Kritika: Melankólia (Melancholia, 2011)

"Azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet."

Lars von Trier sosem arról volt híres, hogy a rendezői vízióit háttérbe szorítaná csak azért, hogy a néző ne érezze magát annyira rosszul. A Melankólia esetében azonban mégis erősen érezni egy kis visszafogottságot, mely az Antikrisztus húsbavágósága után kifejezetten jó eső volt, főleg akkor, ha egyfajta nem hagyományos folytatásként értelmezzük a Kirsten Dunst és Charlotte Rampling főszereplésével készült haláltusát a világgal.

Amikor egy filmes egy igazán komoly történetet szeretne elmesélni, akkor két út áll előtte: vagy humoros köntösben teszi mindezt a „kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” elv szerint, és inkább a háttérben, csendben megbújva beszél igazi problémákról, vagy egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a nagyérdemű, akinek a film készül, milyen módon fogja befogadni az alkotását.

Előbbire példa sok más rendezővel együtt Woody Allen, utóbbira pedig kézenfekvő, hogy a dán botrányhős, aki pont a Melankólia Cannes-i sajtótájékoztatóján mondott „enyhén” félreérthető médiahack után lett kegyvesztett.

Az említett mérsékelt, kicsit hallgatag stílus azonban von Trier rendezése alatt még így is egy kemény jobbhorogként hat, mely biztosan nyomot fog hagyni a lelkeden a megtekintés utáni néhány napon keresztül.

A történet egyszerre ötvözi az emberi és a világi katasztrófákat. Épp akkor kezd minden rosszra fordulni, amikor az egyik főszereplő, Justine és Michael összeházasodik. A rengeteg kibírhatatlan családtag és rokon között hamar elindul először csak a szurkálódás, majd a dolgok egyszerre teljesen felborulnak, ráadásul egy Melankólia nevű kisbolygó is a Föld felé tart, mely könnyen a végét jelentheti mindennek.

A világvége és a halál ilyen közeli bemutatása két tényezőnek köszönhető: elsősorban Justine depressziójának, másrészt pedig a Justine és testvére, Claire közötti borzasztó ellentétnek, melyek egészen a végkifejletig semmit nem változnak.

Rengeteg olyan jelenet van a filmben, amik többet mondanak egy csomó felesleges szónál. Az ismerőseim, akikkel alaposan átbeszéltem a Melankóliát, leginkább Justine borzalmas viselkedését emelték ki, ami számomra viszont egyáltalán nem volt rosszabb egy átlagos beteg ember viselkedésénél.

Az elképesztően érzékenyen játszó Kirsten Dunst arcára van írva, hogy depressziója mellett miket kellett átélnie, amikor például egy rövid levelet maga után hagyva inkább mégis úgy dönt az apja, hogy hazamegy az esküvőről. Vagy amikor olyan csúnyán lehordja a mindenféle közösségi eseményt utáló anyja, Gaby.

Nyilvánvaló, hogy senkire sem számíthat igazán, kivéve talán nővérére, akivel viszont rengetegszer van összetűzése a jellemük teljes különbsége miatt. Azt pontosan ismerhetjük, milyen rossz, amikor egy egészséges ember egyedül van, és csak képzelni tudjuk akkor, ha egy olyasvalakivel történik, aki néhány pillanatában lábra se bír állni a betegségétől.

A depressziónak, mint betegségnek a tökéletes mivoltát írta le a Claire férje, John és Justine közötti rövid párbeszéd, mely nagyjából így hangzott:

- Piszkosul boldognak kellene lenned.

- Igen, annak kellene…

A Melankólia szereplői pedig csendben, hangosan, nevetve, sírva, szomorúan, boldogan, magabiztosan és bizonytalanul várják a bolygót, Lars von Trier viszont már az első percekben teljesen egyértelművé teszi a végkimenetelt. Talán ettől még nehezebb is nézni a karakterek lelki őrlődését.

