem túl szokványos módokon.

Nagyon jó húzás, hogy a film egyszerre szomorúan komoly és rémesen szórakoztató. Mills ezzel kicsit a nézőket is felülteti arra az érzelmi hullámvasútra, amiben a szereplők is szenvednek. Nem tudják, mit akarnak, hogy akarják, kivel akarják, ahogy a közönségnek sem könnyű feladat, hogy két ilyen végletet a helyén tudjon kezelni. De összességében nagyon jól működik.

De a stílus nem ért volna semmit, ha nincsenek a remekül megírt karakterek, akik az egész film szívét és lényegét adják. A srác, Jamie, az ő anyja, Dorothea és a bérlői, William, Abbie és Julie életét követhetjük nyomon egy mindenki számára megviselő korszakban, ahol a technológia már a finisben volt, az emberek viszont még csak a kezdeti lépéseket tették meg ennek megértésére. (Ez csak egy példa volt a sok közül, amiért olyan ellentmondásos a ’70-es évek vége, ’80-as évek eleje.)

Egy fura kapcsolat van közöttük, a lényeg, hogy mindenki jóban van mindenkivel, próbálják támogatni és segíteni egymást, de leginkább a saját maguk démonaival kell megküzdeniük. Dorothea, az anya karakteréről tanulmányokat lehetne írni, aki, ahogy a fia mondta, depressziós, de olyan depresszióban szenved, amiről talán maga sem tud.

Próbál mindent elfojtani maga körül, közben egyengeti a fia életét is, ami gyakran egy megoldhatatlan feladatnak tűnik. De nem Jamie az egyetlen, akinek segítségre van szüksége, lényegében egytől-egyig mindenki valami nehéz krízisen megy keresztül. Abbie rákos, Jamie a tinédzserkor nehézségeivel küzd, William csak tengődik az életben, Julie szintén nem tudja, mit akar, Dorothea pedig úgy próbál segíteni ennek a kis alakulatnak, hogy közben maga is teljesen a padlón van.

Nagyszerű ötletnek tartom, hogy a filmben nincsen egyetlen klasszikus értelemben vett antagonista, aki lépten-nyomon keresztbe tenne hőseinknek, hiszen a való életben is gyakoribb, hogy sokkal inkább ezt saját magunkkal tesszük meg. A 20. századi nők nem is egy igazi film, hanem egy két órás kordokumentum játékfilmes formátumban, ami realisztikusan, egyben eredetien mutatja be az adott időszak hús-vér embereit.

A filmben volt egy nagyon fontos jelenet, amit feltétlen meg kell említenem. Már az utolsó fél óra környékén járhattunk, amikor egy vacsora alkalmával, vendégek előtt Abbie, a szabadszájú önmegvalósító csaj a menstruációról kezd el beszélni. Mindenki összerezzen, felhúzza a szemöldökét, főleg Dorothea, aki nem veszi jó néven a tabu téma felhozását.

Aztán Jamie is egyre hangosabban kimondja, hogy menstruáció, majd Jamie elmeséli, hogy 14 éves korában vesztette el a szüzességét és fájt neki. Sőt, még William is hozzászól a dologhoz. A tabu téma egyre inkább levetette magáról azt a jelmezt, amit a prűdnek mutatott társadalom rávett. Számomra azt jelenti ez a néhány perc, hogy igenis bármilyen módon, ha kell, a széllel szembe hugyozva is, de mondjuk ki azt, amit gondolunk, és ne éljünk a tömeg által felállított, gyakran képmutató szabályok szerint. Ha kimondjuk a véleményünk, garantáltan szerzünk társakat is, ahogy Abbie is tette Jamie, Julie és William csatlakozásával.

A színészekre egyszerűen nincsenek szavak. Elfogultságot kell bejelentenem, Anette Bening a kedvenc színésznőm, de nem véletlen, hogy Golden Globe-ra is jelölték idén. Lehengerlő, mennyire eggyé vált a karakterével, ahogy Elle Fanning, Greta Gerwig és a Matthew Mcconaughey-re kínosan hasonlító Billy Crudup is. A 20. századi nők tipikusan az a film, amit megnézel és annyira magával sodor az egész, hogy csak a végén jössz rá, mennyire király filmet láttál.

Összefoglalva csak annyit tudok mondani, hogy egy ideális világban Mills művének sokkal nagyobb sikere lenne, mint a mostaniban. A forgatókönyv tökéletesen működik, a karakterek hitelesek, nagyon ritkán van üresjárata és a comedy/drama egyvelege is egy remek példa a műfaj létjogosultságára. A pénzügyi bukás sajnos kiszámítható volt, szóval lehet bennem van a hiba és inkább még egyszer a Transformerset kellett volna megnéznem.

Értékelés: 9/10

Cím: 20. századi nők
Rendező: Mike Mills
Forgatókönyvíró: Mike Mills
Producer: Anne Carey
Operatőr: Sean Porter
Szereplők: Annette Bening, Billy Crudup, Greta Gerwig, Elle Fanning, Laura Wiggins, John Billingsley, Alia Shawkat

 

 


Kritika: Danny Collins (2015)

"A főszerepben egyértelműen a család, a családi összetartás és a szeretet áll."

