Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A film beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akar csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett."
A Fekete pillangó bizonyos részei egy rettenetesen kínkeserves, ugyanakkor szórakoztató hullámvasúthoz hasonlítanak, ahol az ember egyaránt éli meg az ígéretes elindulás kezdetét, és esik pofára, amikor a jónak tűnő, sőt, kifejezetten izgalmas részek után jön egyetlen másodperc, filmünk esetében jelenet, amivel teljesen keresztbe tesz saját magának.
Változó, hogy egy film nézésének melyik pillanatában kezdek először gondolkodni azon, hogy egyáltalán jó film-e, amit éppen látok, illetve milyen pontszámot kellene neki adni a végelszámolásnál. Van amikor már az első fél órában látom, hogy ez a skála felső részét fogja kapni, de természetesen a fordítottja is igaz, amikor percek elegendőek ahhoz, hogy rájöjjek, milyen filmmel is van dolgom.
A Fekete pillangó esetében viszont szó szerint az utolsó másodpercig kérdéses volt, annyira észveszejtően hullámzó teljesítményt nyújtott. A közhelyes történet egy leégett, elvált íróról szól (még nem történt semmi, de már klisés), aki egy ismeretlenek köszönhetően elkerül egy alapos verést. Ezt az ismeretlent pedig felveszi és néhány napra lakhatást is biztosít neki, ám a dolgok, ahogy ilyenkor lenni szoktak, elég hamar rosszra fordulnak.
A főszerepet az az Antonio Banderas játssza, akiről azt gondoltam, hogy évente alig van egy-két szerepe, de igazából egy csomóban benne van, csak épp rosszban. A Nicolas Cage effektus kínzó szellője lassan az ő karrierjét is csapkodja, de legalább a Fekete pillangó nem (teljesen) tartozik ebbe a kategóriába.
A feszültségkeltés és a furcsa, bizonytalan hangulat megteremtése miatt pontot érdemel a színészből rendezővé avanzsált Brian Goodman, akinek egész érdekes víziói tűnnek fel néha a játékidő során, amiket rendre tökéletesen lerombol a forgatókönyv teljességgel értékelhetetlen balgaságai.
Nagyon alapvető szöveg egy filmre, hogy „több is lehetett volna belőle”, de ez a Fekete pillangóra tényleg nagyon igaz. Elhiszem, hogy nincsenek rászorulva egy magyar blogger pontjaira, de ha nekik nem is, számomra mindenképpen idegesítő, hogy egyetlen (az utolsó) harminc másodperces jelenet eltüntetésével ez a film akár egy szilárd 8/10 is lehetne.
SPOILER: A befejezés annyiból áll, hogy az egész addigi cselekmény, ami Paullal és Jackkel történik igazából egy álom szüleménye, ennek az álomnak a segítségével pedig ihlethiányos írónknak újra megjönnek az ötletei. Számomra ez a befejezés egyértelműen arra enged következtetni, hogy maga a film is pontosan tudta a cselekmény értelmetlenségét és a sok logikai buktatót, egy ember álmára viszont lehet fogni a sok inkoherensséget. SPOILER VÉGE.
Ez azért különösen fájó, mert az igazi nagy csavar egész jól sült el, nekem például ez az eshetőség nem is jutott eszembe. A Black Butterfly gyengesége a forgatókönyv, az viszont nagyon. Marc Frydman és Justin Stanley sem a műfaj nagy hírességei, előbbinek például ez volt a legelső munkája, ami sajnos nagyban meglátszik a végeredményben.
A befogadott idegen, Jack karaktere például annyira életszerűtlen, hogy az már fájdalmas. Amíg Paul alszik, ő kaját csinál, kitakarít, majd a következő pillanatban már úgy viselkedik, mint egy őrült. Próbálja leszoktatni az írót az alkoholról, aztán erőszakkal ráveszi, hogy írja meg a saját történetüket. Mármint azt, hogy egy ismeretlent befogad az író, aki viszont nem az, akinek mondja magát. (A nagy csavar ismerete mellett ennek a felhozása még értelmetlenebb Jack részéről.)
Nem spoiler, annyit elárulhatok, hogy Jacknek bizonyos céljai voltak a találkozással. A férfi egyébként börtönviselt, pont ezért érthetetlen, hogy miért kelt feltűnést közvetlenül a szabadulása után. A befejezés persze megválaszolja ezt, de ettől a ténytől függetlenül maga az „alapkarakter” nem igazán racionális.
Arról nem is beszélve, hogy milyen hihetetlen megérzése volt azzal kapcsolatban, hogy Paul felveszi őt.
Az viszont bátran kijelenthető, hogy a Fekete pillangó tud pokoli szórakoztató is lenne. A film éppen az egyik mélypontján volt túl a sok közül, amikor az a bizonyos váratlan esemény történt, és akkor azt mondtam, hogy „váo, ebben a filmben talán mégis több van, mint amennyit mutatott eddig”.
