"Azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet."

Lars von Trier sosem arról volt híres, hogy a rendezői vízióit háttérbe szorítaná csak azért, hogy a néző ne érezze magát annyira rosszul. A Melankólia esetében azonban mégis erősen érezni egy kis visszafogottságot, mely az Antikrisztus húsbavágósága után kifejezetten jó eső volt, főleg akkor, ha egyfajta nem hagyományos folytatásként értelmezzük a Kirsten Dunst és Charlotte Rampling főszereplésével készült haláltusát a világgal.

Amikor egy filmes egy igazán komoly történetet szeretne elmesélni, akkor két út áll előtte: vagy humoros köntösben teszi mindezt a „kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” elv szerint, és inkább a háttérben, csendben megbújva beszél igazi problémákról, vagy egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a nagyérdemű, akinek a film készül, milyen módon fogja befogadni az alkotását.

Előbbire példa sok más rendezővel együtt Woody Allen, utóbbira pedig kézenfekvő, hogy a dán botrányhős, aki pont a Melankólia Cannes-i sajtótájékoztatóján mondott „enyhén” félreérthető médiahack után lett kegyvesztett.

Az említett mérsékelt, kicsit hallgatag stílus azonban von Trier rendezése alatt még így is egy kemény jobbhorogként hat, mely biztosan nyomot fog hagyni a lelkeden a megtekintés utáni néhány napon keresztül.

A történet egyszerre ötvözi az emberi és a világi katasztrófákat. Épp akkor kezd minden rosszra fordulni, amikor az egyik főszereplő, Justine és Michael összeházasodik. A rengeteg kibírhatatlan családtag és rokon között hamar elindul először csak a szurkálódás, majd a dolgok egyszerre teljesen felborulnak, ráadásul egy Melankólia nevű kisbolygó is a Föld felé tart, mely könnyen a végét jelentheti mindennek.

A világvége és a halál ilyen közeli bemutatása két tényezőnek köszönhető: elsősorban Justine depressziójának, másrészt pedig a Justine és testvére, Claire közötti borzasztó ellentétnek, melyek egészen a végkifejletig semmit nem változnak.

Rengeteg olyan jelenet van a filmben, amik többet mondanak egy csomó felesleges szónál. Az ismerőseim, akikkel alaposan átbeszéltem a Melankóliát, leginkább Justine borzalmas viselkedését emelték ki, ami számomra viszont egyáltalán nem volt rosszabb egy átlagos beteg ember viselkedésénél.

Az elképesztően érzékenyen játszó Kirsten Dunst arcára van írva, hogy depressziója mellett miket kellett átélnie, amikor például egy rövid levelet maga után hagyva inkább mégis úgy dönt az apja, hogy hazamegy az esküvőről. Vagy amikor olyan csúnyán lehordja a mindenféle közösségi eseményt utáló anyja, Gaby.

Nyilvánvaló, hogy senkire sem számíthat igazán, kivéve talán nővérére, akivel viszont rengetegszer van összetűzése a jellemük teljes különbsége miatt. Azt pontosan ismerhetjük, milyen rossz, amikor egy egészséges ember egyedül van, és csak képzelni tudjuk akkor, ha egy olyasvalakivel történik, aki néhány pillanatában lábra se bír állni a betegségétől.

A depressziónak, mint betegségnek a tökéletes mivoltát írta le a Claire férje, John és Justine közötti rövid párbeszéd, mely nagyjából így hangzott:

- Piszkosul boldognak kellene lenned.

- Igen, annak kellene…

A Melankólia szereplői pedig csendben, hangosan, nevetve, sírva, szomorúan, boldogan, magabiztosan és bizonytalanul várják a bolygót, Lars von Trier viszont már az első percekben teljesen egyértelművé teszi a végkimenetelt. Talán ettől még nehezebb is nézni a karakterek lelki őrlődését.

Látszólag két különböző történetszálról van szó, amikor a Justine/Claire testvérpár viszonyáról és a kisbolygó közeledéséről beszélünk, de a végén egy gyönyörű jelenettel ez az egész összeáll egy torokszorító, ugyanakkor szívbemarkoló filmélménnyé, amit sokáig raktározni fog az ember.

Egy Lars von Trier film mindig hálás feladat egy színésznek, a Melankólia pedig igazi sztárparádét vonultat fel, úgy mint Kirsten Dunst, Charlotte Gainsbourg, Kiefer Sutherland, Alexander Skarsgard, Stellan Skarsgard, John Hurt és Charlotte Rampling. Félelmetes ennyi ilyen kiváló színészt együtt látni.

