Kritika: Grindhouse: Halálbiztos (Grindhouse: Death Proof, 2007)

"A Halálbiztos a szó szoros értelmében egy tisztelgés a régi kor stílusa előtt, mondhatni nem azért készült, hogy hatalmas kassza vagy kritikai siker legyen."

Quentin Tarantino bevallottan sokat csíp, csúnyán szólva lop el más rendezők filmjeiből, arra viszont kevesen voltak felkészülve 2007-ben, amikor ő és haverja, az innovatív vagy máshogy szólva bizarr ötleteitől (is) híres Robert Rodriguez úgy döntött, visszahívják a ’70-es-’80as évek trash hangulatát, de nemcsak egy-két jelenetben, hanem KÉT egész filmben.

Ez lett a Halálbiztos és a Terrorbolygó. Most az elsővel fogunk foglalkozni.

Kezdjük ott, hogy sok helyen ezt tartják Tarantino leggyengébb alkotásának, sőt, valahogy úgy hallottam, saját maga is így gondolja ezt. Nos, ezzel lehet vitába szállnék, de megértem azokat, akiknek nem nyerte el a tetszését, hiszen annak ellenére, hogy azok a bizonyos fontos elemek, amik az ő filmjeit képzik, nagy mértékben jelen vannak a Halálbiztosnál is, egyáltalán nem meglepő, ha valaki nem kapkod a „direkt rossz” stílus után.

Ugyanakkor nálam pont ez a régi, mégis újszerűnek ható hangulat varázsolt el igazán. Valamint az sem ártott, hogy a rendező szokásához híven megint brillírozott a párbeszédekkel. Sajnos lassan tényleg ő lesz az egyetlen olyan író, akinek karakterei akár A bostoni teadélutánról is beszélhetnének tíz órán keresztül, akkor sem lenne unalmas.

A történet szerint Kaszkadőr Mike, a kissé beteg, szabadidejében lányokat gyilkolászó sebhelyes arcú hapsi éppen a hobbijának szenteli idejét és egy újabb csapatot akar becserkészni. Cseppet sem bizalomkeltő autója és annál veszélyesebb tekintete egy alkalommal sikerrel jár, de a második turnusban olyan meglepetések érik, hogy saját maga is veszélybe kerül.

De tisztán látszik, miért is a Halálbiztost tartják a leggyengébb művének: se egy olyan beszólás nincs benne, ami felidézhető lenne egy-egy beszélgetés alkalmával vagy csak egyszerűen emlékeznénk rá, továbbá Kaszkadőr Mike karakterén kívül egyetlen olyan szereplő sincs, aki bárminemű érdeklődést is keltett volna bennem. (Persze csak akkor, ha szigorúan a szakmai dolgokat elemezzük.)

Fontos megemlíteni az akciójeleneteket, amik az utolsó húsz percre érkeztek csak meg, de olyan jól estek, mint egy falat kenyér. Imádom, ahogy Tarantino játszik a feszültséggel: a csajok beszélgetnek, semmi látnivaló, majd nem sokkal később lecsap Kaszkadőr Mike és olyan testrészekről is vér folyik, amiknek létezéséről tudomásom sem volt.

Aztán repülünk nagyjából egy évet és újra visszadob néhány csacska lány traccspartijába és átlagos, bulizós mindennapjaiba. A végére pedig megtörténik a nagybetűs PARÁDÉ, vérrel, gyilkolással, akcióval, káromkodással, vagyis mindennel, amit Tarantino addig szépen lassan előkészített nekünk.

Ugyan a rendező azt ígérte, nem sok idő múlva visszavonul, de minden reményem abban, hogy ezekben feltétlenül szerepelni fog Kurt Russell. Megdöbbenve láttam, hogy ez volt az első közreműködésük, legutóbb pedig az Aljas nyolcason dolgoztak együtt.

Azt kell mondjam, egyszerűen lubickol ebben a szerepben. Persze olyan hatalmas színészi kvalitások nem kellenek ahhoz, hogy félelemkeltően mosolyogj és közöld, „te ebből a kocsiból nem szállsz ki”, de nagyon illik a szerepéhez, amúgy is nagyon gyakran játszik rosszfiúkat a vásznon, fel is háborodnék, ha a morgós, vészjósló hangját egy imaházban hallanám viszont.

A Halálbiztos összefoglalva tényleg nem egy kiemelkedő darab Tarantino filmográfiájából, de nem is nagyon érdemes összehasonlítani a többi alkotásával, mivel a szó szoros értelmében egy tisztelgés a régi kor stílusa előtt, mondhatni nem azért készült, hogy hatalmas kassza vagy kritikai siker legyen. Csak amíg más rendezők beszélnek a rajongásuk tárgyáról, addig Tarantino le is forgathatja.

Majdnem kifelejtettem: a zene tökéletes.

