Kritika: Négy szoba (Four Rooms, 1995)

"Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen a Négy szobát, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele."

Allison Anders, Alexandre Rockwell, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino. Ők azok négyen, akik arra vállalkoztak, hogy írnak és rendeznek egy-egy jelenetet a Négy szoba című alkotásba, majd ezeket egymás után összerakják és kész is a hamisítatlan szkeccsfilm. Mondjuk szkeccsnek szkeccs, jónak viszont már egyáltalán nem nevezhető, sőt.

Ha mondani kéne egy dolgot, ami miatt lehetetlen szórakoztató filmként tekinteni a Négy szobára, az egyértelműen az első két szegmens, „a Hiányzó kellék” és a „Fatális tévedések”. Persze Rodriguez és Tarantino rendezései mellett sehogy sem állják meg a helyüket, de önmagukban is észveszejtően vállalhatatlan perceket okoznak.

A két jelenet készítői a másik kettőével ellentétben azt gondolták, ha valami bizarr, vagy abszurd, az már rögtön egyet jelent a jóval. Eközben a végeredmény az lett, hogy eléggé vissza kell mennem az időbe, ha akarok kínosabb első félórát látni a filmművészetben a Négy szobánál.

Ekkor viszont még nem beszéltünk arról, hogy Ted, a főszereplő egy totális idióta. Pont az az ember egy kiállhatatlan barom, akivel próbálnál bármiféle szimpátiát érezni, hiszen a többi karakter annyira elvetemült, hogyha meglátnád ezeknek a fazonokat az utcán, nem csak a városból, de az országból is kiköltöznél.

Kezdve ott, hogy Ted mozgása a legrosszabb neurológiai betegségeket idézi. Nem tudom, ki volt, aki azt gondolta, hogy jó ötlet, ha a főszereplő egy normálisan mozogni képtelen szerencsétlen, de kívánom, hogy az nézze meg minden nap a filmet 0,25-ös lassításban.

A történet szilveszter napján játszódik, Ted pedig az első éjszakai szolgálatát tölti a Mon Signor nevű, jobb napokat is látott hotelben. Az első szobában egy csapatnyi boszorkány keres fontos örökítőanyagot, a 404-es szobában fegyvert fognak rá, miután egy férfi azt hiszi, hogy Teddel csalta meg a felesége, aztán a 309-esben két gyereket bíznak rá, akiknek feltétlen sincs tervbe véve, hogy egy helybe maradnak, az utolsó helyen pedig egy véres fogadást kötnek, amit természetesen főhősünknek kell megoldania.

A Négy szoba tehát lehetett volna egy fergeteges komédia olyan, tényleg irracionálisan vicces elemekkel megfűszerezve, ami például Martin Scorsese Lidérces órájában működött, de ehelyett sajnos nem elég, hogy a legtöbb szereplő idegesít, emellett az is szúrta a szemem, hogy a négy jelenet rendre teljesen más ritmusú volt.

(Ez persze hülyén hangzik, hiszen ez egy szkeccsfilm, amit több ember készít, de nem ártott volna mondjuk, ha nem négy, hanem csak egy operatőrt és vágót alkalmaznak.)

De beszéljünk a pozitívumokról: Rodriguez jelenete sem volt tökéletes, de elmondhatatlanul üdítő pillanatot éltem át, amikor a rész befejezésekor végre sikerült igazán nevetnem egy momentumon. Sajnos látszott rajta, hogy az egész erre az egy nagy poénra megy ki, de attól még jól esett.

De leginkább Tarantino az, aki megérezte ennek a filmnek az igazi stílusát. Szerencsére Ted sem artikulált annyira idegesítően, mint szokott, a sztori kellően őrült volt ahhoz, hogy érdekeljen, viszont mégsem vitte túlzásba az egészet. A mester egyébként hozta a formáját, csak abban a kis részben 193-szor hangzik el a „fuck” szó.

Egyébként van egy olyan érzésem, hogy senkit nem érdekelt a rendezők közül, kinek fog bejönni, amit csinálnak, egyszerűen inkább csak egy filmen akartak együtt dolgozni. Már amennyire együtt.

Rodriguez saját rövidfilmjének egyik jelenetét is becsempészte a Négy szobába, Tarantino pedig azt a magazint, amit John Travolta is olvasgatott a Ponyvaregényben. Még egy érdekesség, az igazi elképzelés Öt szoba lett volna, de Richard Linklater végül nem vett részt a filmben.

Összefoglalva a Négy szoba sajnos egy rettenetes szkeccsfilm. Odáig vagyok ezért a műfajért, imádom az őrült dolgokat, tehát szinte minden adott volt, hogy szeressem ezt is, de rengeteget tett azért, hogy ez ne így legyen. Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele.

