"Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen a Négy szobát, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele."

Allison Anders, Alexandre Rockwell, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino. Ők azok négyen, akik arra vállalkoztak, hogy írnak és rendeznek egy-egy jelenetet a Négy szoba című alkotásba, majd ezeket egymás után összerakják és kész is a hamisítatlan szkeccsfilm. Mondjuk szkeccsnek szkeccs, jónak viszont már egyáltalán nem nevezhető, sőt.

Ha mondani kéne egy dolgot, ami miatt lehetetlen szórakoztató filmként tekinteni a Négy szobára, az egyértelműen az első két szegmens, „a Hiányzó kellék” és a „Fatális tévedések”. Persze Rodriguez és Tarantino rendezései mellett sehogy sem állják meg a helyüket, de önmagukban is észveszejtően vállalhatatlan perceket okoznak.

A két jelenet készítői a másik kettőével ellentétben azt gondolták, ha valami bizarr, vagy abszurd, az már rögtön egyet jelent a jóval. Eközben a végeredmény az lett, hogy eléggé vissza kell mennem az időbe, ha akarok kínosabb első félórát látni a filmművészetben a Négy szobánál.

Ekkor viszont még nem beszéltünk arról, hogy Ted, a főszereplő egy totális idióta. Pont az az ember egy kiállhatatlan barom, akivel próbálnál bármiféle szimpátiát érezni, hiszen a többi karakter annyira elvetemült, hogyha meglátnád ezeknek a fazonokat az utcán, nem csak a városból, de az országból is kiköltöznél.

Kezdve ott, hogy Ted mozgása a legrosszabb neurológiai betegségeket idézi. Nem tudom, ki volt, aki azt gondolta, hogy jó ötlet, ha a főszereplő egy normálisan mozogni képtelen szerencsétlen, de kívánom, hogy az nézze meg minden nap a filmet 0,25-ös lassításban.

A történet szilveszter napján játszódik, Ted pedig az első éjszakai szolgálatát tölti a Mon Signor nevű, jobb napokat is látott hotelben. Az első szobában egy csapatnyi boszorkány keres fontos örökítőanyagot, a 404-es szobában fegyvert fognak rá, miután egy férfi azt hiszi, hogy Teddel csalta meg a felesége, aztán a 309-esben két gyereket bíznak rá, akiknek feltétlen sincs tervbe véve, hogy egy helybe maradnak, az utolsó helyen pedig egy véres fogadást kötnek, amit természetesen főhősünknek kell megoldania.

A Négy szoba tehát lehetett volna egy fergeteges komédia olyan, tényleg irracionálisan vicces elemekkel megfűszerezve, ami például Martin Scorsese Lidérces órájában működött, de ehelyett sajnos nem elég, hogy a legtöbb szereplő idegesít, emellett az is szúrta a szemem, hogy a négy jelenet rendre teljesen más ritmusú volt.

(Ez persze hülyén hangzik, hiszen ez egy szkeccsfilm, amit több ember készít, de nem ártott volna mondjuk, ha nem négy, hanem csak egy operatőrt és vágót alkalmaznak.)

De beszéljünk a pozitívumokról: Rodriguez jelenete sem volt tökéletes, de elmondhatatlanul üdítő pillanatot éltem át, amikor a rész befejezésekor végre sikerült igazán nevetnem egy momentumon. Sajnos látszott rajta, hogy az egész erre az egy nagy poénra megy ki, de attól még jól esett.

De leginkább Tarantino az, aki megérezte ennek a filmnek az igazi stílusát. Szerencsére Ted sem artikulált annyira idegesítően, mint szokott, a sztori kellően őrült volt ahhoz, hogy érdekeljen, viszont mégsem vitte túlzásba az egészet. A mester egyébként hozta a formáját, csak abban a kis részben 193-szor hangzik el a „fuck” szó.

Egyébként van egy olyan érzésem, hogy senkit nem érdekelt a rendezők közül, kinek fog bejönni, amit csinálnak, egyszerűen inkább csak egy filmen akartak együtt dolgozni. Már amennyire együtt.