Értékelés: 10/8

Cím: Grindhouse: Halálbiztos
Rendező: Quentin Tarantino
Forgatókönyvíró: Quentin Tarantino
Vágó: Sally Menke
Operatőr: Quentin Tarantino
Szereplők: Kurt Russell, Sydney Tamiia Poitier, Rosario Dawson, Zoe Bell, Vanessa Ferlito, Rose McGowan, Jordan Ladd, Marley Shelton, Eli Roth, Quentin Tarantino, Michael Parks, Mary Elizabeth Winstead, Tracie Thoms

Kritika: Knock Knock (2015)

"A film tanulsága egyébként az, hogy a gázóra leolvasón kívül is vannak más emberek, akiknek nem kéne ajtót nyitni."

Eli Roth, a Motel filmek rendezője egy hosszabb kihagyás után 2015-ben két új filmjével is berobbant a mozikba, pontosabban a Knock Knock és a Green Inferno közül utóbbi már két évvel ezelőtt elkészült, de végül csak most láthatta először a publikum. Sem a nézők, sem a kritikusok nem rajongtak egyikért sem, bevételük is csekély volt, pedig Roth mindent megtett azért, hogy becserkéssze a jó nőket nagyvásznon látni kívánó kanos férfiakat, hiszen mindkettőbe betette főszerepre(!) a bájos és elképesztően dögös feleségét, Lorenza Izzo-t.

De tudjátok mit, nem elég egy dögös nő, igaz? Legyen kettő! De mi lesz, ha a moziba járók nem is ismerik a nevüket? Valami sztár kéne még ide.. Keanu Reeves ráér? A John Wick úgyis túlságosan jól sikerült, biztos már epekedve várja, hogy szerepeljen valami szarba.

Körübelül így történhetett a casting, ennek ellenére viszont mégis érdekelt a film, ami leginkább a meglepően érdekesre sikeredett előzetesnek köszönhető, na meg a rajongásomnak a pszichopata karakterek, filmek iránt.

Mielőtt belekezdenénk a tortúrába, fontos leszögezni, hogy ez egyáltalán nem egy horror, legalábbis annyi köze van a horror műfajhoz, mint mondjuk a Micsoda nőnek a politikai drámához. Még a thriller is rengetegszer túlzó jelző, hisz az extrém hosszú felvezetés (nagyjából negyven perc) alatt gyakorlatilag semmi izgalmas nem történik. Sokszor abszurd, legalábbis én annak nevezem a két elmebeteg nő rajzát szerencsétlen szobrokon, de ha jobban belegondolunk, szinte egyetlen műfaj sem illik rá teljesen.

Másik dolog, hogy az alapsztorinak annyi valóságalapja van, mint amekkora esélye, hogy egy pár hónapos baba megérti, miért Star Wars IV-nek hívják az első részt, de essünk túl rajta, a negatív dolgoknak úgy se lesz még vége egy darabig.

Kellemes, boldog családként élik mindennapjaikat Webberék, a hétvégére a feleség azonban kiruccan egy kicsit, az építész Evan pedig egyedül marad néhány napra. Az egyik este csöngetnek hozzá, két ismeretlen nő az: eltévedtek, csuromvizesek és nagyon fáznak. A többit tessék kitalálni.

A film tanulsága egyébként az, hogy a gázóra leolvasón kívül is vannak más emberek, akiknek nem kéne ajtót nyitni. De komolyan, ez a film annyira súlytalan és meggondolatlan, hogy szavakkal ki sem lehet fejezni.

Néhány jelenetben már téged, a nézőt idegesíti a legjobban, hogy ezek a lányok egyszerűen mindent tönkretesznek és mindenen röhögnek, amit csak meglátnak. Roth ezzel valószínűleg a pszichopata-métert akarta jócskán felemelni, ellenben viszont csak egy vontatott, legtöbbször idegesítő és unalmas filmet látunk két jó nővel és egy tehetséges színésszel.

Egyetlen erőssége talán az atmoszféra, hisz néhány másodpercen kívül tényleg az egész cselekmény a házban játszódik és a nagyon érdekes, már-már misztikusnak és teljesen kiismerhetetlennek tűnő házban tényleg elég para lehet bújócskát játszani, aminek tétje a halál, vagy az élet.

Tudjátok, mi a nagy baj? Az, hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy annyi lélekjelenléte nincs ennek a Webbernek, hogy időben felismerje a helyzetet és ne tudjon megbirkózni két nővel. Érthetetlen az egész.

A helyet az, hogy minden percén érezni ennek a filmnek, hogy nagyon beteg akart lenni. Az egyik jelenetben például villával szúrnak le valakit, a másikban az egyik nő Evan saját lányának ruháit veszi fel és úgy szerelmeskedik vele, valami miatt azonban mégsem működik ez az egész.

Nem elég megkapó, nem elég megrendítő, semmi olyan elem nincs benne, ami miatt érdekessé válna, így az első óra után, mivel akkor kezdődik az igazi cselekmény, már az se érdekelne, ha Evanról kiderülne, hogy igazából ő a két lány, csak testet cseréltek és most az elméjével irányítja a dolgokat. Na jó, talán ez kicsit feldobná..

Ennek ellenére mégsem lett olyan rossz a Knock Knock, legfőképpen azért, mert Reeves a lehető legtöbbet hozza ki belőle. A befejező jelenet például egyszerre lett hátborzongatóan morbid és nevetséges, ugyanakkor kiakasztó, botrányos is, és ha az egész film olyan polgárpukkasztó lett volna, máris jobban értékelném.

