Pont amilyen csendességgel jött, olyan gyorsan távozott is a mozikból Paul McGuigan filmje, a Film Stars Don't Die in Liverpool, melynek érdektelenségbe fulladása nemigen lephette meg a közegben jártas embereket: egy kiöregedett sztár és egy nála jóval fiatalabb kezdő színész szerelmi kálváriája nem az a téma, amivel bankot lehetne robbantani. Hogy kár-e érte? Kifejezetten, mert bár a film nem árul zsákbamacskát a lassú tempóját és visszafogottságát illetően, de mégis érdemes egy esélyt adni neki, ha nem a szokásos romantikus drámákra vágyunk.

A film mozgatórúgója és a két főszereplő közötti első számú számú problémaforrás a korkülönbségük, melyet a film során sosem mondanak ki, de végig ott van a levegőben. Mindketten érzik, hogy ez a kapcsolat kicsit más a megszokottnál és emellett jóval nehezebb is: Gloria egy pillanatig sem tudja ledobni díva mivoltát, erre Peter remekül utalt is akkor, amikor egy teátrális veszekedés után emlékeztette, hogy nem a színpadon van. A saját korával, öregségével, elmúlásával is nehezen birkózik meg, főleg egy olyan férfi mellett, aki ereje teljében van és tele van élettel, tettvággyal. 

McGuigan inkább azt akarja, értsd meg a karaktereit mintsem azt, hogy szeresd őket. Sokat tesz is azért, hogy utóbbi ne történjen meg: a látszólag művi, színpadias veszekedések, amiket Gloria kreál helyzetének megértése és ismerése nélkül csak egyszerű hisztinek tűnik, de átgondolva a helyzetét - a testét és életét tönkretevő betegségét és a reménytelen szerelmét - már sokkal inkább hat hitelesnek a kiakadása. Pontosan ettől működnek a film legfontosabb részei, a karakterek: mert nem fekete-fehér, jó és rossz módon léteznek, hanem pont ugyanúgy boldogok, szomorúak, idegesítőek vagy kiállhatatlanok, mint mi, indokkal és indokolatlanul.

Emberivé tesz egy sztárt, ez pedig nem kis teljesítmény.

A Film Stars Don't Die in Liverpool Gloria Graham idősödő filmsztár és a pályakezdő Peter Turner szerelmét meséli el több idősíkon keresztül. A különös románc pont úgy indul, ahogy az összes: gondtalanul, boldogan, majd az idő elteltével - ahogy ilyenkor lenni szokott - megérkeznek a problémák is. Kicsit úgy érzi a néző, mintha minden ellenük játszana: Gloria kiújuló betegsége, az őket körülvevő emberek és a korkülönbség is megnehezíti életüket, de kérdés, szerelmük elég-e ahhoz, hogy kiállják ezeket a megpróbáltatásokat?

Az igazi Peter Turner visszaemlékezései alapján íródott könyvből készült maga a film is, melynek főszereplője az a csodálatos Annette Bening, akiről már unalmas állandóan ódákat zengenem, pedig nem is egyszer megtettem, de muszáj, ha az összes filmjében ilyen frenetikusan játszik. Sokakkal egyetemben fogalmam sincs, hogy milyen volt az igazi Gloria Graham, de őszintén szólva Bening alakítása mellett nem is érdekel túlságosan. Tökéletesen hozza a bizonytalan, saját magát sem értő dívát, akinek fájdalma minden idegesítő kis manírjával együtt is megrázó tud lenni.

Egyetlen dolog hiányzott igazán, a határozott rendezői kéz. Több alkalommal is előfordult a film alatt, hogy felesleges dolgokra percek elmentek, miközben több érdekes, megkezdett részt is nyitva hagyott. Gondolok itt Gloria felhánytorgatott régebbi kapcsolataira vagy Peter tengerparti "bevallására", amik egy csomó témát adhattok volna a későbbiekre, de a film ehelyett erőteljesen a betegség-ápolás-flashback tengelybe szorult. 