Rodriguez saját rövidfilmjének egyik jelenetét is becsempészte a Négy szobába, Tarantino pedig azt a magazint, amit John Travolta is olvasgatott a Ponyvaregényben. Még egy érdekesség, az igazi elképzelés Öt szoba lett volna, de Richard Linklater végül nem vett részt a filmben.

Összefoglalva a Négy szoba sajnos egy rettenetes szkeccsfilm. Odáig vagyok ezért a műfajért, imádom az őrült dolgokat, tehát szinte minden adott volt, hogy szeressem ezt is, de rengeteget tett azért, hogy ez ne így legyen. Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele.

Azzal az egy Arany Málna díjával, amit Madonna kapott a legrosszabb alakításért, bőven megelégedhet a Négy szoba.

Értékelés: 10/3

Megosztás a facebookon

"A Halálbiztos a szó szoros értelmében egy tisztelgés a régi kor stílusa előtt, mondhatni nem azért készült, hogy hatalmas kassza vagy kritikai siker legyen."

Quentin Tarantino bevallottan sokat csíp, csúnyán szólva lop el más rendezők filmjeiből, arra viszont kevesen voltak felkészülve 2007-ben, amikor ő és haverja, az innovatív vagy máshogy szólva bizarr ötleteitől (is) híres Robert Rodriguez úgy döntött, visszahívják a ’70-es-’80as évek trash hangulatát, de nemcsak egy-két jelenetben, hanem KÉT egész filmben.

Ez lett a Halálbiztos és a Terrorbolygó. Most az elsővel fogunk foglalkozni.

Kezdjük ott, hogy sok helyen ezt tartják Tarantino leggyengébb alkotásának, sőt, valahogy úgy hallottam, saját maga is így gondolja ezt. Nos, ezzel lehet vitába szállnék, de megértem azokat, akiknek nem nyerte el a tetszését, hiszen annak ellenére, hogy azok a bizonyos fontos elemek, amik az ő filmjeit képzik, nagy mértékben jelen vannak a Halálbiztosnál is, egyáltalán nem meglepő, ha valaki nem kapkod a „direkt rossz” stílus után.

Ugyanakkor nálam pont ez a régi, mégis újszerűnek ható hangulat varázsolt el igazán. Valamint az sem ártott, hogy a rendező szokásához híven megint brillírozott a párbeszédekkel. Sajnos lassan tényleg ő lesz az egyetlen olyan író, akinek karakterei akár A bostoni teadélutánról is beszélhetnének tíz órán keresztül, akkor sem lenne unalmas.

A történet szerint Kaszkadőr Mike, a kissé beteg, szabadidejében lányokat gyilkolászó sebhelyes arcú hapsi éppen a hobbijának szenteli idejét és egy újabb csapatot akar becserkészni. Cseppet sem bizalomkeltő autója és annál veszélyesebb tekintete egy alkalommal sikerrel jár, de a második turnusban olyan meglepetések érik, hogy saját maga is veszélybe kerül.

De tisztán látszik, miért is a Halálbiztost tartják a leggyengébb művének: se egy olyan beszólás nincs benne, ami felidézhető lenne egy-egy beszélgetés alkalmával vagy csak egyszerűen emlékeznénk rá, továbbá Kaszkadőr Mike karakterén kívül egyetlen olyan szereplő sincs, aki bárminemű érdeklődést is keltett volna bennem. (Persze csak akkor, ha szigorúan a szakmai dolgokat elemezzük.)

Fontos megemlíteni az akciójeleneteket, amik az utolsó húsz percre érkeztek csak meg, de olyan jól estek, mint egy falat kenyér. Imádom, ahogy Tarantino játszik a feszültséggel: a csajok beszélgetnek, semmi látnivaló, majd nem sokkal később lecsap Kaszkadőr Mike és olyan testrészekről is vér folyik, amiknek létezéséről tudomásom sem volt.

