"Kevés rendező létezik a világon, aki ennyire ügyesen, aprólékosan és ilyen precízen adagolva “nyomja” a nézőbe a feszült pillanatokat, de Sidney Lumet ezek közé tartozik."

Sidney Lumet előszeretettel használ kevés helyszínt a filmjeiben, a Kánikulai délutánban sincs ez másképp, de akár gondolhatunk első, és talán megismételhetetlenül jó alkotására, a 12 dühös emberre is. Mégis, ha belegondolunk, mennyire is pattanásig feszült mozgóképeiben a feszültség, az alátámasztja azt a tényt, hogy egyáltalán nincs szükség ezer meg egymillió fegyverre és töltényre ahhoz, hogy a néző köpni-nyelni ne tudjon és a fejét fogja a látottaktól. Kevés rendező létezik a világon, aki ennyire ügyesen, aprólékosan és ilyen precízen adagolva “nyomja” a nézőbe a feszült pillanatokat, de Sidney Lumet ezek közé tartozik.

A Kánikulai délután nem csak a kiváló rendezéstől és forgatókönyvtől vált kultikussá: itt van nekünk máris két színészlegenda a főszerepben, Al Pacino és John Cazale. A filmben akármennyire is különböző jelleműek, hisz Sal egy visszahúzódó, csendes megfigyelő, addig társa, Sonny egy szószátyár, gyakran viccelődő karakter, a való életben nagy barátok voltak. Ez a barátság a munkában mutatkozott ki leginkább, háromszor is dolgoztak együtt Cazale rövid és tragikus élete során.

A film egy 1972 augusztusában megtörtént bankrablást dolgoz fel, nem is akármilyen módon! Sonny, Sal és egy másik, a dolgok előrehaladtával elslisszoló férfi pont azután akarja megfosztani a fiókot, hogy elvittek onnan szinte minden pénzt. A rendőrség pedig már itt van. Patthelyzet alakul ki, folyamatos tárgyalások, túszejtések és telefonhívások követik egymást, Sonny és Sal pedig egyre türelmetlenebb.

A helyzet az, hogy Sonny és Sal egyszerre viselkednek ésszerűen, ismerik a bank minden helységét és a protokollt rablást esetén, mégis amatőröknek nevezhető. Nem hinném, hogy valaha bárkinek is ártottak volna, annak ellenére, hogy Sal tekintete és haja leginkább egy sorozatgyilkoséhoz hasonlít, aki embereket eszik reggelire. Inkább a sima bolti rablást nézem ki belőlük, mivel többször is említették, hogy “én nem akarok visszamenni a börtönbe”. Még rossz embereknek sem nevezhetők, Sonny-nak egy nem elhanyagolható indoka is van a mihamarábbi pénzszerzésre.

Fegyvert tartani tanítja a banki dolgozókat, elbeszélget a főnökkel és tulajdonképpen egy nagyon furcsa, bizarr kapcsolat kezdődik a bezártak között. Stockholm-szindróma azért nem alakul ki, megnyugtatok mindenkit, viszont annak ellenére sem éreztem életszerűtlennek a dolgot, hogy tényleg “idill” a hangulat a fogvatartók és a fogvatartottak között.

De mégis mi lenne életszerűtlen egy valóban megtörtént filmben? Azért nem minden egyes dolognak van köze a valósághoz, Sal például a valóságban a húsz éves sem volt, az egyik rabló például egy levélben azt írta, hogy Lumet alkotása csak 30%-ban tükrözi a valóságot.

Érdekes ábrázolásmódot választott Lumet, ugyanis fogalmunk sincsen, hogy kinek szurkoljunk igazából, ugyanis, mint már mondtam, egyáltalán nem tudom elítélni ezt a két embert, akiken érződni, hogy egyszerű, józan paraszti ésszel megáldott tolvajok/rablók, másrészt pedig egyértelmű, hogy a bankigazgató és a bankban dolgozókért is szorít az ember, hisz főleg utóbbiak aztán egyáltalán nem tehetnek a kialakult helyzetről.

Említettem, hogy Sonny és Sal között hatalmas a különbség. Előbbi adja a parancsokat, megmondja hova álljon, kire forga a fegyvert, és úgy általánosságban is ő a pozitívabb, bizakodó karakter. Ez főleg akkor érződik, amikor egy repülőgéppel akar elmenekülni az Államokból. Sal-nek még csak a szeme sem csillog fel, és csak annyit tud mondani, hogy Wyoming-ba akar menni. (Ez a dialóg amúgy nem volt megírva a forgatókönyvben, de Lumet-nek annyira tetszett Cazale improvizációja, hogy benne hagyta a filmben.)

Összefoglalva a Kánikulai délután egy hatalmas klasszikus, Lumet egyik legjobb filmje. Az alakítások egyszerűen hibátlanok, egyetlen szempillantásból, rezdülésből érezni, hogy mit gondol, mit érez az adott szereplő. Pacino és Cazale egyértelműen remekül működnek együtt, a hangulat néhol elképesztően komor, majd vidámabb, és újra komor, de ha másért nem is, a világ legbizarrabb bankrablós jelenetéért érdemes megnézni ezt a remekművet.