A Film Stars Don't Die in Liverpool nem nevezhető hiánypótlónak a műfajában, ahogy a Sunset Boulverd-dal való bárminemű összemérést sem állja ki, de nem is ez a fontos: egy több, mint korrekt, helyenként fájó, érdekes és hiteles alkotásról van szó, aminek saját stílusa van, - akár a keserédes hangulatra vagy a jelenetek és idősíkok közötti bravúros átmenetekre gondolok -, korrajza bár keveset mutat az akkori életből, hiszen nem azon van a hangsúly, de azt kiválóan teszi, illetve a szokatlan, de kiváló kémia Bening és Jamie Bell között mind arról tanúskodik, hogy ez a film bizony nagyobb publicitást érdemelt volna.

Értékelés: 7/10

Cím: Film Stars Don't Die in Liverpool
Rendező: Paul McGuigan
Forgatókönyvíró: Matt Greenhalgh
Vágó: Nick Emerson
Operatőr: Ula Pontikos
Szereplők: Annette Bening, Jamie Bell, Vanessa Redgrave, Julie Walters, Kenneth Cranham

"Emily V. Gordon és Kumail Nanjiani egy olyan személyes történetet írt meg, melyről a hasonlóakat átélt emberek említést sem szeretnének tenni, ők viszont megfelelő humorral, érzelemmel és kreativitással tudták bemutatni a drámájukat."

Egyre jobban beigazolódni látszik, hogy a Hollywood által előszeretettel felkapott, majd a közönség számára unásig legyártott műfajok, mint a romantikus vígjátékok vagy a found footage horrorfilmek jóval kevesebb producer és stúdió érdeklődését keltik fel, mióta az emberek ráuntak Matthew McConaughey felsőtestének látványára és az elátkozott ház WC-ajtaját csapkodó szellemekre.

Talán pont ez volt az oka, hogy a jó kritikák ellenére is csak halogattam a Rögtönzött szerelmet, mely hivatalosan Michael Showalter filmje, de nyilvánvaló, hogy elsősorban a forgatókönyvet író házaspár, Kumail Nanjiani és Emily. V Gordon saját, személyes alkotása ez.

Ami a halogatást illeti, már megbántam, hiszen a Rögtönzött szerelem – melynek magyar címe pont egy olyan nyálas McConaughey filmet sejtet, amiről az előbb is szó volt – lenyűgöző könnyedséggel cáfol rá minden olyan tudatlan sznobra, mint én vagyok, akik nyelnek egy nagyot, ha a romantikus és komédia szót egymás után hallják.

Nanjiani és Gordon igaz történetét elmesélő film – melyben a páros női tagja egy ismeretlen betegség miatt kómába kerül és a szüleinek, valamint a néhány hónapja megismert barátjának/pasijának együttes erővel kell megoldani a felmerülő problémákat – abban az igazán erős, hogy kellő intelligenciával és humorral fűszerezve beszél a szerelem mellett családi gondokról, kényszerházasságról és a pakisztáni-amerikai kulturális különbségek megéléséről.

Mindenképpen elismerése méltó és később meg is hozza a gyümölcsét, hogy Nanjiani és Gordon egyetlen részletet sem kihagyva, őszintén mesélik el a saját történetüket, melynek remek humora mellett a drámai részei is kiválóan működnek, ami azért sem meglepő, mert a két főszereplővel való azonosulás a kezdetektől megtörténik, így a drámájuk is teljesen átérezhető.

A legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában jelölt film győzelme hatalmas meglepetés lenne olyan címek mellett, mint a Tűnj el!, vagy a Lady Bird, de nominálása kétség kívül teljesen megérdemelt: a megszámlálhatatlanul sok frappáns, eredeti szöveg, a kiváló dialógusok és azok az apró, de fontos félmondatok, melyek hatására a szereplők még emberibbek, szerethetőek lesznek mind Nanjiani és Gordon érdeme.

Ami igazán különleges volt a történetükben, az Kumail hozzáállása volt az egészhez. Ismerjük az unalomig látott filmeket, ahol a szerelemben tobzódó fiatalokat egy baleset vagy egy súlyos betegség veszi el egymástól, a másik fél pedig napokon, heteken át sír szerelme kórházi ágya mellett. Na, itt erről nincs szó. Az elsőként a kórházba rohanó Kumail számára persze addig sem volt közömbös Emily és szinte az egész szabadidejét nála tölti, de tény, hogy abban az időben szereti meg későbbi feleségét, amikor az beszélni sem tudott, ami azért nem kis mértékben maxolja ki a szokatlan romantikus sztorik kategóriáját.