Al Pacino talán újra elkezd színészkedni? Ez a kérdés járta át az agyamat, miközben a Danny Collins Rotten Tomatoes adatlapját néztem. Nagyon úgy tűnik, hogy nem csak filmbéli karaktere, de saját maga is próbál megváltozni, ott van például a 2013-as Wilde Salomé, ami ugyan nem jutott el sok emberhez, de azok jókat mondanak róla, vagy a Phil Spector, viszont az olyan félresiklásokat sem felejthetjük el, mint a Jack és Jill, vagy a 88 perc. Legújabb filmje egy kellemes, kiváló hangulatú alkotás olyan mesteri színészek mesteri alakításával, mint Pacino, Annette Bening és Bobby Cannavale.

Dan Fogelman, a rendező első ízben ült rendezői székbe, leginkább forgatókönyvi munkáiról ismert, ő jegyezte a Last Vegas, a Verdák és az Őrült dilis szerelem szkriptjét is, és rögtön egy nagyon érdekes, nem utolsó sorban pedig igaz történetet tárt a néző elé.

Danny Collins, a kissé öreg, de remek formában levő énekes menedzsere talál egy levelet, amit még anno a '70-es években írt neki a legendás John Lennon. Ekkor úgy dönt, hogy teljesen megváltoztatja az életét, felkutatja a családját és beköltözik az egyik New Jersey-i Hilton hotelbe, ahol pedig megismerkedik a vezetővel, Mary-vel.

Lehet, hogy kicsit korai kijelenteni, de szinte biztos vagyok benne, hogy 2015 összes filmje közül a Danny Collins biztosan benne lenne a TOP5-be a "Legszórakoztatóbb mozgóképek" listáján. Egy percre sem éreztem azt, hogy leült volna a film, az elejétől a végéig pörgős és érdekes marad, annak ellenére is, hogy nem igazán tudta eldönteni, melyik irányba is menjen.

 

Az alapszituáció az lenne, hogy Danny annyi év után a levél hatására meg akar változni és felkeresi családját. Aztán kiderülnek egyes nem túl pozitív dolgok a fiával kapcsolatban, kicsit klisésen ugyan, de nem is ez lenne a legnagyobb probléma, hanem a fia lányának teljesen felfoghatatlan jelleme. Nem túl nagy spoiler, hogy a lány kissé hiperaktív, ami egyrészt borzasztóan idegesítő volt, másrészt meg teljesen felesleges, mivel az elején említették meg néhányszor, de utána egyáltalán nem foglalkoztak vele, ezért is érthetetlen a dolog, hogy miért kellett egy borzasztóan idegesítő kisgyereket csinálni, ha a történettől függetlenül simán lehetett volna egy kedves, nyugodt lány is, aki miatt nem mászik minden második percben a falra a néző.

Viszont ezektől az apró dolgoktól eltekintve a Danny Collins egy borzasztóan szerethető film borzasztóan aranyos karakterekkel. Itt van például Mary, a hotel vezetője, akit Annette Bening alakít olyan kedvesen és szerethetően, hogy rögtön azt kívánjuk, Danny és ő jöjjenek össze! De nem túl nagy csoda, hogy Bening jól alakít, egy leszbikus nőtől kezdve egy kisvárosi, ugyanakkor boldogtalan feleséget/anyát is épp olyan kiválóan játszik, mint ezt a "könnyebb" szerepet.

Bobby Cannavale alakítja Collins fiát, szintén jól, viszont egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy ennek a pasinak miért nem adnak már egy igazi főszerepet? Én legalábbis csak félresikerült sorozatokban láttam, de ha minden igaz, A Hangyában lesz majd egy mellékszereplése.

Ugyan nem vagyok énekes, konkrétan semmi közöm a zenéhez, de én legalábbis elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha a nagyvilágban számomra is létezne egy ilyen levél, teljesen mindegy, hogy milyen, témától függetlenül, amit írhatott akár egy rokon vagy egy barát és ami miatt akár az én életem is 180 fokos fordulatot venne. Mondjuk annyi biztos, Lennon tuti nem írt..

Nem tudom biztosan, hogy Fogelman, a direktor a forgatókönyv írása közben már tudta, hogy Pacinó-ra osztja a főszerepet, vagy egyszerűen castingoltak, de mesteri ötlet volt, ez egy ízig-vérig Pacino film, sőt, az egyik legszórakoztatóbb.

A Danny Collins nem a show businessről, nem a jó nőkről szól, ezek mind a háttérben vannak, a főszerepben egyértelműen a család, a családi összetartás és a szeretet áll. Bármikor újra lehet kezdeni és mindent meg lehet bocsátani.. Collins-ék esete persze nem mindig olyan vidám a való életben, mint a filmvásznon.

Értékelés: 10/8

 

Cím:  Danny Collins
Rendező:  Dan Fogelman
Író:  Dan Fogelmanr
Producer:  Jessie Nelson
Operatőr:  Steve Yedlin
Vágó:  Julie Monroe
Szereplők:  Al Pacino, Annette Bening, Christopher Plummer, Bobby Cannavale Jennifer Garner, Josh Peck, Melissa Benoist