Aztán repülünk nagyjából egy évet és újra visszadob néhány csacska lány traccspartijába és átlagos, bulizós mindennapjaiba. A végére pedig megtörténik a nagybetűs PARÁDÉ, vérrel, gyilkolással, akcióval, káromkodással, vagyis mindennel, amit Tarantino addig szépen lassan előkészített nekünk.

Ugyan a rendező azt ígérte, nem sok idő múlva visszavonul, de minden reményem abban, hogy ezekben feltétlenül szerepelni fog Kurt Russell. Megdöbbenve láttam, hogy ez volt az első közreműködésük, legutóbb pedig az Aljas nyolcason dolgoztak együtt.

Azt kell mondjam, egyszerűen lubickol ebben a szerepben. Persze olyan hatalmas színészi kvalitások nem kellenek ahhoz, hogy félelemkeltően mosolyogj és közöld, „te ebből a kocsiból nem szállsz ki”, de nagyon illik a szerepéhez, amúgy is nagyon gyakran játszik rosszfiúkat a vásznon, fel is háborodnék, ha a morgós, vészjósló hangját egy imaházban hallanám viszont.

A Halálbiztos összefoglalva tényleg nem egy kiemelkedő darab Tarantino filmográfiájából, de nem is nagyon érdemes összehasonlítani a többi alkotásával, mivel a szó szoros értelmében egy tisztelgés a régi kor stílusa előtt, mondhatni nem azért készült, hogy hatalmas kassza vagy kritikai siker legyen. Csak amíg más rendezők beszélnek a rajongásuk tárgyáról, addig Tarantino le is forgathatja.

Majdnem kifelejtettem: a zene tökéletes.

Értékelés: 10/8

Megosztás a facebookon

"Mindenképpen ajánlom, hogy szippantsatok bele a csípős reggeli wyomingi tél illatába."

Tarantino sosem arról volt híres, hogy tekintettel lenne a nézők húgyhólyagjára, legutóbbi műve, a hamarosan magyar mozikban is látható Aljas nyolcas a három órás játékidőt súrolgatja, emellett pedig a főbb szerepekben legnagyobb haverjait, na meg rengeteg imádott színészemet vonultatja fel, itt van a nagy visszatérő Tim Roth, akinek utoljára ’95-ben adott szerepet QT, illetve Michael Madsen, Samuel L. Jackson és Kurt Russell is feltűnik. De Tarantino-szűz is akad bőven, például Jennifer Jason Leigh, Walton Goggins, Demián Bichir és Bruce Dern is.

Mi történik akkor, ha egy legendás rendező összezárja magát egy nem túl nagy helységbe ennyi legendás színésszel? Csak tömény profizmus, egyértelműen. És bár a mind a nemzetközi, mind a hazai kritikusok is csak egy korrekt műnek nevezték legtöbbször, aminél Tarantino tud sokkal többet is, én egy elképesztően lebilincselő, izgalmas, a szokásosnál is jobb és pörgősebb párbeszédekkel tarkított, igazi véres Tarantino mozit láttam, amiben ugyan tudnék, de egyáltalán nem akarok hibát keresni.

Az Aljas nyolcas az előre beharangozott „elképesztő látványvilágú, sosem látott film” helyett én sokkal inkább azt érzem, hogy ezúttal a régi szép időket idéző Kutyaszorítóban-stílusban, kevés helyszínnel és rengeteg szöveggel akarta, hogy a Django után újra elégedetten távozzanak az emberek a moziszékből, bár be kell vallani, marketingfogásnak elég jó volt.

Lehet, hogy szép a rengeteg közeli, a néha-néha feltűnő havas táj, de úgy érzem, senki sem veszt semmit, ha egy „egyszerű” moziban vagy akár letöltve nézi meg a viccnek is rossz szinkronszereposztás végett is a filmet.