Emily szülei, Beth és Terry szintén rengeteget adnak a cselekményhez, akik Kumail után a másodszámú humorforrások a film folyamán, de a kevesebb játékidőt kapó, ugyanakkor legalább olyan fontos szál a férfi pakisztáni családja. Végre egy film, ahol a muszlim kényszerházasságokat valódi dilemmaként mutatják be és ami kifejezetten fontos, hogy a cselekmény ezt a részét a film sem humorizálja, csak amennyire szükséges.

Az első fél óra lassú csordogálását látva őszintén nem gondoltam volna, hogy később ennyit fog javulni a film. A 98%-os Rotten Tomatoes értékelés, a kritikusok és a közönség egyöntetű dicséretét hallva nem értettem, hogy tényleg ezt az unalmas, néha megmosolyogtató romkomot kellene az egekig magasztalni? Aztán két dolog derült ki: elsőre az, hogy Kumail Nanjiani nem az újrahasznosított Aziz Ansari, másodjára pedig, hogy ez nem egy szokványos szerelmi történet lesz, ahol a stand-upos kínos bénázásaival elcsábítja a kiszemeltjét.

Eredeti címén a The Big Sick vállaltan sok társadalmi kérdést akar érinteni, ami már egy plusz pont, az meg főleg, hogy többségében ezt hiteles, eredeti módon mutatja be. Emily V. Gordon és Kumail Nanjiani egy olyan személyes történetet írt meg, melyről a hasonlóakat átélt emberek említést sem szeretnének tenni, ők viszont megfelelő humorral, érzelemmel és kreativitással tudták bemutatni a drámájukat. Megérte.

Értékelés: 8/10

"Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt."

A ’90-es évek bulvárbotrányainak egyik leghíresebbikét, a Tonya Harding-Nancy Kerrigan-ügyet bemutatni szándékozó Én, Tonya alapjaiban gondolja újra az életrajzi filmek szabályait: a két órás játékidő alatt ellentmondásosan, több szemszögből próbálhatjuk megérteni a történéseket, melynek következményeit az érintettek aligha tudnak valaha is elfelejteni.

Azt azonban fontos kihangsúlyozni, hogy a cselekmény jelentős részét az érintettek interjúiból feldolgozó filmet a helyén kell kezelni és nem érdemes komolyabb következtéseket levonni, hiszen maguk az alkotók is sokszor beszéltek a megtörtént és kitalált jelenetek vegyítéséről arról nem is beszélve, hogy a megkérdezettek akár ki is színezhettek, akár el is hallgathattak néhány részletet.

Tonya Harding karrierjét és gyerekkorát ismerve egy kemény drámát is lehetett volna készíteni, hiszen finoman fogalmazva sem kapta meg azt a családi hátteret és támogatást, amit versenytársainak többsége igen. Miután saját anyja válogatott módszerekkel, szinte szadista módon alázta „a jobb eredmények elérése érdekében”, nem csoda, hogy 19 évesen a házasságot választotta, ami mindössze annyit jelentett, hogy azután a férje és nem az anyja által okozott kék foltokat kellett púdereznie.

Margot Robbie talán nem élete alakítását, de mindenképpen korrekt és színes teljesítményt nyújt, hiszen egyszerre kellett megmutatnia a neveltetéséből fakadó vérbeli white trash személyiséget és karaktere érzékeny, gátlásokkal teli oldalát. (Más kérdés, hogy utóbbi nem igazán sikerült, de erre később még kitérek.)

A film közben néha ugyan előfordul, hogy a tragédia mértékét elveszi a humor és fordítva, de összességében elmondható, hogy ízlésesen lavíroz a komikus és drámai elemek között, miközben pörgős stílusával egészen a befejezésig fenntartja az érdeklődést.

Craig Gillespie nem hagy kétségeket afelől, hogy célja sokkal inkább egy szórakoztató, izgalmas film megrendezése volt, mint a valóság legpontosabb bemutatása, de talán jobb is, hogy a témáról készült dokumentumfilmek tárgyilagossága helyett inkább egy két óráig meg nem álló, lendületes filmet kapunk, ahol egyszerre röhöghetünk és szégyenkezhetünk a proli szereplők nyomorán. A film egyik legfontosabb tanulsága – mely vicceskedésével egyáltalán nem bagatellizálja el a Tonyával történteket – az, hogy lehetsz bármennyire tehetséges, szorgalmas vagy akár világhírű műkorcsolyázó, egy óvatlan pillanatodba kerül és az a világ, melyből próbálsz kikecmeregni egyből visszahúz.

