"Kevés rendező létezik a világon, aki ennyire ügyesen, aprólékosan és ilyen precízen adagolva “nyomja” a nézőbe a feszült pillanatokat, de Sidney Lumet ezek közé tartozik."

Sidney Lumet előszeretettel használ kevés helyszínt a filmjeiben, a Kánikulai délutánban sincs ez másképp, de akár gondolhatunk első, és talán megismételhetetlenül jó alkotására, a 12 dühös emberre is. Mégis, ha belegondolunk, mennyire is pattanásig feszült mozgóképeiben a feszültség, az alátámasztja azt a tényt, hogy egyáltalán nincs szükség ezer meg egymillió fegyverre és töltényre ahhoz, hogy a néző köpni-nyelni ne tudjon és a fejét fogja a látottaktól. Kevés rendező létezik a világon, aki ennyire ügyesen, aprólékosan és ilyen precízen adagolva “nyomja” a nézőbe a feszült pillanatokat, de Sidney Lumet ezek közé tartozik.

A Kánikulai délután nem csak a kiváló rendezéstől és forgatókönyvtől vált kultikussá: itt van nekünk máris két színészlegenda a főszerepben, Al Pacino és John Cazale. A filmben akármennyire is különböző jelleműek, hisz Sal egy visszahúzódó, csendes megfigyelő, addig társa, Sonny egy szószátyár, gyakran viccelődő karakter, a való életben nagy barátok voltak. Ez a barátság a munkában mutatkozott ki leginkább, háromszor is dolgoztak együtt Cazale rövid és tragikus élete során.

A film egy 1972 augusztusában megtörtént bankrablást dolgoz fel, nem is akármilyen módon! Sonny, Sal és egy másik, a dolgok előrehaladtával elslisszoló férfi pont azután akarja megfosztani a fiókot, hogy elvittek onnan szinte minden pénzt. A rendőrség pedig már itt van. Patthelyzet alakul ki, folyamatos tárgyalások, túszejtések és telefonhívások követik egymást, Sonny és Sal pedig egyre türelmetlenebb.

A helyzet az, hogy Sonny és Sal egyszerre viselkednek ésszerűen, ismerik a bank minden helységét és a protokollt rablást esetén, mégis amatőröknek nevezhető. Nem hinném, hogy valaha bárkinek is ártottak volna, annak ellenére, hogy Sal tekintete és haja leginkább egy sorozatgyilkoséhoz hasonlít, aki embereket eszik reggelire. Inkább a sima bolti rablást nézem ki belőlük, mivel többször is említették, hogy “én nem akarok visszamenni a börtönbe”. Még rossz embereknek sem nevezhetők, Sonny-nak egy nem elhanyagolható indoka is van a mihamarábbi pénzszerzésre.

Fegyvert tartani tanítja a banki dolgozókat, elbeszélget a főnökkel és tulajdonképpen egy nagyon furcsa, bizarr kapcsolat kezdődik a bezártak között. Stockholm-szindróma azért nem alakul ki, megnyugtatok mindenkit, viszont annak ellenére sem éreztem életszerűtlennek a dolgot, hogy tényleg “idill” a hangulat a fogvatartók és a fogvatartottak között.

De mégis mi lenne életszerűtlen egy valóban megtörtént filmben? Azért nem minden egyes dolognak van köze a valósághoz, Sal például a valóságban a húsz éves sem volt, az egyik rabló például egy levélben azt írta, hogy Lumet alkotása csak 30%-ban tükrözi a valóságot.

Érdekes ábrázolásmódot választott Lumet, ugyanis fogalmunk sincsen, hogy kinek szurkoljunk igazából, ugyanis, mint már mondtam, egyáltalán nem tudom elítélni ezt a két embert, akiken érződni, hogy egyszerű, józan paraszti ésszel megáldott tolvajok/rablók, másrészt pedig egyértelmű, hogy a bankigazgató és a bankban dolgozókért is szorít az ember, hisz főleg utóbbiak aztán egyáltalán nem tehetnek a kialakult helyzetről.

Említettem, hogy Sonny és Sal között hatalmas a különbség. Előbbi adja a parancsokat, megmondja hova álljon, kire forga a fegyvert, és úgy általánosságban is ő a pozitívabb, bizakodó karakter. Ez főleg akkor érződik, amikor egy repülőgéppel akar elmenekülni az Államokból. Sal-nek még csak a szeme sem csillog fel, és csak annyit tud mondani, hogy Wyoming-ba akar menni. (Ez a dialóg amúgy nem volt megírva a forgatókönyvben, de Lumet-nek annyira tetszett Cazale improvizációja, hogy benne hagyta a filmben.)

Összefoglalva a Kánikulai délután egy hatalmas klasszikus, Lumet egyik legjobb filmje. Az alakítások egyszerűen hibátlanok, egyetlen szempillantásból, rezdülésből érezni, hogy mit gondol, mit érez az adott szereplő. Pacino és Cazale egyértelműen remekül működnek együtt, a hangulat néhol elképesztően komor, majd vidámabb, és újra komor, de ha másért nem is, a világ legbizarrabb bankrablós jelenetéért érdemes megnézni ezt a remekművet.

Értékelés: 10/9

 

 

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

Megosztás a facebookon