Ki lehet találni, a film ugyanilyen erővel le is rombolja ezt a feltételezést. Frydman és Stanley beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akarnak csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett. Hát így jártak.
Összefoglalva a film hullámzó teljesítménye nagyon rontja az élményt, ugyanakkor ha a elkapja a fonalát, leginkább a közepe fele, akkor nagyon szórakoztató és izgalmas kis thriller tud lenni. De semmi több. Nem szégyen kicsinek lenni, talán az alkotóknak is szólni kellett volna.
Értékelés: 6/10
Cím: Fekete pillangó
Rendező: Brian Goodman
Forgatókönyvíró: Marc Frydman, Justin Stanley
Zene: Federico Jusid
Operatőr: José David Montero
Szereplők: Antonio Banderas, Jonathan Rhys Meyers, Piper Perabo, Abel Ferrara
"Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen a Négy szobát, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele."
Allison Anders, Alexandre Rockwell, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino. Ők azok négyen, akik arra vállalkoztak, hogy írnak és rendeznek egy-egy jelenetet a Négy szoba című alkotásba, majd ezeket egymás után összerakják és kész is a hamisítatlan szkeccsfilm. Mondjuk szkeccsnek szkeccs, jónak viszont már egyáltalán nem nevezhető, sőt.
Ha mondani kéne egy dolgot, ami miatt lehetetlen szórakoztató filmként tekinteni a Négy szobára, az egyértelműen az első két szegmens, „a Hiányzó kellék” és a „Fatális tévedések”. Persze Rodriguez és Tarantino rendezései mellett sehogy sem állják meg a helyüket, de önmagukban is észveszejtően vállalhatatlan perceket okoznak.
A két jelenet készítői a másik kettőével ellentétben azt gondolták, ha valami bizarr, vagy abszurd, az már rögtön egyet jelent a jóval. Eközben a végeredmény az lett, hogy eléggé vissza kell mennem az időbe, ha akarok kínosabb első félórát látni a filmművészetben a Négy szobánál.
Ekkor viszont még nem beszéltünk arról, hogy Ted, a főszereplő egy totális idióta. Pont az az ember egy kiállhatatlan barom, akivel próbálnál bármiféle szimpátiát érezni, hiszen a többi karakter annyira elvetemült, hogyha meglátnád ezeknek a fazonokat az utcán, nem csak a városból, de az országból is kiköltöznél.
Kezdve ott, hogy Ted mozgása a legrosszabb neurológiai betegségeket idézi. Nem tudom, ki volt, aki azt gondolta, hogy jó ötlet, ha a főszereplő egy normálisan mozogni képtelen szerencsétlen, de kívánom, hogy az nézze meg minden nap a filmet 0,25-ös lassításban.
A történet szilveszter napján játszódik, Ted pedig az első éjszakai szolgálatát tölti a Mon Signor nevű, jobb napokat is látott hotelben. Az első szobában egy csapatnyi boszorkány keres fontos örökítőanyagot, a 404-es szobában fegyvert fognak rá, miután egy férfi azt hiszi, hogy Teddel csalta meg a felesége, aztán a 309-esben két gyereket bíznak rá, akiknek feltétlen sincs tervbe véve, hogy egy helybe maradnak, az utolsó helyen pedig egy véres fogadást kötnek, amit természetesen főhősünknek kell megoldania.
A Négy szoba tehát lehetett volna egy fergeteges komédia olyan, tényleg irracionálisan vicces elemekkel megfűszerezve, ami például Martin Scorsese Lidérces órájában működött, de ehelyett sajnos nem elég, hogy a legtöbb szereplő idegesít, emellett az is szúrta a szemem, hogy a négy jelenet rendre teljesen más ritmusú volt.
(Ez persze hülyén hangzik, hiszen ez egy szkeccsfilm, amit több ember készít, de nem ártott volna mondjuk, ha nem négy, hanem csak egy operatőrt és vágót alkalmaznak.)
De beszéljünk a pozitívumokról: Rodriguez jelenete sem volt tökéletes, de elmondhatatlanul üdítő pillanatot éltem át, amikor a rész befejezésekor végre sikerült igazán nevetnem egy momentumon. Sajnos látszott rajta, hogy az egész erre az egy nagy poénra megy ki, de attól még jól esett.
De leginkább Tarantino az, aki megérezte ennek a filmnek az igazi stílusát. Szerencsére Ted sem artikulált annyira idegesítően, mint szokott, a sztori kellően őrült volt ahhoz, hogy érdekeljen, viszont mégsem vitte túlzásba az egészet. A mester egyébként hozta a formáját, csak abban a kis részben 193-szor hangzik el a „fuck” szó.