Nicolas Karakatsanis elegáns operatőri munkája elsősorban a versenyekkor látható, hiszen úgy sikerült egy elképesztően reális képet mutatni Harding kűrjei közben, hogy egy részét vizuális effektekkel kellett megoldani.

A filmmel felmerülő gondok számomra nem is közben, hanem a megtekintés után kezdődtek, amikor először átgondoltam, milyen sok komoly társadalmi és morális problémáról akart beszélni, melynek nagy többségét viszont a levegőben hagyja. Nem azt várom el, hogy egy tucat ellentmondásos interjú alapján készülő film igazságot tegyen napjainkig sok aspektusában megoldatlan kérdésekben, de a mögöttes részletekre való kitérés sokkal nagyobb súlyt adott volna az alkotásnak.

Az önbizalomhiányos, a családjának köszönhetően magát alsóbbrendűnek gondolt Tonya érzékenysége sincsen igazán kihangsúlyozva, illetve az is hagy némi hiányérzetet, hogy a történet másik oldala, azaz Nany Kerrigan nézőpontját nem ismerhetjük meg. (Nem meglepő, hogy Kerrigan nem akart beszélni az alkotókkal, de Tonya anyja, LaVona sem lett megszólaltatva, mégis össze tudták rakni a karakterét.)

Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt. Ahogy Tonya is mondta, mindenkinek megvan a maga igazsága, a mögöttes okokat és magyarázatokat pedig akkor sem szabad elhallgatni, ha épp nem az áldozat nézőpontjából ismerhetjük meg.

Értékelés: 7/10

"A második felétől kezdve A legsötétebb óra sajnos egy tanmesévé változik, amit tagadhatatlanul jó nézni, de ambíciónélkülisége és az önismétlése miatt számomra nem fog azon alkotások közé kerülni, amit igazán jó szívvel ajánlok majd, ha egy ismerősöm a második világháborúról szeretne kicsit többet tudni."

"A Song to Song egy erőltetett szerelmi történetbe csomagolt öncélú blöff."

Globális felmelegedés, önjáró robotok, energiatartalékok kiürülése: mind veszélyes dolog, de egyik sem annyira, mint a Song to Song nyolc órás első változata. De Terrence Malick megkegyelmezetett az emberiségnek és mindössze két órára vágta legújabb filmjét, amiben A-kategóriás színészek rohangálnak ide-oda, miközben olyan szövegeket tolnak a néző képébe (valószínűleg fejből), amit hallva komoly kétségek merülnek fel azt illetően, hogy Oravecz Nóra blogbejegyzéséből vagy Coelho idézetnaptárából származik. Egyszerűen borzalmas.

A Song to Song hasonlóan Malick előző és nagyjából minden filmjéhez, nem a szokásos történetvezetési módszereket alkalmazza. Az viszont kérdéses, hogy lehet-e egyáltalán módszernek nevezni azt, ha egy filmhez nem készül forgatókönyv. Nem kétlem, hogy a rendező napokat mesélt minden karakterről és hosszasan utasította a színészeit, sőt, akad is olyan direktor, akinek szívesen megnézném egy filmjét egy Gosling/Mara/Fassbender trióval improvizálva, de Malick történetesen nem ilyen.

A "történet" egy szerelmi háromszögről, aminek tagjai egy zenész, a producer barátja és egy nő, aki kettejük között próbál lavírozni. És ehelyett mit látunk a képernyőn? Azt, hogy idézeteket suttognak egymás fülébe, smárolnak, gitároznak, énekelnek, majd ha az algoritmus a végére ér, kezdik újból az egészet.