Történetünk főszereplője nyolc igazi csirkefogó, akik hol egymással, hol egymás ellen akarják elérni céljaikat. De hogy mik a céljaik? Azt csak ők tudják, pláne úgy, hogy a cselekmény félóránként egy száznyolcvan fokos fordulatot vesz és egy eddig elhanyagolt karakter veszi át az irányítást, vagy kerül egy kicsit a középpontba.

A hosszú játékidőnek köszönhetően a karaktereket és természetesen az őket játszó színészeket öröm nézni, hallgatni. Mindenki lubickol a szerepében és látszik, hogy maguk is élvezik azt amit csinálnak, a teljes mértékben alulértékelt Jennifer Jason-Leigh például élete egyik legjobb alakítását hozza a kegyetlen, ugyanakkor teljesen abszurd figura, Daisy Domergue szerepében.

Még hét bekezdésben sorolhatnám, mennyire öröm volt nézni ezeket az embereket, amint tényleg minden emberi érzésüket levetkőztetve, száz százalékban átadják magukat az adott karakternek. Továbbá kifejezetten jó volt, hogy a film első húsz percében John Ruth irányít, majd amint feltűnik a szófosó Chris Mannix, egy darabig ő viszi a filmet, majd ahogy beérnek Minnie szalonjába és ismerjük meg a többi aljas személyt, úgy kap mindenki kisebb-nagyobb szerepet egy-egy jelenet erejéig.

A három órás játékidő tehát kiválóan el van osztva, bár elég nagy szégyen lenne, ha száznyolcvan percig nyolc olyan embert kellene néznem, akik cseppet sem érdekelnek, abban viszont egyetértenek, hogy nyugodtan le lehetett volna csippenteni néhány percet. Nem volt unalmas, vagy vontatott, csak egyszerűen hosszú.. Egy javaslat: nyugodtan mehetnének jelenet közben is a nevek, Mr. Tarantino, nem kellene a stábot egy Jézus-szobor elé kiráncigálni a hidegbe.

Amióta a vágója, Sally Menke 2010-ben elhunyt, érezhetően nem tudja vagy ő, vagy a megbízott vágó, hogy hol van a határ. Az előbb említett példával is több percet lehetett volna spórolni, nem beszélve néhány üresjáratról, amik sem a cselekménybe sem a karakterekbe nem adott pluszt, csak volt, mert hát egy Tarantino film nem Tarantino film, ha nincs meg a 170 perc.

Ennio Morricone szolgáltatja nekünk a frenetikusan jó zenét, ami két okból is meglepő: egyrészt még a Django alatt került konfliktusba a rendezővel, valamint utoljára több mint negyven éve komponált zenét egy westernhez, és nem gondoltam volna, hogy 87 évesen kóstol bele újra.

 

Michael Madsen bármiféle megerőltetés nélkül játssza a búgó hangú (szokásos) szerepét, aki fel-fel tűnik néha a képernyőn, Tim Roth bevetheti imádott akcentusát és láthatóan nagyon élvezi is, Demián Bichir is hasonlóan jó választás volt, de aki igazán remekelt a filmben……… az Gemma Chris Mannix, vagyis Walton Goggins.

Egy nagy szájú, feleselő sheriffet játszik, aki annak ellenére, hogy tényleg sosem fogja be a száját, egy elképesztően szórakoztató, vicces karakter, már csak amiatt is, mert sosem tudja eldönteni, hogy kihez álljon. (Rengetegszer szidja például Marquis Warrent, főleg amikor a nagymonológját adja elő Smithersnek, amikor viszont ráeszmél, hogyan mentheti innen az irháját, rögtön elfelejti az összes rasszizmusát úgy ahogy van.)

Rengeteget lehet beszélni a karakterekről, mindannyian igazi jellemek, igazi aljas szemétládák, akik tulajdonképpen bármilyen igazi poén nélkül is viccesek tudnak lenni, akár egy elnyújtott „Abraham Lincoln? Az Egyesült Államok elnöke? Az az Abraham Lincoln? Az elnök Lincoln?”-lal.