Azonban a túlságosan színpadias, modoros stílus és a néhol teljesen összefüggéstelenül viselkedő karakterek nem írhatóak a film pozitív részei közé. Számomra teljesen érthetetlen volt, hogy Justine és Michael hogyan inthettek ilyen hamar búcsút egymásnak, ahogy Gaby viselkedése és a mindennel szembeni utálatának okai is kaphattak volna egy-két jelenetet. Érthetetlen, hogy miért nem éltek ezekkel a jó lehetőségekkel.

Összefoglalva viszont a Melankólia van olyan fontos és sokatmondó alkotás, aminek kétszer ennyi hibája is lehetne, akkor sem érdekelne. Hiszen azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet.

Értékelés: 8/10

"Rejt magában némi bájt és hangulatot, ami miatt nem lesz nézhetetlen, de tényleg csak akkor ajánlom, ha egyáltalán nincs más a tévében."

"Az elejétől a végéig, egy kis kihagyással érdekfeszítő marad, az operatőri munka fantasztikus, és a furcsa és nem mindennapi történet ellenére egy többször-nézős Almodóvar filmként marad meg az emlékezetemben."

Pedro Almodóvar egy olyan rendező, aki sosem ad ki félmunkát a kezéből. Megdöbbentő, furcsa, elgondolkodtató alkotásai már több évtizede színesítik a filmművészet széles palettáját. Ha tehát egy kellemes, szombat esti kikapcsolódásra vágysz, akkor ne az ő filmográfiáját vedd elő. Én leginkább a spanyol David Fincher-t látom benne, de felesleges a hasonlítás, mert Pedro Almodóvar maga Pedro Almodóvar, a filmes művészet egyik legmegosztóbb alakja.

Az a ciki, hogy még én is a Bőr, amelyben élek című darabján agyalok, miközben pár értelmes sort kéne ide leírnom. Úgy éreztem a film vége előtt harminc perccel, hogy ha egy órán belül nem lesz vége, akkor én öngyilkos leszek. Persze, nem azért, mert rossz lett volna, hanem mert annyira nyomasztó, fárasztó, hogy a kevéske életkedvem is elment a film egyes jelenetei közben.

A megrázó élményhez már hozzá kellett volna szokni, hiszen a mester már nagyon régóta ontja magából a jobbnál-jobb alkotásokat, ezek közé tartozik a Volver, a Beszélj hozzá, vagy a Mindent anyámról. Ezeket a filmeket, hozzáteszem, teljesen megalapozottan, az Akadémia és más filmes társaság is bőven elárasztja díjakkal, de Almodóvar nem hagy alább, sőt, durvább, mint valaha.

Antonio Banderas-ból végre újra kihozta az állatot. Szegénynek a karrierje lassacskán oda süllyedt, hogy Zorro jelmezében kellett ide-oda ugrálnia, a Kémkölykök epizódokról meg már ne is beszéljünk. (Az Expendables szereplését csak azért nem szidom, mert mégis, ott van minden sztár, aki csak számít, szóval ő sem hiányozhat.)

Ami még rendkívül megfogott a filmben, az a nagyon különleges összhang a főszereplők között. Ez természetesen remek színészi alakításokat is kívánt, de a film számos pillanatába úgy éreztem, hogy nincsen kamera, forgatókönyv, meg díszlet, hanem csak Antonio Banderas és Elena Anaya, azaz Robert Ledgard és Vera.

A történet is már maga nagyon abszurd, a már említett Ledgard minden idejét a munkának, vagy is az emberi bőr kutatásának szenteli, miután felesége megégett egy autóbalesetben. Hamarosan elkészít egy szövetet, mely kiáll minden sérülést. Marilia, a segítője mindent megtesz neki, az alany pedig nem más, mint egy nő, Vera, aki rabságban él már több éve.

Banderas-nak nagyon jól áll a gonosz szerepe, továbbá remekül bontakoztatták ki a karakterét is, hiszen szinte mindent megtudunk róla, az életét, a munkáját, de mégis van benne valami kiismerhetetlenség, ahogy az egész filmben is.

Kissé úgy éreztem, a főszereplőnőnek egy Almodóvar film még nagy falat, de lehet ez csak amiatt van, mert a spanyol sármőr nagyságrendekkel jobban nyomja. A bőr, amelyben élek egyetlen gondja az volt, hogy a játékidő fele után mintha ellaposodott és leült volna, aztán egy darabig csak állt és állt egymagába, a záró jelenet viszont mindezt begyógyítja, sőt, rá is tesz egy lapáttal.

