"A nagy kérdés pedig: vajon Sacha Baron Cohen a pénz miatt akarta ilyen sürgősen elkészíteni ezt a mozit, a minőségre nem is figyelve, vagy a 2009-es évben egyszerűen ennyi tellett tőle?"

Teljes mértékben megértem azokat, akik idegrohamot kapnak pusztán attól, hogy meghallják Sacha Baron Cohen nevét. Az a szórakoztatási műfaj, amit ő képvisel, sokakat inkább kiborít és megbotránkoztat, az emberek másik része viszont, aki szereti és értelmet lát abban a mérhetetlenül nagy polgárpukkasztó viselkedésben, amit Baron Cohen már évek óta űz, nem kétséges, hogy a Brüno esetében is látni fog társadalomkritikát és humort. Mások viszont meg se közelítsék!

Mielőtt belekezdünk mostani filmünkbe, elemezzük ki egy kicsit régebbi alkotásait: a 2006-os Borat akármennyire is egy rétegfilm, elképesztő hasznot hozott, hozzáteszem jogosan. Vicces, elgondolkodtató és tudtam, hogy a könyvklubba, ahova én sosem járok, a hetvenes nagynénik és nagybácsik megvetően fognak rám nézni az ízlésem miatt, de nem érdekelt. Jó volt. Aztán a Brüno már hagyott némi kívánnivalót maga után, hamarosan erre is kitérünk, a 2012-es A diktátor pedig legnagyobb sajnálatomra semmilyen áldokumentumos feelinget nem mutatott, így az megint nem nyerte el a tetszésemet.

Ezek után nézzük, mi is a legnagyobb baj a Brüno-val: elsősorban maga a karakter. A Borat számomra azért volt olyan könnyen befogadható és szerethető, mert a címszereplő egy naiv, elég buta, de alapvetően nem egy rossz természetű ember volt az elég sokszor feltűnő rasszizmusán kívül. Brünoban viszont semmit nem láttam, ami kicsit is vicces vagy szimpatikus lenne. Nem azért, mert meleg, hanem mert elképesztően beképzelt és nagyképű, lekezelő, így pedig hamar teljesen érdektelenné vált a szememben.

Mondhatnánk azt is, hogy Baron Cohen a nagy siker után egy szinte teljesen ugyanolyan filmet akart letenni az asztalra, amit majd hasonlóan kajálni fog a nép. Nem így lett, pedig még az alapanyag sem változott sokban. Egy furcsa, idegesítő akcentussal bíró főhős, aki valamilyen oknál fogva felmegy a nagy Amerikába, hogy ott kamatoztassa tudását.

Cohen egy újabb Boratot akart teremteni hasonló motívumokkal, az eredmény azonban mégsem sikerült. Az persze dicséretes, hogy a 2006-os film elképesztő sikere után nem jött egyből folytatás, és nagyon úgy tűnik, nem is lesz, a Brüno mégis értelmezhető Borat-filmként, csak éppen vérszegényebb változatban.

Cohen a film minden pillanatában arra törekszik, hogy a néző kínosan, megbotránkoztatva érezze magát, szóval a cél teljesen ugyanaz volt, mint a Borat esetében, csak épp ott egyáltalán nem volt feltűnő, itt pedig minden egyes pillanatban érezni, hogy “na, ez a seggmutogatás már megint csak azért kellett, hogy botrányos legyen”.

Azt kell mondanom, a poénok is nagyon ritkán találnak be, ami Cohen esetében legtöbbször a társadalmi sztereotípiák kifigurázását, más módon bemutatását jelenti, egyes jelenetek pedig, főleg a vége felé a ringben, borzasztóan unalmasak és erőltetettek voltak.

A nagy kérdés pedig: vajon Sacha Baron Cohen a pénz miatt akarta ilyen sürgősen elkészíteni ezt a mozit, a minőségre nem is figyelve, vagy a 2009-es évben egyszerűen ennyi tellett tőle? Őszintén fogalmam sincs. Vannak vicces részek, meg kell hagyni, és olyankor érezni, hogy Brüno is sokkal szimpatikusabb, csak kár, hogy a következő helyszínen már megint egy tuskó, csak magával törődő divatdiktátor.

Larry Charles, Cohen állandó rendezője a Borathoz hasonlóan tulajdonképpen megint egy road-movie-t csinált: a főhős elhagyja hazáját és ahogy épp a szituáció adja, különböző helyekre megy mondjuk kigyógyulni a homoszexualitásából vagy megmutatni a színes bőrű gyermekét egy show-műsorban.