Értékelés: 10/9

 

 

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

Megosztás a facebookon

"A főszerepben egyértelműen a család, a családi összetartás és a szeretet áll."

Al Pacino talán újra elkezd színészkedni? Ez a kérdés járta át az agyamat, miközben a Danny Collins Rotten Tomatoes adatlapját néztem. Nagyon úgy tűnik, hogy nem csak filmbéli karaktere, de saját maga is próbál megváltozni, ott van például a 2013-as Wilde Salomé, ami ugyan nem jutott el sok emberhez, de azok jókat mondanak róla, vagy a Phil Spector, viszont az olyan félresiklásokat sem felejthetjük el, mint a Jack és Jill, vagy a 88 perc. Legújabb filmje egy kellemes, kiváló hangulatú alkotás olyan mesteri színészek mesteri alakításával, mint Pacino, Annette Bening és Bobby Cannavale.

Dan Fogelman, a rendező első ízben ült rendezői székbe, leginkább forgatókönyvi munkáiról ismert, ő jegyezte a Last Vegas, a Verdák és az Őrült dilis szerelem szkriptjét is, és rögtön egy nagyon érdekes, nem utolsó sorban pedig igaz történetet tárt a néző elé.

Danny Collins, a kissé öreg, de remek formában levő énekes menedzsere talál egy levelet, amit még anno a '70-es években írt neki a legendás John Lennon. Ekkor úgy dönt, hogy teljesen megváltoztatja az életét, felkutatja a családját és beköltözik az egyik New Jersey-i Hilton hotelbe, ahol pedig megismerkedik a vezetővel, Mary-vel.

Lehet, hogy kicsit korai kijelenteni, de szinte biztos vagyok benne, hogy 2015 összes filmje közül a Danny Collins biztosan benne lenne a TOP5-be a "Legszórakoztatóbb mozgóképek" listáján. Egy percre sem éreztem azt, hogy leült volna a film, az elejétől a végéig pörgős és érdekes marad, annak ellenére is, hogy nem igazán tudta eldönteni, melyik irányba is menjen.

 

Az alapszituáció az lenne, hogy Danny annyi év után a levél hatására meg akar változni és felkeresi családját. Aztán kiderülnek egyes nem túl pozitív dolgok a fiával kapcsolatban, kicsit klisésen ugyan, de nem is ez lenne a legnagyobb probléma, hanem a fia lányának teljesen felfoghatatlan jelleme. Nem túl nagy spoiler, hogy a lány kissé hiperaktív, ami egyrészt borzasztóan idegesítő volt, másrészt meg teljesen felesleges, mivel az elején említették meg néhányszor, de utána egyáltalán nem foglalkoztak vele, ezért is érthetetlen a dolog, hogy miért kellett egy borzasztóan idegesítő kisgyereket csinálni, ha a történettől függetlenül simán lehetett volna egy kedves, nyugodt lány is, aki miatt nem mászik minden második percben a falra a néző.

Viszont ezektől az apró dolgoktól eltekintve a Danny Collins egy borzasztóan szerethető film borzasztóan aranyos karakterekkel. Itt van például Mary, a hotel vezetője, akit Annette Bening alakít olyan kedvesen és szerethetően, hogy rögtön azt kívánjuk, Danny és ő jöjjenek össze! De nem túl nagy csoda, hogy Bening jól alakít, egy leszbikus nőtől kezdve egy kisvárosi, ugyanakkor boldogtalan feleséget/anyát is épp olyan kiválóan játszik, mint ezt a "könnyebb" szerepet.

Bobby Cannavale alakítja Collins fiát, szintén jól, viszont egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy ennek a pasinak miért nem adnak már egy igazi főszerepet? Én legalábbis csak félresikerült sorozatokban láttam, de ha minden igaz, A Hangyában lesz majd egy mellékszereplése.

Ugyan nem vagyok énekes, konkrétan semmi közöm a zenéhez, de én legalábbis elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha a nagyvilágban számomra is létezne egy ilyen levél, teljesen mindegy, hogy milyen, témától függetlenül, amit írhatott akár egy rokon vagy egy barát és ami miatt akár az én életem is 180 fokos fordulatot venne. Mondjuk annyi biztos, Lennon tuti nem írt..

Nem tudom biztosan, hogy Fogelman, a direktor a forgatókönyv írása közben már tudta, hogy Pacinó-ra osztja a főszerepet, vagy egyszerűen castingoltak, de mesteri ötlet volt, ez egy ízig-vérig Pacino film, sőt, az egyik legszórakoztatóbb.

A Danny Collins nem a show businessről, nem a jó nőkről szól, ezek mind a háttérben vannak, a főszerepben egyértelműen a család, a családi összetartás és a szeretet áll. Bármikor újra lehet kezdeni és mindent meg lehet bocsátani.. Collins-ék esete persze nem mindig olyan vidám a való életben, mint a filmvásznon.

Értékelés: 10/8

 

 

Megosztás a facebookon