Látszólag két különböző történetszálról van szó, amikor a Justine/Claire testvérpár viszonyáról és a kisbolygó közeledéséről beszélünk, de a végén egy gyönyörű jelenettel ez az egész összeáll egy torokszorító, ugyanakkor szívbemarkoló filmélménnyé, amit sokáig raktározni fog az ember.

Egy Lars von Trier film mindig hálás feladat egy színésznek, a Melankólia pedig igazi sztárparádét vonultat fel, úgy mint Kirsten Dunst, Charlotte Gainsbourg, Kiefer Sutherland, Alexander Skarsgard, Stellan Skarsgard, John Hurt és Charlotte Rampling. Félelmetes ennyi ilyen kiváló színészt együtt látni.

Azonban a túlságosan színpadias, modoros stílus és a néhol teljesen összefüggéstelenül viselkedő karakterek nem írhatóak a film pozitív részei közé. Számomra teljesen érthetetlen volt, hogy Justine és Michael hogyan inthettek ilyen hamar búcsút egymásnak, ahogy Gaby viselkedése és a mindennel szembeni utálatának okai is kaphattak volna egy-két jelenetet. Érthetetlen, hogy miért nem éltek ezekkel a jó lehetőségekkel.

Összefoglalva viszont a Melankólia van olyan fontos és sokatmondó alkotás, aminek kétszer ennyi hibája is lehetne, akkor sem érdekelne. Hiszen azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet.

Értékelés: 8/10

Cím: Melankólia
Rendező: Lars von Trier
Forgatókönyvíró: Lars von Trier
Vágó: Morten Hojbjerg, Molly Marlene Stensgaard
Operatőr: Manuel Alberto Claro
Szereplők: Kirsten Dunst, Charlotte Gainsburg, Kiefer Sutherland, Alexander Skarsgard, John Hurt, Charlotte Rampling, Stellan Skarsgard, Brady Corbet

Kritika: Rumnapló (The Rum Diary, 2011)

"Rejt magában némi bájt és hangulatot, ami miatt nem lesz nézhetetlen, de tényleg csak akkor ajánlom, ha egyáltalán nincs más a tévében."

Roppant mérges vagyok Bruce Robinson-ra, a Rumnapló rendezőjére. Gondoljunk csak bele: itt van ez a Hunter S. Thompson által írt kiváló regény, melyet, ha sok olvasó érthetetlennek és rossznak is tart, kiváló és izgalmakkal teli filmet lehetett volna belőle csinálni. 
Egy újságíró kalandos története Puerto Ricóban, ahol az embereknek rum csörgedezik az ereikben és ahol minden valóra válhat.

De Thompson, ha nem is sokan vették észre, sokkal inkább a kilátástalanságról és az élet értelmetlenségéről beszél. Hát milyen élet lehet az, ahol főhősünk egyszerűen csak sodródik az árral és semmi olyan nem lelhető fel a világában, ami egy kicsit is normális embernél igen. A Rumnapló, ahelyett, hogy ezt éreztette volna, elviszi az egész filmet egy teljesen más irányba, így a nézőek szinte biztosra vehetően csak a rum, a szivar és a jó nők fognak hosszútávon megmaradni a memóriájában.

Bár lehet, Robinson szimplán csak kijött a rendezői gyakorlatából, ami nem is csoda, hisz utoljára 1992-ben került ki a keze alól egy mozgókép. Emellett pedig, stílusosan ő is alkoholista volt, de a forgatások előtt hat és fél évvel még teljesen józan volt.

Aztán nem jött az ihlet a forgatókönyvhöz, így újra a piához nyúlt, majd amikor vége lett a filmnek le is tette a piát. "Bárcsak minden ilyen flottul menne.." - hangzik fel a fejemben Woody Allen egyik klasszikus idézete az Annie Hall-ból.

Visszatérve a Rumnaplóhoz, rengeteg színész és rengeteg ötlet után sikerült csak ténylegesen megvalósítani az ötletet, Thompson azonban a kezdeti stádiumban nem volt túlságosan elragadtatva a projekttől.