Van a filmben mondjuk úgy öt-hat jelenet, mely remekül működik és tényleg érezni belőle, hogy egyszerre figurázza ki az emberek viselkedését váratlan helyzetekben és nevetteti meg a nézőt. Ezért is nem értem, hogy a számomra a világ egyik legjobb vígjátékának főhőse és szellemi atyja, Cohen, miért akar indokolatlanul obszcén, magamutogató és folyton meztelen lenni a Brünoban.

Összefoglalva azt kell mondanom, egy hatalmas nagy csalódás a film, főleg úgy, ha olyan elvárásaid vannak, mint a Borat esetében. Ha azt nézzük, persze polgárpukkasztó, szóval ilyen tekintetben sikerrel jár, de azért valljuk be, ez nem túl nagy teljesítmény.

Értékelés: 10/5

Rendező: Larry Charles

Forgatókönyvíró: Sacha Baron Cohen, Dan Mazer

Forgalmazó: Fórum Hungary

Zeneszerző: Erran Bahon Cohen

Szereplők: Sacha Baron Cohen, Alice Evans, Bono, Sandra Seeling, Gustaf Hammarsten

 

 

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

Megosztás a facebookon

"Egyszerűen nincs olyan pillanata a Becstelen brigantyk-nak, ami ne lenne maradandó."

Hálátlan feladat lenne megmondani Quentin Tarantino legjobb filmjét. Miért is? Mert szinte mindig hibátlan alkotásokat készít, legyen szó egy bosszúra éhes nőről, vagy egy vámpírokkal teli kocsmáról, ő mindig a legjobbat hozza ki a sztorikból. Akár a Sin City, a Ponyvaregény, és a Kutyaszorítóban is pályázhat eme megtisztelő címre, de a Becstelen Brigantyk című mestermű mellett sem lehet elmenni szó nélkül.

A filmjeinek egyik fontos tényezője a szereposztása. Boldogan alkalmazza alkotásaiban Steve Buscemi-t, Michael Madsen-t, vagy Bruce Willis-t is. A Brigantyk egyik különlegessége, hogy a két főszereplő, Brad Pitt és Christoph Waltz nem túlságosan mondhatja el magáról, hogy kulcsfontosságú szereplő lenne Tarantino filmjeiben. Előbbi egyszer, utóbbi még egyszer sem szerepelt a fenegyerek műveiben.

Egyszerűen nincs olyan pillanata a Becstelen Brigantyk-nak, ami ne lenne maradandó. A fejezetekre osztott történetekben mindig van egy meglepetés, ami szó szerint megfordítja a sztori menetét, és azokról a szereplőkről derül ki, hogy alattomos férgek, akikről első ránézésre azt hitted, szelídek, mint a ma született bárány.

Már a húsz perces nyitó jelenet, vagyis az első fejezetben is érezni a feszültséget, ami majd kiránt a moziszékből, és legszívesebben állva, a fejedet fogva néznéd végig a filmet. Tarantino egyik különlegessége, hogy mesterien bánik az idővel.

Az alkotásai általában két óránál hosszabbak, viszont nagyon ritkán éreztem azt, megálltak volna egy pillanatra mély lélegzetet venni, mert a történet folyamatosan csak megy és megy, nem ül le egy kicsit sem, mert vagy egy skalpolás vagy egy tömeggyilkolás nem teszi lehetővé a nézőnek azt, hogy akár pislogni is merjen.

Am viszont nagyon meglepett, hogy a rendező a háborús műfaj ellenére sokkal kevesebb vért és erőszakot alkalmazott, mint más filmjeiben. Persze ez a dolog relatív, valaki már attól is sokkot kap, hogy szó szerint levágják a nácik fejét, de szemmel láthatóan Tarantino most a szavakkal próbált feszültséget teremteni.

Na meg a fantasztikus zenével, ami a Becstelen Brigantyk 153 percét végigkíséri. Sok jelenet a muzsikától lett drámaibb, vagy akár viccesebb, ezek után pedig tényleg valami nagyot kell alkotnia a The Hateful Eight-tel, ami olyan neveket vonultat fel többek között, mint Kurt Russell, Samuel L. Jackson, vagy Channing Tatum. (Úgy tűnik, Tarantino rákapott a western ízére, hiszen a Django után ez a filmje is a vadnyugati korszakba nyúl vissza.)

Visszatérve az első bekezdésemre, felteszem a kérdést: szerinted Tarantino melyik alkotása a legjobb, vagy ha úgy könnyebb, neked melyik filmje jött be a legjobban? Embert próbáló kérdés, még embert próbálóbb válasz kell hozzá, én mindenesetre a Ponyvaregényt mondanám, de előkelő helyezést foglal el a Becstelen Brigantyk is.

Értékelés: 10/9

 

 

Megosztás a facebookon