A legnagyobb problémája az, hogy a színészek egyértelműen nem tudják, hogy éppen mit csinálnak. Vagy mit kellene csinálniuk. Ne gondoljuk, hogy hirtelenjében Michael Fassbender, Cate Blanchett vagy Ryan Gosling egymást látva hirtelen elfelejtette, hogyan is kell művelni ezt a szakmát, sokkal inkább arról van szó, hogy fogalmuk sem volt, az éppen forgatott jelenet hol fog végül végződni a filmben. Vagy egyáltalán bekerül-e. Vagy egyáltalán ők maguk bekerülnek-e. (Utóbbi Christian Bale-nek valóban fejfájást okozott.)

Bár elismerem, nem tudok semmit Malick forgatási módszereiről, de az eredményt látva el lehet képzelni egyes dolgokat. Elsősorban azt, hogy az Oscar-díjakkal megszórt bagázsát kiengedi a kamera elé, majd néhány instrukció után azt csinálnak, amit akarnak.

Őszintén: valaki gondolja úgy, hogy a sok órányi leforgatott anyagból Rooney Mara vagy Natalie Portman értette, min megy keresztül a karaktere az adott jelenetben? A forgatás végén aztán (több évre) Malick bevonul a kis vágószobájába és egyes egyedül úgy alakítja a filmet, ahogy ő jónak látja. Majd a megjelenés után az első fesztiválokon hüledeznek a színészei, hogy a sok forgatott anyag ellenére öt percet alig vannak a színen.

Ez a film sajnos egy értékelhetetlen katyvasz. Januárban, amikor a mozik sorban mutatják be az Oscar-esélyes alkotásokat a hazánkban be nem mutatott filmek screenerjeiről nem is beszélve, így alaposan elszoktam az elemi szenvedéstől egy mozgókép láttán. Most sikerült.

Az egyetlen, amiért néha érdemes ránézni a Song to Song-ra, az Emmanuel Lubezki operatőri munkája, ami szokásához híven megint gyönyörű képsorokat tartalmaz.

„Miért ébredsz valaki mellett, akit nem is ismersz, ha már önmagad sem ismered?”

„Nem az vagyok, akinek gondoltam magam.”

„Szerezd meg a pénzt. Ne hagyd, hogy a pénz szerezzen meg téged.”

Mégis kit érdekel, hogy a film annyira unalmas, hogy közben átgondoltad életed összes elhibázott döntését kétszer, ha ilyen szövegek vannak benne? A Song to Song nem a szavak filmje, de még ennek ellenére is sikerül a dialógusok 70%-át a lehető legirreálisabb módon megírni kimondani.

Nehezen lehetne bármi mást elmondani a filmről. Az világos, hogy ennek a műfajnak vannak nagy rajongói, akik értékelni tudják ezt a stílust, én viszont nem tartozok közéjük. A Song to Song számomra csak egy erőltetett szerelmi történetbe csomagolt öncélú blöff, amiben a világ legjobb színészei szaladgálnak egyik fesztiválról a másikra.

Értékelés: 1/10

" Porter képtelen volt látni, hogy szereplői elcseszettsége és a való életből való „kiragadásuk” még nem teszi se viccessé, se érdekessé a filmet."

Sally Porter filmje, A vendégek nem sok jóval kecsegtet annak, aki bátor ember lévén a munka utáni értékes szabadidejében egy 70 perces, fekete-fehér kamaradrámát (vígjátékot?) választ. De rosszul fogalmaztam: ez a film senkinek nem kecsegtet jóval, sőt, leginkább semmivel sem, miközben erőltetett módon járja végig a műfaj összes idegesítő kliséjét.

Az egy helyszínen és kevés szereplővel forgatott filmeknek nincs sok esélye alibizni, így hamar kiderül, hogy egy mesterműt látunk  vagy egy katyvaszt, ami leginkább csak a dilettáns karaktereinek idiotizmusán keresztül próbál valamiféle hangulatot teremteni, miközben előre kódolva van, hogy a végére mindenki elveszíti a fejét.

Sajnos a The Party mindent megtesz annak érdekében, hogy az utóbbiak csoportjához tartozzon.

Itt van nekünk hét különböző ember, köztük Janet, a főszereplő, akinek barátai a miniszteri kinevezését akarják megünnepelni egy vacsora mellett. Ám az egyszerű beszélgetésnek induló csipkelődések hamar eltitkolt dolgokat hoznak a felszínre, miközben a szereplők a lehető legkülönfélébb módon mutatják meg, mekkora lúzerek.

