"Egy nagy jelentőséggel bíró és fontos mű egy olyan rendezőtől, aki megmutatta, hogy nemcsak a komédiázáshoz ért Will Ferrell-lel."

Annak ellenére sem könnyű megemészteni A nagy dobást, hogy tele van humoros szövegekkel, beszólásokkal, pluszba pedig Selena Gomez és Margot Robbie próbálja elmagyarázni jóval közérthetőbb módon a tőzsdésekkel szemben, hogy s mint működik ez a business. De legyen akármennyi poén vagy vicces kikacsintás a néző felé, a The Big Short egy nagyon kegyetlen film, melyben nincs annyi drog, pia és szex, mint a Wall Street farkasában, ellenben viszont sokkal intenzívebb élményt nyújt.

Persze ez nyilvánvaló, hiszen McKay alkotása a 2008-as gazdasági világválságra van kihegyezve, sem mint Scorsese filmje, mely egy kisember, majd egy szép nagyra nőtt ember kalandos életét mutatja be. Szóval aki egy ahhoz hasonló könnyed filmre vágyik, ahol játékidő háromnegyedében brókerek tolják a cuccot minden nyílásukon keresztül, az nagyon meg fog lepődni.

Elsősorban viszont ne feledkezzünk meg arról, kicsoda is Adam McKay és mik fűződnek a nevéhez. Anchorman első és második része.. Taplógáz.. Tesó-Tusa.. Pancser Police.. A nagy dobás.. Akár egy olyan kérdést is feltehetnék, hogy melyik a kakukktojás? Mivel McKay Oscarra jelölt filmje baromira kilóg a többihez képest és ugyan érezhető, hogy némi komolyság mellett próbálták mosolyra fakasztani a nézőt, én egyszerűen nem tudtam önfeledten vigyorogni.

Szögezzük le, hogy a tőzsdéhez annyi érzékem van, mint a kéménysepréshez, így kicsit féltem, hogyha ténylegesen magyarázni is akarnak a dolgok állásáról és ha nem értem, buktam az egészet. Nos, nem értettem meg, ettől viszont A nagy dobás még kiválóan működött. Miért? Mert magával ragadott a cselekmény, a párbeszédek és a kissé furcsa, de izgalmas és meglepő vágás.

Az egész filmre illik amúgy a „meglepő” jelző. Gyakorlatilag minden szabályt felrúg, amit csak lehet, úgy harmincpercenként teljesen random idézeteket láthatunk hol egy bankárt, hol egy kocsmai beszélgetést megjelölve forrásként, de ugyanez igazi a fényképezésre is, ami viszont egy igen nagy negatívuma a filmnek.

Olyan volt, mintha az operatőrnek fogalma sem lenne, hogy a forgatókönyvben melyik karakter dialógusa következik és gyorsan felkapná a kamerát, amikor az megszólal és így menne a felvétel. Ha bármi jelentősége lenne, de a gond az, hogy egyáltalán nincs, ezért teljesen értetlenkedve állok ezelőtt, ami jócskán lerontotta az összképet.

A nagy dobással egyébként akkor sem jársz rosszul, ha nem tetszik, mivel nagyon gyorsan, a kezdő percekben kiderül, hogy a stílus, amit képvisel, számodra működik-e vagy sem, így ha esetlegesen nem jön be, akkor sem veszítesz többet az életedből nyolc percnél.

A színészekről még szó sem esett.. Oké, elég jó stábnak számít, ha itt van Ryan Gosling, Brad Pitt, Steve Carell, Christian Bale és Marisa Tomei is, nem? Ha ebből McKay rosszat hoz össze, garantáltan meggondolnám, hogy legközelebb vakon bízok-e benne és a filmjeibe. Mert, ha még nem mondtam volna, a kedvenceim közt van az Anchorman.

A nagy dobást úgy kell elképzelni, hogy néhány ember egy olyan dologról beszél, amit senki nem hisz el nekik, a végén viszont megtörténik.

Több, mint két órán keresztül halljuk tőlük, mi lesz a következmény, mégis, amikor odakerül a sor, hogy bizony nekik lett igazuk, amit annyiszor hangoztattak, a néző ugyanolyan meglepődöttséggel bámul maga elé, pont mint azok, akiknek fogalmuk sem volt erről.

Nincs birtokomban Michael Lewis regénye, amiről adaptálták a filmet, de állítom, hogy régóta nem olvastam ennyire összetett és sokféle szálon futó forgatókönyvet. Nem csoda, hogy Oscarra jelölték, amit szerintem teljesen meg is érdemel, pluszba pedig McKay sem mehet el dicséret nélkül, aki ezt az egész kavalkádot vászonra tudta vinni……

…Az esetek nagy részében. Ezt feltétlen hozzá kell tenni, hiszen nem minden esetben működik ez a túlzott hiperaktivitás, kezdve ott, hogy néhol túl sok a jóból: tulajdonképpen A nagy dobás pozitívumai egyben a negatívumai is.