Az elejétől a végéig, egy kis kihagyással érdekfeszítő marad, az operatőri munka fantasztikus, és a furcsa és nem mindennapi történet ellenére egy többször-nézős Almodóvar filmként marad meg az emlékezetemben. Nézd meg, de aztán éld túl!

Értékelés: 10/8

"Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar."

Az elmúlt években több indiai témájú film is készült egyenesen Hollywood-tól. Tavaly az Élet ízeiben élvezhettük át a remek hangulatot és a páratlan ízű ételeket Helen Mirren kiváló alakításával, 2011-ben pedig a Marigold Hotel című filmben ismerhettük meg az indiai kultúrát. Mindkettő film, ha újat mutatni nem is tud, a maga nemében egy páratlan és egy kissé szokatlan élményt nyújt a nézőnek.

Adott nekünk egy fiú, aki 2008-ban úgy robbant be Danny Boyle filmjével, a Gettómilliomossal, mint még soha senki. Az már más tészta, hogy nekem nem jött be, de Dev Patel alakítása tagadhatatlanul remek volt. Akkoriban mindenki felfigyelt rá, és tűkön ülve vártuk, vajon a következő filmjében mit tud majd kihozni. Arra azonban senki nem számított, hogy egy ilyen komoly és erőszakos hangvételű film után, mint a Gettómilliomos, bevállal egy ilyen könnyed, szórakoztató dramedy-t olyan neves színészekkel, mint Maggie Smith, Judi Dench, Bill Nighy, vagy Tom Wilkinson. Szegény gyereket már elkezdtem sajnálni, mi lesz vele ennyi színészlegendával egy filmben.

Én döbbentem meg a legjobban, amikor végignéztem a filmet, és örömmel nyugtáztam, hogy Patel remekül felnőtt a feladathoz, és ha nem is kerekedett felül társain, sok jelenetben egyenrangúak voltak.

Már a film magyar címe is sejteti, hogy mit is fog hozni az elkövetkezendő két óra játékidő. Keleti nyugalom - Marigold Hotel. Ebben minden benne van. A film tényleg semmi új élményt nem ad, cserébe viszont elfelejtheted minden gondod-bajod, legalábbis amíg tart a film, és a hossza ellenére is végig le tud kötni.

A színészek kisujjból kirázzák a szerepüket, a karakterek remekül ki voltak dolgozva, emiatt néha már úgy éreztem, mintha én is részese lennék az amúgy igen egyszerű történetnek. Több nyugdíjas, különböző okok miatt úgy dönt, hogy élete hátralevő részét Indiában szeretné leélni, azon belül Jaipurban, a Marigold Hotelben. Mindannyian egy hirdetés hatására döntöttek úgy, hogy el akarnak jönni otthonukból, azonban már megérkezésük pillanatában látják, hogy a fele sem igaz annak, amit a hirdetésben állítottak.

A hét, jobb napokat is látott ember elkezdi megismerni egymást, barátságot kötnek, néhányan bevallják legféltettebb titkukat is, egyszóval elkezdik élni az életüket, amit Angliában nem sikerült nekik. Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar, továbbá a Marigold Hotel nem a gyönyörű nyugati tájról vagy Indiáról szól, mint például az Élet ízei, hanem az öregedésről, és az azzal járó boldogsággal, bánattal, nevetéssel, vagy akár sírással.

A gond csak annyi, azon kívül, hogy Dev Patel néha már túljátssza a szerepét, hogy olyan érzésem van, mintha John Madden alkotása nem tartana sehová: néhány percbe megismerjük a szereplőket, hogy pontosan miért is vágynak máshova, aztán látjuk, hogy megérkeznek, beszélgetnek, elmennek egy-két nevezetességet megnézni, egyikük meghal, a végén happy-end van, és ennyi. Ezt a vontatottságot pedig az elejétől a végéig lehet érezni.

A forgatókönyv a maga nemes egyszerűségében elragadó, nincsenek kicsapongó párbeszédek, vagy fegyveres jelenetek, a Marigold Hotel csupán szavakkal és tettekkel kápráztatja el a nézőit, na meg persze a gyönyörű tájjal, mely nélkül nem élveztem volna úgy a filmet, ahogy azt kellett volna.

Értékelés: 10/7