Először is beszélnünk kell a karakterekről, akik kétség kívül a film legrosszabb elemei a forgatókönyvön kívül. Bruno Ganz alakítja a szenilis öregembert, akinek mindenkihez van egy idézete/gondolata Oravecz Nóra és Coelho szintjén. April, a felesége szerepe kimerül abban, hogy mindenkit szénné éget a beszólásaival. Martha és Jinny, a leszbikus pár általában egymással vitatkozik, de egyből a köszönés után a kokaincsíkért a mosdóba rohanó Tom se tesz hozzá túl sokat a cselekményhez, legfontosabb ismérvei, hogy állandóan izzad és totálisan meg van kergülve.

A másik házigazda, Janet férje, Bill sem jobb az eddigi felhozatalnál, de legalább csendben van a játékidő nagy részében.

A filmnek nincs más a tarsolyába azon kívül, hogy a szereplőket berakja teljesen képtelen helyzetekbe és megmutatja, hogyan esnek egymásnak. Maga a konfliktusok célja sem nyilvánvaló, de akárhogy is nézzük, A vendégek drámának és fekete komédiának se elég jó.

Kicsit olyan, mintha elrontott szkeccseket látnánk, hiszen tíz percenként biztos, hogy témát váltanak és jönnek újra ugyanazok a hülyeségek. Porter képtelen volt látni, hogy szereplői elcseszettsége és a való életből való „kiragadásuk” még nem teszi se viccessé, se érdekessé a filmet. Világos, hogy embertípusokat testesít meg egy-egy karakter, pont ezért is vannak eltúlozva, de ettől még egyáltalán nem lesz abszurd. Mindössze unalmas, de az nagyon.

A lehető legjobb döntés volt ilyen rövidre vágni, pedig a maga 70 csekélynek tűnő perce azért ezt nem vetítette előre.

A The Party egyik érdekes része a kevés közül, hogy mit tud kezdeni ennyi remek színész ilyen rossz karakterekkel. Timothy Spall nem mondhatja, hogy élete kihívása volt egy fotelben ülni, majd a film egy pontján a földön elvágódni, de nem lehetett rá panasz, de ha mondani kéne valakit, akkor Janet és Tom, vagyis Kristin Scott Thomas és Cillian Murphy voltak azok, akikre jobban ráillett a szerep és némiképp sikerült kozmetikázniuk.

A The Party mindent bedob, amit ilyenkor illik: fegyver, verekedés, drog, megcsalás és egy rakás ordibálás. A végeredmény pedig hét jobb filmre, egyben jobb sorsra érdemes színész, akiket bár jó látni a képernyőn, de még ők sem tudják elfeledtetni azt, Sally Potter alkotása mennyire lusta volt igazi problémákat mutatni igazi emberekkel.

Értékelés: 3/10

"A film beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akar csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett."

A Fekete pillangó bizonyos részei egy rettenetesen kínkeserves, ugyanakkor szórakoztató hullámvasúthoz hasonlítanak, ahol az ember egyaránt éli meg az ígéretes elindulás kezdetét, és esik pofára, amikor a jónak tűnő, sőt, kifejezetten izgalmas részek után jön egyetlen másodperc, filmünk esetében jelenet, amivel teljesen keresztbe tesz saját magának.

Változó, hogy egy film nézésének melyik pillanatában kezdek először gondolkodni azon, hogy egyáltalán jó film-e, amit éppen látok, illetve milyen pontszámot kellene neki adni a végelszámolásnál. Van amikor már az első fél órában látom, hogy ez a skála felső részét fogja kapni, de természetesen a fordítottja is igaz, amikor percek elegendőek ahhoz, hogy rájöjjek, milyen filmmel is van dolgom.

A Fekete pillangó esetében viszont szó szerint az utolsó másodpercig kérdéses volt, annyira észveszejtően hullámzó teljesítményt nyújtott. A közhelyes történet egy leégett, elvált íróról szól (még nem történt semmi, de már klisés), aki egy ismeretlenek köszönhetően elkerül egy alapos verést. Ezt az ismeretlent pedig felveszi és néhány napra lakhatást is biztosít neki, ám a dolgok, ahogy ilyenkor lenni szoktak, elég hamar rosszra fordulnak.