Kezdve a vicces megjelenésekkel, amik egy darabig tényleg jól működnek és meglepnek, de egy idő után már semmi hatást nem vált ki, mondhatni felesleges. Aztán az elképesztő mennyiségű információátadás is gyakran sok volt a számomra, a film már az elején annyira felvette a pörgős és lendületes irányvonalat, amit egészen a végéig meg is tartott, hogy néha idő se volt felfogni azt a rengeteg párbeszédet.

A másik problémám az volt, hogy A nagy dobásnak pont akkor lett vége, amikor minden összeomlott. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez mivel járt, de én mégis érdeklődéssel néztem volna még öt-tíz percig ennek a hatását és a főszereplők későbbi életét mondjuk néhány mondatos feliratok helyett.

Összefoglalva a The Big Short teljesen váratlanul, mondhatni hangtalanul kúszott be az Oscar-szezonba,  hozzátéve teljesen megérdemelten. Nem a legjobb a mezőnyből, de egy nagy jelentőséggel bíró és fontos mű egy olyan rendezőtől, aki megmutatta, hogy nemcsak a komédiázáshoz ért Will Ferrell-lel.

Értékelés: 10/8

 

Megosztás a facebookon

"Egyszerűen nincs olyan pillanata a Becstelen brigantyk-nak, ami ne lenne maradandó."

Hálátlan feladat lenne megmondani Quentin Tarantino legjobb filmjét. Miért is? Mert szinte mindig hibátlan alkotásokat készít, legyen szó egy bosszúra éhes nőről, vagy egy vámpírokkal teli kocsmáról, ő mindig a legjobbat hozza ki a sztorikból. Akár a Sin City, a Ponyvaregény, és a Kutyaszorítóban is pályázhat eme megtisztelő címre, de a Becstelen Brigantyk című mestermű mellett sem lehet elmenni szó nélkül.

A filmjeinek egyik fontos tényezője a szereposztása. Boldogan alkalmazza alkotásaiban Steve Buscemi-t, Michael Madsen-t, vagy Bruce Willis-t is. A Brigantyk egyik különlegessége, hogy a két főszereplő, Brad Pitt és Christoph Waltz nem túlságosan mondhatja el magáról, hogy kulcsfontosságú szereplő lenne Tarantino filmjeiben. Előbbi egyszer, utóbbi még egyszer sem szerepelt a fenegyerek műveiben.

Egyszerűen nincs olyan pillanata a Becstelen Brigantyk-nak, ami ne lenne maradandó. A fejezetekre osztott történetekben mindig van egy meglepetés, ami szó szerint megfordítja a sztori menetét, és azokról a szereplőkről derül ki, hogy alattomos férgek, akikről első ránézésre azt hitted, szelídek, mint a ma született bárány.

Már a húsz perces nyitó jelenet, vagyis az első fejezetben is érezni a feszültséget, ami majd kiránt a moziszékből, és legszívesebben állva, a fejedet fogva néznéd végig a filmet. Tarantino egyik különlegessége, hogy mesterien bánik az idővel.

Az alkotásai általában két óránál hosszabbak, viszont nagyon ritkán éreztem azt, megálltak volna egy pillanatra mély lélegzetet venni, mert a történet folyamatosan csak megy és megy, nem ül le egy kicsit sem, mert vagy egy skalpolás vagy egy tömeggyilkolás nem teszi lehetővé a nézőnek azt, hogy akár pislogni is merjen.

Am viszont nagyon meglepett, hogy a rendező a háborús műfaj ellenére sokkal kevesebb vért és erőszakot alkalmazott, mint más filmjeiben. Persze ez a dolog relatív, valaki már attól is sokkot kap, hogy szó szerint levágják a nácik fejét, de szemmel láthatóan Tarantino most a szavakkal próbált feszültséget teremteni.

Na meg a fantasztikus zenével, ami a Becstelen Brigantyk 153 percét végigkíséri. Sok jelenet a muzsikától lett drámaibb, vagy akár viccesebb, ezek után pedig tényleg valami nagyot kell alkotnia a The Hateful Eight-tel, ami olyan neveket vonultat fel többek között, mint Kurt Russell, Samuel L. Jackson, vagy Channing Tatum. (Úgy tűnik, Tarantino rákapott a western ízére, hiszen a Django után ez a filmje is a vadnyugati korszakba nyúl vissza.)

Visszatérve az első bekezdésemre, felteszem a kérdést: szerinted Tarantino melyik alkotása a legjobb, vagy ha úgy könnyebb, neked melyik filmje jött be a legjobban? Embert próbáló kérdés, még embert próbálóbb válasz kell hozzá, én mindenesetre a Ponyvaregényt mondanám, de előkelő helyezést foglal el a Becstelen Brigantyk is.

Értékelés: 10/9

 

 

Megosztás a facebookon