Az első mondat, ami csak eszembe jutott a film után, az hogy, rohadt nagy kár. Rohadt nagy kár, mert rengeteg potenciált rejtett az írás és ezt másfél órán keresztül érezni is. De ezután jött a feketeleves..

Nem tudom mi történt és miért is kellett ennyire más felé terelni a cselekményt, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy az utolsó fél óra konkrétan bűn rossz.


Mert addig-addig érdekes és némileg szórakoztató is a film, tipikusan olyan, hogy többször az elkövetkezendő két-három évben nem akarod megnézni, de rosszabb időkre kiváló, a befejezésével és azzal a fél órával viszont egy középszerű szatírát csinál magából, ezt pedig a neves színészek és a neves színészek kiváló alakításai sem tudják teljesen megmenteni.

Mert ami miatt ténylegesen működik az a 90 perc, az a hangulat és a zene. Óh, igen.. Bármikor képes lennék leülni és nézni csak a tájat és mellé hallgatni a kiváló muzsikát. Igazi dél-amerikai életérzés: rum dögivel, lázongások, újságírásos blabla, szép nők és, ha már ugyan volt is, még több rum. Ha ebből állt volna fel a film, akkor megmaradt volna egy egyszer megnézhető kis szatírának, ami nem váltja meg a világot, de nem is írok róla mesterműként.

A Rumnapló viszont sajnos így áll fel: rum dögivel, lázongások, újságírásos blabla, dráma, érthetetlen dráma, szép nők, dráma, rum, rum, rum, értelmetlen befejezés.

A történet főszereplője egyébként Paul Kemp, az alkoholista újságíró, aki utolsó reményében Puerto Ricóban köt ki, ahol viszont ugyanannyi probléma és baj várja, mint New York-ban. Megismerkedik Salával, a fotóriporterrel, valamint egy üzletember bájos feleségével is.

Rengeteg olyan szál van, ami a cselekmény pillanatában érdekesnek tűnik és sokat ígér, a végén azonban rájössz, hogy tulajdonképpen nem is folytatták és az egész így teljesen értelmetlenné válik.

Talán a rendező személye volt a baj. Talán a regény túlságosan magának való. Talán a kezdeti nehézségek. Igazából teljesen mindegy, hogy mi vezetett a végkifejlethez, de akárhogy is nézem, a Rumnapló egy teljesen felejthető, néhol rettentően hosszú Depp film, ami rejt magában némi bájt és hangulatot, ami miatt nem lesz nézhetetlen, de tényleg csak akkor ajánlom, ha egyáltalán nincs más a tévében.
Értékelés: 10/5
Cím:  Rumnapló
Rendező:  Bruce Robinson
Forgatókönyvíró:  Bruce Robinsonr
Zeneszerző:  Christopher Young
Operatőr:  Dariusz Wolski
Vágó:  Carol Littleton
Szereplők:  Johnny Depp, Aaron Eckhart, Amber Heard, Giovanni Ribisi, Richard Jenkins, Michael Rispoli

Kritika: A bőr, amelyben élek (The Skin I Live In, 2011)

"Az elejétől a végéig, egy kis kihagyással érdekfeszítő marad, az operatőri munka fantasztikus, és a furcsa és nem mindennapi történet ellenére egy többször-nézős Almodóvar filmként marad meg az emlékezetemben."

Pedro Almodóvar egy olyan rendező, aki sosem ad ki félmunkát a kezéből. Megdöbbentő, furcsa, elgondolkodtató alkotásai már több évtizede színesítik a filmművészet széles palettáját. Ha tehát egy kellemes, szombat esti kikapcsolódásra vágysz, akkor ne az ő filmográfiáját vedd elő. Én leginkább a spanyol David Fincher-t látom benne, de felesleges a hasonlítás, mert Pedro Almodóvar maga Pedro Almodóvar, a filmes művészet egyik legmegosztóbb alakja.