Összefoglalva az Aljas nyolcas egy mestermunka, egy olyan alkotás, amire már nagyon régóta vártunk és ugyan rengeteg megpróbáltatás árán is (először a forgatókönyv, majd maga a film is kiszivárgott) végre nézhető, szagolható, szóval mindenképpen ajánlom, hogy szippantsatok bele a csípős reggeli wyomingi tél illatába.

Értékelés: 10/10

�

 

Megosztás a facebookon

"Egyszerűen nincs olyan pillanata a Becstelen brigantyk-nak, ami ne lenne maradandó."

Hálátlan feladat lenne megmondani Quentin Tarantino legjobb filmjét. Miért is? Mert szinte mindig hibátlan alkotásokat készít, legyen szó egy bosszúra éhes nőről, vagy egy vámpírokkal teli kocsmáról, ő mindig a legjobbat hozza ki a sztorikból. Akár a Sin City, a Ponyvaregény, és a Kutyaszorítóban is pályázhat eme megtisztelő címre, de a Becstelen Brigantyk című mestermű mellett sem lehet elmenni szó nélkül.

A filmjeinek egyik fontos tényezője a szereposztása. Boldogan alkalmazza alkotásaiban Steve Buscemi-t, Michael Madsen-t, vagy Bruce Willis-t is. A Brigantyk egyik különlegessége, hogy a két főszereplő, Brad Pitt és Christoph Waltz nem túlságosan mondhatja el magáról, hogy kulcsfontosságú szereplő lenne Tarantino filmjeiben. Előbbi egyszer, utóbbi még egyszer sem szerepelt a fenegyerek műveiben.

Egyszerűen nincs olyan pillanata a Becstelen Brigantyk-nak, ami ne lenne maradandó. A fejezetekre osztott történetekben mindig van egy meglepetés, ami szó szerint megfordítja a sztori menetét, és azokról a szereplőkről derül ki, hogy alattomos férgek, akikről első ránézésre azt hitted, szelídek, mint a ma született bárány.

Már a húsz perces nyitó jelenet, vagyis az első fejezetben is érezni a feszültséget, ami majd kiránt a moziszékből, és legszívesebben állva, a fejedet fogva néznéd végig a filmet. Tarantino egyik különlegessége, hogy mesterien bánik az idővel.

Az alkotásai általában két óránál hosszabbak, viszont nagyon ritkán éreztem azt, megálltak volna egy pillanatra mély lélegzetet venni, mert a történet folyamatosan csak megy és megy, nem ül le egy kicsit sem, mert vagy egy skalpolás vagy egy tömeggyilkolás nem teszi lehetővé a nézőnek azt, hogy akár pislogni is merjen.

Am viszont nagyon meglepett, hogy a rendező a háborús műfaj ellenére sokkal kevesebb vért és erőszakot alkalmazott, mint más filmjeiben. Persze ez a dolog relatív, valaki már attól is sokkot kap, hogy szó szerint levágják a nácik fejét, de szemmel láthatóan Tarantino most a szavakkal próbált feszültséget teremteni.

Na meg a fantasztikus zenével, ami a Becstelen Brigantyk 153 percét végigkíséri. Sok jelenet a muzsikától lett drámaibb, vagy akár viccesebb, ezek után pedig tényleg valami nagyot kell alkotnia a The Hateful Eight-tel, ami olyan neveket vonultat fel többek között, mint Kurt Russell, Samuel L. Jackson, vagy Channing Tatum. (Úgy tűnik, Tarantino rákapott a western ízére, hiszen a Django után ez a filmje is a vadnyugati korszakba nyúl vissza.)

Visszatérve az első bekezdésemre, felteszem a kérdést: szerinted Tarantino melyik alkotása a legjobb, vagy ha úgy könnyebb, neked melyik filmje jött be a legjobban? Embert próbáló kérdés, még embert próbálóbb válasz kell hozzá, én mindenesetre a Ponyvaregényt mondanám, de előkelő helyezést foglal el a Becstelen Brigantyk is.

Értékelés: 10/9

 

 

Megosztás a facebookon