A főszerepet az az Antonio Banderas játssza, akiről azt gondoltam, hogy évente alig van egy-két szerepe, de igazából egy csomóban benne van, csak épp rosszban. A Nicolas Cage effektus kínzó szellője lassan az ő karrierjét is csapkodja, de legalább a Fekete pillangó nem (teljesen) tartozik ebbe a kategóriába.

A feszültségkeltés és a furcsa, bizonytalan hangulat megteremtése miatt pontot érdemel a színészből rendezővé avanzsált Brian Goodman, akinek egész érdekes víziói tűnnek fel néha a játékidő során, amiket rendre tökéletesen lerombol a forgatókönyv teljességgel értékelhetetlen balgaságai.

Nagyon alapvető szöveg egy filmre, hogy „több is lehetett volna belőle”, de ez a Fekete pillangóra tényleg nagyon igaz. Elhiszem, hogy nincsenek rászorulva egy magyar blogger pontjaira, de ha nekik nem is, számomra mindenképpen idegesítő, hogy egyetlen (az utolsó) harminc másodperces jelenet eltüntetésével ez a film akár egy szilárd 8/10 is lehetne.

SPOILER: A befejezés annyiból áll, hogy az egész addigi cselekmény, ami Paullal és Jackkel történik igazából egy álom szüleménye, ennek az álomnak a segítségével pedig ihlethiányos írónknak újra megjönnek az ötletei. Számomra ez a befejezés egyértelműen arra enged következtetni, hogy maga a film is pontosan tudta a cselekmény értelmetlenségét és a sok logikai buktatót, egy ember álmára viszont lehet fogni a sok inkoherensséget. SPOILER VÉGE.

Ez azért különösen fájó, mert az igazi nagy csavar egész jól sült el, nekem például ez az eshetőség nem is jutott eszembe. A Black Butterfly gyengesége a forgatókönyv, az viszont nagyon. Marc Frydman és Justin Stanley sem a műfaj nagy hírességei, előbbinek például ez volt a legelső munkája, ami sajnos nagyban meglátszik a végeredményben.

A befogadott idegen, Jack karaktere például annyira életszerűtlen, hogy az már fájdalmas. Amíg Paul alszik, ő kaját csinál, kitakarít, majd a következő pillanatban már úgy viselkedik, mint egy őrült. Próbálja leszoktatni az írót az alkoholról, aztán erőszakkal ráveszi, hogy írja meg a saját történetüket. Mármint azt, hogy egy ismeretlent befogad az író, aki viszont nem az, akinek mondja magát. (A nagy csavar ismerete mellett ennek a felhozása még értelmetlenebb Jack részéről.)

Nem spoiler, annyit elárulhatok, hogy Jacknek bizonyos céljai voltak a találkozással. A férfi egyébként börtönviselt, pont ezért érthetetlen, hogy miért kelt feltűnést közvetlenül a szabadulása után. A befejezés persze megválaszolja ezt, de ettől a ténytől függetlenül maga az „alapkarakter” nem igazán racionális.

Arról nem is beszélve, hogy milyen hihetetlen megérzése volt azzal kapcsolatban, hogy Paul felveszi őt.

Az viszont bátran kijelenthető, hogy a Fekete pillangó tud pokoli szórakoztató is lenne. A film éppen az egyik mélypontján volt túl a sok közül, amikor az a bizonyos váratlan esemény történt, és akkor azt mondtam, hogy „váo, ebben a filmben talán mégis több van, mint amennyit mutatott eddig”.

Ki lehet találni, a film ugyanilyen erővel le is rombolja ezt a feltételezést. Frydman és Stanley beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akarnak csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett. Hát így jártak.

Összefoglalva a film hullámzó teljesítménye nagyon rontja az élményt, ugyanakkor ha a elkapja a fonalát, leginkább a közepe fele, akkor nagyon szórakoztató és izgalmas kis thriller tud lenni. De semmi több. Nem szégyen kicsinek lenni, talán az alkotóknak is szólni kellett volna. 

Értékelés: 6/10

Cím: Fekete pillangó
Rendező: Brian Goodman
Forgatókönyvíró: Marc Frydman, Justin Stanley
Zene: Federico Jusid
Operatőr: José David Montero
Szereplők: Antonio Banderas, Jonathan Rhys Meyers, Piper Perabo, Abel Ferrara