"Végre egy alkotás, mely nem az amúgy hangulatos zenéjével próbál jó kedélyállapotot teremteni, hanem a muzsika csak egy része a kiváló szórakozásnak, amit igazából maga a film nyújt."

 Gyakran gondolkodtam már azon, hogy nézne ki egy vígjáték Pedro Almodóvar-tól? A tabukat nem ismerő spanyol rendező eddig leginkább csak megrázó filmdrámáiról volt híres, ezek közé tartozik a Bőr, amelyben élek, a Mindent anyámról, vagy az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén. És hogy válaszoljak is a kérdésre: pont úgy néz ki, mint ahogy az Eszeveszett mesék!

Igaz, a mester csak produceri kreditet kapott, de a műfaji besorolás ellenére minden megvan benne, amit csak felszokott használni a direktor a komolyabb hangvételű filmjeiben: sőt, egyes részeknél éreztem, hogy ilyen "elképesztő" jeleneteket az elsőfilmes Damián Szifron még tuti nem mert volna betenni, szóval voltak dögivel Almodóvar pillanatok is.

A nagyon gyatra magyar előzetes nem, a remek kritikák és a szkeccsfilmek szeretete miatt viszont annál inkább dúlt bennem a kíváncsiság, milyen az, amikor egy alkotásban egyszerűen mindenki elveszti maga felett a kontrollt.

Az Oscar-t és Cannes-t is megjárt film olyan furcsa történeteket mesél el, amelyek biztos, hogy a való életben nem történhetnek meg, de mégis olyan emberinek érezzük őket. Legközelebb talán a mérnök története áll a valósághoz, akinek szinte az egész élete tönkremegy csak amiatt, mert szabálytalankodott az autójával az utcán.

Fontos leszögezni, ez nem egy vígjáték, és ne úgy üljetek le megnézni, hogy kaptok két órányi tömény poénáradatot, mert egyrészt csalódás fog érni, másrészt nem is fog tetszeni. Ezek nagyon komoly történetek rettentően nagy mennyiségű abszurditással és fájóan találó viccekkel, mely az egész világra egy korrajz.

Van, amikor egy megcsalt feleség bőrébe bújhatunk, aki pont az esküvője napján tudja meg, hogy férje mit is művelt azzal a nővel, akit igazából meghívott a lagzira, máskor egy mérnök kálváriáját követhetjük nyomon, és a rendőrségi szervezetét, ami teljesen fittyet hány a férfi véleményére, mert ha "elvitték az autót, akkor bizony fizetni kell." (Annyi különbsége van ezeknek a történeteknek, hogy a végkifejleten érezni némi meseszerűséget.)

Most az egyszer dicséret éri a cím fordítóját, mert remekül megtalálta a megfelelő címet: nincs is rá jobb szó, mint hogy eszeveszett! Szifron és Almodóvar őrült agymenése, mely egy páratlan filmélmény lehet, ha túl tudod magad tenni azon, hogy ebben a filmben senki sem százas, és a lehető legostobább sztorik történnek meg velük.

Az Eszeveszett mesék még arra is képes, hogy az említett ostoba történeteket okosan mutassa be. A remek színészi játék, a briliáns és szavakkal le nem írható operatőri munka és a hangulat.. Végre egy alkotás, mely nem az amúgy hangulatos zenéjével próbál jó kedélyállapotot teremteni, hanem a muzsika csak egy része a kiváló szórakozásnak, amit igazából maga a film nyújt.

Talán az első kettő-három cselekmény mondható igazán viccesnek, azokon lehet többször is felnevetni, de a film másik fele érezhetően átmegy drámaibb vonalakba, a szerencséje viszont az, hogy mindkét műfaj megállja a helyét a két órás játékidőben, így ezért sem lehet kritizálni.

Pörgős, szórakoztató, és kicsit sem szokványos: ez a három nagy titka az Eszeveszett meséknek, melynek ugyan nem volt esélye az Oscaron a Leviathan és az Ida mellett, de amúgy egy nagyon lebilincselő fekete komédia, aminek minden másodpercéről lerí, hogy alaposan, gondosan van megtervezve, de mi mást is várunk a dráma nagymesterétől, Pedro Almodóvartól?

