"Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen a Négy szobát, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele."

Allison Anders, Alexandre Rockwell, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino. Ők azok négyen, akik arra vállalkoztak, hogy írnak és rendeznek egy-egy jelenetet a Négy szoba című alkotásba, majd ezeket egymás után összerakják és kész is a hamisítatlan szkeccsfilm. Mondjuk szkeccsnek szkeccs, jónak viszont már egyáltalán nem nevezhető, sőt.

Ha mondani kéne egy dolgot, ami miatt lehetetlen szórakoztató filmként tekinteni a Négy szobára, az egyértelműen az első két szegmens, „a Hiányzó kellék” és a „Fatális tévedések”. Persze Rodriguez és Tarantino rendezései mellett sehogy sem állják meg a helyüket, de önmagukban is észveszejtően vállalhatatlan perceket okoznak.

A két jelenet készítői a másik kettőével ellentétben azt gondolták, ha valami bizarr, vagy abszurd, az már rögtön egyet jelent a jóval. Eközben a végeredmény az lett, hogy eléggé vissza kell mennem az időbe, ha akarok kínosabb első félórát látni a filmművészetben a Négy szobánál.

Ekkor viszont még nem beszéltünk arról, hogy Ted, a főszereplő egy totális idióta. Pont az az ember egy kiállhatatlan barom, akivel próbálnál bármiféle szimpátiát érezni, hiszen a többi karakter annyira elvetemült, hogyha meglátnád ezeknek a fazonokat az utcán, nem csak a városból, de az országból is kiköltöznél.

Kezdve ott, hogy Ted mozgása a legrosszabb neurológiai betegségeket idézi. Nem tudom, ki volt, aki azt gondolta, hogy jó ötlet, ha a főszereplő egy normálisan mozogni képtelen szerencsétlen, de kívánom, hogy az nézze meg minden nap a filmet 0,25-ös lassításban.

A történet szilveszter napján játszódik, Ted pedig az első éjszakai szolgálatát tölti a Mon Signor nevű, jobb napokat is látott hotelben. Az első szobában egy csapatnyi boszorkány keres fontos örökítőanyagot, a 404-es szobában fegyvert fognak rá, miután egy férfi azt hiszi, hogy Teddel csalta meg a felesége, aztán a 309-esben két gyereket bíznak rá, akiknek feltétlen sincs tervbe véve, hogy egy helybe maradnak, az utolsó helyen pedig egy véres fogadást kötnek, amit természetesen főhősünknek kell megoldania.

A Négy szoba tehát lehetett volna egy fergeteges komédia olyan, tényleg irracionálisan vicces elemekkel megfűszerezve, ami például Martin Scorsese Lidérces órájában működött, de ehelyett sajnos nem elég, hogy a legtöbb szereplő idegesít, emellett az is szúrta a szemem, hogy a négy jelenet rendre teljesen más ritmusú volt.

(Ez persze hülyén hangzik, hiszen ez egy szkeccsfilm, amit több ember készít, de nem ártott volna mondjuk, ha nem négy, hanem csak egy operatőrt és vágót alkalmaznak.)

De beszéljünk a pozitívumokról: Rodriguez jelenete sem volt tökéletes, de elmondhatatlanul üdítő pillanatot éltem át, amikor a rész befejezésekor végre sikerült igazán nevetnem egy momentumon. Sajnos látszott rajta, hogy az egész erre az egy nagy poénra megy ki, de attól még jól esett.

De leginkább Tarantino az, aki megérezte ennek a filmnek az igazi stílusát. Szerencsére Ted sem artikulált annyira idegesítően, mint szokott, a sztori kellően őrült volt ahhoz, hogy érdekeljen, viszont mégsem vitte túlzásba az egészet. A mester egyébként hozta a formáját, csak abban a kis részben 193-szor hangzik el a „fuck” szó.

Egyébként van egy olyan érzésem, hogy senkit nem érdekelt a rendezők közül, kinek fog bejönni, amit csinálnak, egyszerűen inkább csak egy filmen akartak együtt dolgozni. Már amennyire együtt.

Rodriguez saját rövidfilmjének egyik jelenetét is becsempészte a Négy szobába, Tarantino pedig azt a magazint, amit John Travolta is olvasgatott a Ponyvaregényben. Még egy érdekesség, az igazi elképzelés Öt szoba lett volna, de Richard Linklater végül nem vett részt a filmben.