Azzal az egy Arany Málna díjával, amit Madonna kapott a legrosszabb alakításért, bőven megelégedhet a Négy szoba.

Értékelés: 10/3

Cím: Négy szoba
Rendező: Allison Anders, Alexandre Rockwell, Robert Rodriguez, Quentin Tarantino
Forgatókönyvíró: Allison Anders, Alwxandre Rockwell, Robert Rodriguez, Quentin Tarantino
Zene: Combustible Edison
Operatőr: Guillermo Navarro, Phil Parmet, Anderjz Sekula, Rodrigo García
Szereplők: Tim Roth, Valeria Golino, Jennifer Beals, Antonio Banderas, Quentin Tarantino, Bruce Willis, Kathy Griffin, Salma Hayek, Madonna, Sammi Davis, Lili Taylor, Marisa Tomei

Kritika: Sin City: Ölni tudnál érte (2014)

"Ez a bizonyíték arra, hogy a legmenőbb klasszikusok is úgymond elhervadnak évekkel később, és kiderül, hogy már csak egy háborús veteránt és egy nénit érdekel, akiki igazából az Idára akart beleülni, csak elnézték az időpontot."

Kissé túlzás, hogy ölni tudnék érte, de tény, hogy már nagyon vártam a Sin City második részét. Ez nem csak egy film, és nem csak egy képregény: ez maga a XXI. századi filmművészet. Biztosan mindenkinek ismerősen hangzik Robert Rodriguez neve, aki a 90'-es évek elején még ismeretlenként robbant be a köztudatba, az El Mariachi című filmjével.
Ódákat zengtek róla, és nagyon ígéretes tehetségnek tűnt. Na meg persze az is! Folyamatosan készítette a jobbnál-jobb filmeket, az akkori latin és amerikai sztárok főszereplésével, a 2000-es évek elején azonban tőle váratlanul, egy animációs filmbe fogott bele, a Kémkölykökbe. (A filmből több folytatás is készült, kisebb sikerrel.)
Valószínűleg megunta ezt a fajta műfajt, és 2005-ben visszanyúlt "gyökereihez", azaz a látványos és bitang jól megkomponált erőszakhoz, amiből a Sin City lett.
A filmtörténet egy csapással megváltozott. Kicsapongó és lehengerlő, ámde botrányosan furcsa képi világ, A-filmes sztárok mellékszerepben, és persze rengeteg 18+-os jelenet: ez kellett ahhoz, hogy a nézők kilenc évvel ezelőtt elballagjanak a moziba, megvegyék a jegyet, és aztán tátott szájjal jöjjenek ki a teremből.

Ez volt akkor. A Sin City 2 azonban megbukott, aminek egy nagy oka van. Rodriguez és Frank Miller, vagyis a rendező és a képregény szerzője, az egész Sin City-s világ megalkotója nem tudta majd egy évtizeden át fenntartani az érdeklődést a filmje iránt.
Rengeteg jó filmet láttunk azóta, és félreértés ne essék, a Sin City még mindig egy kultfilm, de az évek során kikopott a köztudatból, és mire a rendezőpáros odajutott, hogy elkészült a forgatás és az utó munka, a kutyát sem érdekelte a második rész.


Ezt a bevételi adatok is hűen tükrözik.

Persze butaság az a sztereotípia, hogy ami keves pénzt hoz a konyhára, az rossz, és ebben az esetben sincs így. A Sin City 2-vel lehet az is volt a gond, hogy túl magasra tette a mércét az első rész, és az efftek nagyrésze mára már kikopott volt, és nem adott akkora hatást, mint anno 2005-ben.

Egy-két különbség azért becsurgott, Josh Brolin vette át Dwight karakterét, valamint nagyrészt új arcok is jöttek a filmbe: ilyen például Joseph Gordon-Levitt, aki Roark szenátor fiát játssza, amiről sokáig nem is tud, mellesleg szerencsejátékos.

A szokásos arcok is tiszteletüket tették, mint például Bruce Willis, Mickey Rourke, vagy Jessica Alba, mint Nancy.
A Sin City 2. ugyanolyan menő, ugyanolyan erőszakos, sőt, még durvább, mint elődje, eggyel azonban nem számoltak: hogy telik az idő.
Ez a bizonyíték arra, hogy a legmenőbb klasszikusok is úgymond elhervadnak évekkel később, és kiderül, hogy már csak egy háborús veteránt és egy nénit érdekel, aki igazából az Idára akart beleülni, csak elnézte az időpontot.

Abban viszont mindannyian egyetértünk, hogy ölni ezért senki nem lenne képes.

Értékelés: 10/7