Egyébként van egy olyan érzésem, hogy senkit nem érdekelt a rendezők közül, kinek fog bejönni, amit csinálnak, egyszerűen inkább csak egy filmen akartak együtt dolgozni. Már amennyire együtt.
Rodriguez saját rövidfilmjének egyik jelenetét is becsempészte a Négy szobába, Tarantino pedig azt a magazint, amit John Travolta is olvasgatott a Ponyvaregényben. Még egy érdekesség, az igazi elképzelés Öt szoba lett volna, de Richard Linklater végül nem vett részt a filmben.
Összefoglalva a Négy szoba sajnos egy rettenetes szkeccsfilm. Odáig vagyok ezért a műfajért, imádom az őrült dolgokat, tehát szinte minden adott volt, hogy szeressem ezt is, de rengeteget tett azért, hogy ez ne így legyen. Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele.
Azzal az egy Arany Málna díjával, amit Madonna kapott a legrosszabb alakításért, bőven megelégedhet a Négy szoba.
Értékelés: 10/3
"Az elejétől a végéig, egy kis kihagyással érdekfeszítő marad, az operatőri munka fantasztikus, és a furcsa és nem mindennapi történet ellenére egy többször-nézős Almodóvar filmként marad meg az emlékezetemben."
Pedro Almodóvar egy olyan rendező, aki sosem ad ki félmunkát a kezéből. Megdöbbentő, furcsa, elgondolkodtató alkotásai már több évtizede színesítik a filmművészet széles palettáját. Ha tehát egy kellemes, szombat esti kikapcsolódásra vágysz, akkor ne az ő filmográfiáját vedd elő. Én leginkább a spanyol David Fincher-t látom benne, de felesleges a hasonlítás, mert Pedro Almodóvar maga Pedro Almodóvar, a filmes művészet egyik legmegosztóbb alakja.
Az a ciki, hogy még én is a Bőr, amelyben élek című darabján agyalok, miközben pár értelmes sort kéne ide leírnom. Úgy éreztem a film vége előtt harminc perccel, hogy ha egy órán belül nem lesz vége, akkor én öngyilkos leszek. Persze, nem azért, mert rossz lett volna, hanem mert annyira nyomasztó, fárasztó, hogy a kevéske életkedvem is elment a film egyes jelenetei közben.
A megrázó élményhez már hozzá kellett volna szokni, hiszen a mester már nagyon régóta ontja magából a jobbnál-jobb alkotásokat, ezek közé tartozik a Volver, a Beszélj hozzá, vagy a Mindent anyámról. Ezeket a filmeket, hozzáteszem, teljesen megalapozottan, az Akadémia és más filmes társaság is bőven elárasztja díjakkal, de Almodóvar nem hagy alább, sőt, durvább, mint valaha.
Antonio Banderas-ból végre újra kihozta az állatot. Szegénynek a karrierje lassacskán oda süllyedt, hogy Zorro jelmezében kellett ide-oda ugrálnia, a Kémkölykök epizódokról meg már ne is beszéljünk. (Az Expendables szereplését csak azért nem szidom, mert mégis, ott van minden sztár, aki csak számít, szóval ő sem hiányozhat.)
Ami még rendkívül megfogott a filmben, az a nagyon különleges összhang a főszereplők között. Ez természetesen remek színészi alakításokat is kívánt, de a film számos pillanatába úgy éreztem, hogy nincsen kamera, forgatókönyv, meg díszlet, hanem csak Antonio Banderas és Elena Anaya, azaz Robert Ledgard és Vera.
A történet is már maga nagyon abszurd, a már említett Ledgard minden idejét a munkának, vagy is az emberi bőr kutatásának szenteli, miután felesége megégett egy autóbalesetben. Hamarosan elkészít egy szövetet, mely kiáll minden sérülést. Marilia, a segítője mindent megtesz neki, az alany pedig nem más, mint egy nő, Vera, aki rabságban él már több éve.
Banderas-nak nagyon jól áll a gonosz szerepe, továbbá remekül bontakoztatták ki a karakterét is, hiszen szinte mindent megtudunk róla, az életét, a munkáját, de mégis van benne valami kiismerhetetlenség, ahogy az egész filmben is.
Kissé úgy éreztem, a főszereplőnőnek egy Almodóvar film még nagy falat, de lehet ez csak amiatt van, mert a spanyol sármőr nagyságrendekkel jobban nyomja. A bőr, amelyben élek egyetlen gondja az volt, hogy a játékidő fele után mintha ellaposodott és leült volna, aztán egy darabig csak állt és állt egymagába, a záró jelenet viszont mindezt begyógyítja, sőt, rá is tesz egy lapáttal.
Az elejétől a végéig, egy kis kihagyással érdekfeszítő marad, az operatőri munka fantasztikus, és a furcsa és nem mindennapi történet ellenére egy többször-nézős Almodóvar filmként marad meg az emlékezetemben. Nézd meg, de aztán éld túl!
Értékelés: 10/8