Ami még igazán hangulatossá teszi, az a már említett erős atmoszféra és a kevés szereplő. Az IMDb adatai szerint mindössze kilenc színész játszott, ebből is az egyik a Uber Driver, akinek gyakorlatilag nemhogy a hangját, de az arcát se látjuk meg.

A Knock Knock összefoglalva nem egy rossz film, nincsenek benne eget verő, borzalmas jelenetek, mivel ugyanazt a lapos, közepes színvonalat hozza az elejétől a végéig. Az érdeklődés teljes hiánya a nagy hibája az alkotásnak, már csak abban reménykedek, hogy a Green Inferno egy fokkal jobb szórakozást tud majd nyújtani.

Értékelés: 10/5

Cím: Knock Knock
Rendező: Eli Roth
Forgatókönyvíró: Eli Roth, Guillermo Amoedo, Nicolás López
Zene: Manuel Riveiro
Operatőr: Antonio Quercia
Szereplők: Keanu Reeves, Lorenza Izzo, Ana de Armas, Aaron Burns

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

Kritika: Becstelen Brigantyk (Inglourious Basterds, 2009)

"Egyszerűen nincs olyan pillanata a Becstelen brigantyk-nak, ami ne lenne maradandó."

Hálátlan feladat lenne megmondani Quentin Tarantino legjobb filmjét. Miért is? Mert szinte mindig hibátlan alkotásokat készít, legyen szó egy bosszúra éhes nőről, vagy egy vámpírokkal teli kocsmáról, ő mindig a legjobbat hozza ki a sztorikból. Akár a Sin City, a Ponyvaregény, és a Kutyaszorítóban is pályázhat eme megtisztelő címre, de a Becstelen Brigantyk című mestermű mellett sem lehet elmenni szó nélkül.

A filmjeinek egyik fontos tényezője a szereposztása. Boldogan alkalmazza alkotásaiban Steve Buscemi-t, Michael Madsen-t, vagy Bruce Willis-t is. A Brigantyk egyik különlegessége, hogy a két főszereplő, Brad Pitt és Christoph Waltz nem túlságosan mondhatja el magáról, hogy kulcsfontosságú szereplő lenne Tarantino filmjeiben. Előbbi egyszer, utóbbi még egyszer sem szerepelt a fenegyerek műveiben.

Egyszerűen nincs olyan pillanata a Becstelen Brigantyk-nak, ami ne lenne maradandó. A fejezetekre osztott történetekben mindig van egy meglepetés, ami szó szerint megfordítja a sztori menetét, és azokról a szereplőkről derül ki, hogy alattomos férgek, akikről első ránézésre azt hitted, szelídek, mint a ma született bárány.

Már a húsz perces nyitó jelenet, vagyis az első fejezetben is érezni a feszültséget, ami majd kiránt a moziszékből, és legszívesebben állva, a fejedet fogva néznéd végig a filmet. Tarantino egyik különlegessége, hogy mesterien bánik az idővel.

Az alkotásai általában két óránál hosszabbak, viszont nagyon ritkán éreztem azt, megálltak volna egy pillanatra mély lélegzetet venni, mert a történet folyamatosan csak megy és megy, nem ül le egy kicsit sem, mert vagy egy skalpolás vagy egy tömeggyilkolás nem teszi lehetővé a nézőnek azt, hogy akár pislogni is merjen.

Am viszont nagyon meglepett, hogy a rendező a háborús műfaj ellenére sokkal kevesebb vért és erőszakot alkalmazott, mint más filmjeiben. Persze ez a dolog relatív, valaki már attól is sokkot kap, hogy szó szerint levágják a nácik fejét, de szemmel láthatóan Tarantino most a szavakkal próbált feszültséget teremteni.

Na meg a fantasztikus zenével, ami a Becstelen Brigantyk 153 percét végigkíséri. Sok jelenet a muzsikától lett drámaibb, vagy akár viccesebb, ezek után pedig tényleg valami nagyot kell alkotnia a The Hateful Eight-tel, ami olyan neveket vonultat fel többek között, mint Kurt Russell, Samuel L. Jackson, vagy Channing Tatum. (Úgy tűnik, Tarantino rákapott a western ízére, hiszen a Django után ez a filmje is a vadnyugati korszakba nyúl vissza.)

Visszatérve az első bekezdésemre, felteszem a kérdést: szerinted Tarantino melyik alkotása a legjobb, vagy ha úgy könnyebb, neked melyik filmje jött be a legjobban? Embert próbáló kérdés, még embert próbálóbb válasz kell hozzá, én mindenesetre a Ponyvaregényt mondanám, de előkelő helyezést foglal el a Becstelen Brigantyk is.

Értékelés: 10/9

 

Cím:  Becstelen Brigantyk
Rendező:  Quentin Tarantino
Forgatókönyvíró:  Quentin Tarantino
Operatőr:  Robert Richardson
Vágó:  Sally Menke
Szereplők:  Brad Pitt, Christoph Waltz, Diane Kruger, Eli Roth, Daniel Brühl, Eli Roth