Az a ciki, hogy még én is a Bőr, amelyben élek című darabján agyalok, miközben pár értelmes sort kéne ide leírnom. Úgy éreztem a film vége előtt harminc perccel, hogy ha egy órán belül nem lesz vége, akkor én öngyilkos leszek. Persze, nem azért, mert rossz lett volna, hanem mert annyira nyomasztó, fárasztó, hogy a kevéske életkedvem is elment a film egyes jelenetei közben.

A megrázó élményhez már hozzá kellett volna szokni, hiszen a mester már nagyon régóta ontja magából a jobbnál-jobb alkotásokat, ezek közé tartozik a Volver, a Beszélj hozzá, vagy a Mindent anyámról. Ezeket a filmeket, hozzáteszem, teljesen megalapozottan, az Akadémia és más filmes társaság is bőven elárasztja díjakkal, de Almodóvar nem hagy alább, sőt, durvább, mint valaha.

Antonio Banderas-ból végre újra kihozta az állatot. Szegénynek a karrierje lassacskán oda süllyedt, hogy Zorro jelmezében kellett ide-oda ugrálnia, a Kémkölykök epizódokról meg már ne is beszéljünk. (Az Expendables szereplését csak azért nem szidom, mert mégis, ott van minden sztár, aki csak számít, szóval ő sem hiányozhat.)

Ami még rendkívül megfogott a filmben, az a nagyon különleges összhang a főszereplők között. Ez természetesen remek színészi alakításokat is kívánt, de a film számos pillanatába úgy éreztem, hogy nincsen kamera, forgatókönyv, meg díszlet, hanem csak Antonio Banderas és Elena Anaya, azaz Robert Ledgard és Vera.

A történet is már maga nagyon abszurd, a már említett Ledgard minden idejét a munkának, vagy is az emberi bőr kutatásának szenteli, miután felesége megégett egy autóbalesetben. Hamarosan elkészít egy szövetet, mely kiáll minden sérülést. Marilia, a segítője mindent megtesz neki, az alany pedig nem más, mint egy nő, Vera, aki rabságban él már több éve.

Banderas-nak nagyon jól áll a gonosz szerepe, továbbá remekül bontakoztatták ki a karakterét is, hiszen szinte mindent megtudunk róla, az életét, a munkáját, de mégis van benne valami kiismerhetetlenség, ahogy az egész filmben is.

Kissé úgy éreztem, a főszereplőnőnek egy Almodóvar film még nagy falat, de lehet ez csak amiatt van, mert a spanyol sármőr nagyságrendekkel jobban nyomja. A bőr, amelyben élek egyetlen gondja az volt, hogy a játékidő fele után mintha ellaposodott és leült volna, aztán egy darabig csak állt és állt egymagába, a záró jelenet viszont mindezt begyógyítja, sőt, rá is tesz egy lapáttal.

Az elejétől a végéig, egy kis kihagyással érdekfeszítő marad, az operatőri munka fantasztikus, és a furcsa és nem mindennapi történet ellenére egy többször-nézős Almodóvar filmként marad meg az emlékezetemben. Nézd meg, de aztán éld túl!

Értékelés: 10/8

 

Cím:  A bőr, amelyben élek
Rendező:  Pedro Almodóvar
Forgatókönyvíró:  Pedro Almodóvar, Thierry Jonquet
Zeneszerző:  Alberto Iglesias
Operatőr:  José Luis Alcaine
Vágó:  José Salcedo
Szereplők:  Antonio Banderas, Elena Anaya, Marisa Paredes

Kritika: Keleti nyugalom - Marigold Hotel (2011)

"Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar."

Az elmúlt években több indiai témájú film is készült egyenesen Hollywood-tól. Tavaly az Élet ízeiben élvezhettük át a remek hangulatot és a páratlan ízű ételeket Helen Mirren kiváló alakításával, 2011-ben pedig a Marigold Hotel című filmben ismerhettük meg az indiai kultúrát. Mindkettő film, ha újat mutatni nem is tud, a maga nemében egy páratlan és egy kissé szokatlan élményt nyújt a nézőnek.