Összefoglalva a Négy szoba sajnos egy rettenetes szkeccsfilm. Odáig vagyok ezért a műfajért, imádom az őrült dolgokat, tehát szinte minden adott volt, hogy szeressem ezt is, de rengeteget tett azért, hogy ez ne így legyen. Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele.

Azzal az egy Arany Málna díjával, amit Madonna kapott a legrosszabb alakításért, bőven megelégedhet a Négy szoba.

Értékelés: 10/3

Megosztás a facebookon

"Ha Lynch alkotását egy szóval kellene jellemezni, azt mondanám, életképtelen."

Salma Hayek évek óta nem tett le valami normálisat az asztalra. Már idejét sem tudom, mikor mondtam azt egy filmjére, amiben két percnél többet szerepelt, hogy ez nagyon odavágott, vagy egyáltalán ne lett volna kritikán aluli. Persze nem azért szerettük Robert Rodriguez és Quentin Tarantino több műfajból is merítő filmjében, az Alkonyattól pirkadatig-ban, mint a jónevű Santanico Pandemonium, és szintén nem azért szerettük a Las Bandidas-ban, mert olyan megkérdőjelezhetetlen színészi tehetsége van.

Az Everly pedig egyértelműen bizonyítja, hogy nem is akar kitörni ebből a helyzetből. A történetre nem a kusza, vagy az átgondolatlan jelző illik, hanem inkább az ostoba és a buta. Gyakran egy afféle Muck utóérzésem volt, annyira semmilyen a sztori, ami tulajdonképpen annyiból áll, hogy a címszereplő, Everly egy tömbházban próbálja megúszni a halált néhány őrült japán társaságában, akik az életére törnek.

Vannak filmek, melyeknek a báját adja, ha a néző semmit nem ért a cselekményből, erre példa a Mulholland Drive, vagy a 2001: Űrodüsszeia, de az Everly-nek határozottan nem tesz jót, hogy semmi indíték, semmi alaptörténet, csak úgy vannak..

Aztán ahogy beljebb haladunk a történetben, úgy érzed, mintha a rendező abban a pillanatban vette volna észre, hogy "Hoppá, hát ennek a filmnek még nincs is sztorija!", és valami ostoba, sallangos előéletet adott Everly-nek, aki, mint megtudtuk a felénél, egy prostituált, és rossz társaságba(??) keveredett, emiatt pedig megakarják ölni.

És ha egy film rossz, akkor mit tesz a kedves direktor úr? Beveti az egyik legszebb testű színésznőt Hollywood-on innen s túl, sőt, akár az is lehet, Joe Lynch bármelyik B-kategóriás csajnak adta volna a főszerepet, dehát mégis kell valami/valaki, ami aztán mégis megmarad a férfiak emlékezetében. Ez pedig Salma Hayek.

Ha ő nem lenne, akkor Everly sem lenne. Nem elég, hogy hátán viszi az amúgy is nem túl biztos lábakon álló filmet, egy golyóval a hasában másfél órán keresztül úgy ugrál az őt üldöző japánok elől, mint Pókember a legnehezebb küldetése során.

Valójában semmi nincs meg benne, amitől maradandó, vagy csak egyáltalán ne rossz filmként emlékezzünk vissza rá, kivéve talán két jelenetet tudnék mondani, ami meglepően jól sikerült: az egyik, amikor savat öntenek a titokzatos japán arcára, akinek igazából a nevét sem tudjuk, plusz az anyanyelvén beszél vagy tíz percen keresztül, amit nem feliratoztak, a másik pedig, amikor egy kellemes karácsonyi számra Everly eltünteti a lelőtt hullákat. Az humoros, és abszurd is volt, csak kár, hogy ezt az Everly a film vége előtt kicsivel újra elsüti, ízzel pedig már teljesen elveszítette a maga varázsát.

Ha Lynch alkotását egy szóval kellene jellemezni, azt mondanám, életképtelen. A felejtős karakterek, a semmi történet, a rengeteg baromsága, amit elsüt, és a menőből undorítóba átmenő jelenetek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az Everly csak egy unalmas, sőt, rossz alkotás legyen, pedig a címszereplő nagyon szexi, és a fegyver is kiválóan áll a kezében, csak kár, hogy ez nem elég egy épkézláb alkotáshoz.

A vigasz talán az, hogy a főgonosz úgy néz ki, mint Leonardo DiCaprio tíz év múlva, csak japán változatban.

Értékelés: 10/4

 

 

 

 

Megosztás a facebookon