Értékelés: 10/8,5

Megosztás a facebookon

"Az elejétől a végéig, egy kis kihagyással érdekfeszítő marad, az operatőri munka fantasztikus, és a furcsa és nem mindennapi történet ellenére egy többször-nézős Almodóvar filmként marad meg az emlékezetemben."

Pedro Almodóvar egy olyan rendező, aki sosem ad ki félmunkát a kezéből. Megdöbbentő, furcsa, elgondolkodtató alkotásai már több évtizede színesítik a filmművészet széles palettáját. Ha tehát egy kellemes, szombat esti kikapcsolódásra vágysz, akkor ne az ő filmográfiáját vedd elő. Én leginkább a spanyol David Fincher-t látom benne, de felesleges a hasonlítás, mert Pedro Almodóvar maga Pedro Almodóvar, a filmes művészet egyik legmegosztóbb alakja.

Az a ciki, hogy még én is a Bőr, amelyben élek című darabján agyalok, miközben pár értelmes sort kéne ide leírnom. Úgy éreztem a film vége előtt harminc perccel, hogy ha egy órán belül nem lesz vége, akkor én öngyilkos leszek. Persze, nem azért, mert rossz lett volna, hanem mert annyira nyomasztó, fárasztó, hogy a kevéske életkedvem is elment a film egyes jelenetei közben.

A megrázó élményhez már hozzá kellett volna szokni, hiszen a mester már nagyon régóta ontja magából a jobbnál-jobb alkotásokat, ezek közé tartozik a Volver, a Beszélj hozzá, vagy a Mindent anyámról. Ezeket a filmeket, hozzáteszem, teljesen megalapozottan, az Akadémia és más filmes társaság is bőven elárasztja díjakkal, de Almodóvar nem hagy alább, sőt, durvább, mint valaha.

Antonio Banderas-ból végre újra kihozta az állatot. Szegénynek a karrierje lassacskán oda süllyedt, hogy Zorro jelmezében kellett ide-oda ugrálnia, a Kémkölykök epizódokról meg már ne is beszéljünk. (Az Expendables szereplését csak azért nem szidom, mert mégis, ott van minden sztár, aki csak számít, szóval ő sem hiányozhat.)

Ami még rendkívül megfogott a filmben, az a nagyon különleges összhang a főszereplők között. Ez természetesen remek színészi alakításokat is kívánt, de a film számos pillanatába úgy éreztem, hogy nincsen kamera, forgatókönyv, meg díszlet, hanem csak Antonio Banderas és Elena Anaya, azaz Robert Ledgard és Vera.

A történet is már maga nagyon abszurd, a már említett Ledgard minden idejét a munkának, vagy is az emberi bőr kutatásának szenteli, miután felesége megégett egy autóbalesetben. Hamarosan elkészít egy szövetet, mely kiáll minden sérülést. Marilia, a segítője mindent megtesz neki, az alany pedig nem más, mint egy nő, Vera, aki rabságban él már több éve.

Banderas-nak nagyon jól áll a gonosz szerepe, továbbá remekül bontakoztatták ki a karakterét is, hiszen szinte mindent megtudunk róla, az életét, a munkáját, de mégis van benne valami kiismerhetetlenség, ahogy az egész filmben is.

Kissé úgy éreztem, a főszereplőnőnek egy Almodóvar film még nagy falat, de lehet ez csak amiatt van, mert a spanyol sármőr nagyságrendekkel jobban nyomja. A bőr, amelyben élek egyetlen gondja az volt, hogy a játékidő fele után mintha ellaposodott és leült volna, aztán egy darabig csak állt és állt egymagába, a záró jelenet viszont mindezt begyógyítja, sőt, rá is tesz egy lapáttal.

Az elejétől a végéig, egy kis kihagyással érdekfeszítő marad, az operatőri munka fantasztikus, és a furcsa és nem mindennapi történet ellenére egy többször-nézős Almodóvar filmként marad meg az emlékezetemben. Nézd meg, de aztán éld túl!

Értékelés: 10/8

 

Megosztás a facebookon