Adott nekünk egy fiú, aki 2008-ban úgy robbant be Danny Boyle filmjével, a Gettómilliomossal, mint még soha senki. Az már más tészta, hogy nekem nem jött be, de Dev Patel alakítása tagadhatatlanul remek volt. Akkoriban mindenki felfigyelt rá, és tűkön ülve vártuk, vajon a következő filmjében mit tud majd kihozni. Arra azonban senki nem számított, hogy egy ilyen komoly és erőszakos hangvételű film után, mint a Gettómilliomos, bevállal egy ilyen könnyed, szórakoztató dramedy-t olyan neves színészekkel, mint Maggie Smith, Judi Dench, Bill Nighy, vagy Tom Wilkinson. Szegény gyereket már elkezdtem sajnálni, mi lesz vele ennyi színészlegendával egy filmben.

Én döbbentem meg a legjobban, amikor végignéztem a filmet, és örömmel nyugtáztam, hogy Patel remekül felnőtt a feladathoz, és ha nem is kerekedett felül társain, sok jelenetben egyenrangúak voltak.

Már a film magyar címe is sejteti, hogy mit is fog hozni az elkövetkezendő két óra játékidő. Keleti nyugalom - Marigold Hotel. Ebben minden benne van. A film tényleg semmi új élményt nem ad, cserébe viszont elfelejtheted minden gondod-bajod, legalábbis amíg tart a film, és a hossza ellenére is végig le tud kötni.

A színészek kisujjból kirázzák a szerepüket, a karakterek remekül ki voltak dolgozva, emiatt néha már úgy éreztem, mintha én is részese lennék az amúgy igen egyszerű történetnek. Több nyugdíjas, különböző okok miatt úgy dönt, hogy élete hátralevő részét Indiában szeretné leélni, azon belül Jaipurban, a Marigold Hotelben. Mindannyian egy hirdetés hatására döntöttek úgy, hogy el akarnak jönni otthonukból, azonban már megérkezésük pillanatában látják, hogy a fele sem igaz annak, amit a hirdetésben állítottak.

A hét, jobb napokat is látott ember elkezdi megismerni egymást, barátságot kötnek, néhányan bevallják legféltettebb titkukat is, egyszóval elkezdik élni az életüket, amit Angliában nem sikerült nekik. Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar, továbbá a Marigold Hotel nem a gyönyörű nyugati tájról vagy Indiáról szól, mint például az Élet ízei, hanem az öregedésről, és az azzal járó boldogsággal, bánattal, nevetéssel, vagy akár sírással.

A gond csak annyi, azon kívül, hogy Dev Patel néha már túljátssza a szerepét, hogy olyan érzésem van, mintha John Madden alkotása nem tartana sehová: néhány percbe megismerjük a szereplőket, hogy pontosan miért is vágynak máshova, aztán látjuk, hogy megérkeznek, beszélgetnek, elmennek egy-két nevezetességet megnézni, egyikük meghal, a végén happy-end van, és ennyi. Ezt a vontatottságot pedig az elejétől a végéig lehet érezni.

A forgatókönyv a maga nemes egyszerűségében elragadó, nincsenek kicsapongó párbeszédek, vagy fegyveres jelenetek, a Marigold Hotel csupán szavakkal és tettekkel kápráztatja el a nézőit, na meg persze a gyönyörű tájjal, mely nélkül nem élveztem volna úgy a filmet, ahogy azt kellett volna.

Értékelés: 10/7

 

 

Cím:  Keleti nyugalom - Marigold Hotel
Rendező:  John Madden
Forgatókönyvíró:  Ol Parker
Zeneszerző:  Thomas Newman
Operatőr:  Ben Davis
Vágó:  Chris Gill
Szereplők:  Maggie Smith, Tom Wilkinson, Bill Nighy, Judi Dench, Dev Patel, Ronald Pickup, Penelope Wilton