Kritika: Bukós szakasz (CHiPs, 2017)

"Elfogadható álláspont az, hogy felesleges értelmet keresni benne és csak hagyni kell, hogy szórakoztasson de higgyétek el, én mindkettőt megpróbáltam mégsem sikerült egyik se."

Enyhén szólva hazudnék, ha azt mondanám, hogy meghozta a kedvemet a Bukós szakasz előzetese, mely egy az egyben kimerítette a maga két percével az összes „először utáljuk egymást, aztán legjobb barátok leszünk, miközben valakit el kéne kapni” műfaj kliséit, de imádom, amikor egy-egy film felborítja a kezdeti előítéleteimet, szóval tettem egy próbát vele. Mostantól többet hallgatok az első megérzéseimre.

Dax Shepard, a film egyik főszereplője és rendezője, aki jobban tette volna, ha inkább Zach Braff hasonmásaként keresi a kenyerét, nem pedig filmesként, a hetvenes évek végén indult és az USA-ban hatalmas sikerrel vetített CHiPs nevű Erik Estrada sorozat újragondolását készítette el, sőt, olyannyira az ő agyszüleménye a Bukós szakasz, hogy még a forgatókönyvet is ő írta.

Amivel csak az én dolgomat könnyítette meg, hiszen így nem kell sokáig keresgélnem az alkotók nevei között, hogy mégis ki a hibás azért a 101 percért, amit ezzel a filmmel töltöttem. Persze lehet jönni azzal, hogy minek néztem meg, amikor már látni lehetett, hogy végérvényesen borzalmasra fordulnak a dolgok, de csak mondom, hogy olyan szenvedéseket éltem át a játékidő alatt, hogy a kritizálásom a következő hetekben kimerítené az áldozathibáztatás fogalmát.

Már a sztori alatt összedőlt a kártyavár, hiszen Dax Shepard-tól jóval tehetségesebb rendezők vagy forgatókönyvírók is komoly vér és verejték árán tudtak volna összehozni valami jobbat ettől, olyannyira közhelyes és kiszámítható az egész.

Még a sorrend is tökéletesen beleillik a buddy cop filmekbe, ahol két új rendőrt összehoz a sors, az egyik egy balfék, a másik nagyszájú profi, nyilván utálják egymást, majd a balfékről kiderül, hogy nem is annyira balfék, aztán bénáznak egyet, veszekednek, megmenti egyik a másik életét, megint akcióznak és a végén minden jóra fordul. Ehhez még treatment sem kell, a producer a dollárszámok láttán már telelőtte a gatyáját. (Ami az egész filmnél viccesebb, hogy a Bukós szakasz alig hozta vissza a költségvetést, és ha hozzászámoljuk a marketinget is, hatalmasat bukott.)

Nem tudom miért nem vették tudomásul, hogy ez a felállás négy filmmel ezelőtt is elcsépeltnek tűnt, de az már valóban kész bravúr, hogy a CHiPs jelét sem mutatja a kreativitásnak vagy legalább egy kis önállóságnak. Olyan, mint a kisgyerek, aki próbálja követni a nagyok bevált trendjeit, miközben mire ő elsajátítja azokat nem veszi észre, hogy rég kimentek a divatból.

Amikor pedig látni valamit ebből a kevés egyéniségéből, annyira csapongóan sokat akar poénkodni egy jeleneten belül, hogy azzal rontja a legtöbbet, miközben az indokolatlanul sok trágárkodásától nem viccesebb, csak egy fokkal szánalmasabb lett.

Shepard és Pena, azaz Jon és Ponch, a két főszereplő karaktere tele van klisével, de legalább nem kibírhatatlanok, ami valamilyen szinten egy dicséret a Bukós szakasznak. Ponch szexmániáját legalább százszor megmutatják valamilyen formában, míg John az elején akkora egy tökkelütött marha, hogy érthetetlen, illetve inkább láthatatlan a karakterfejlődése a film folyamán.

Főgonoszunk is van, aki Vincent D’Onofrio, ami viszont ennél sokkal érdekesebb, hogy… ja nem. Ez a tény volt az összes érdekes dolog benne.

De nem kell tettetni a naivat, valószínűleg mindenki tisztában volt vele, hogy mégis milyen filmre váltott jegyet. Simán elfogadható álláspont az, hogy felesleges értelmet keresni benne és csak hagyni kell, hogy szórakoztasson de higgyétek el, én mindkettőt megpróbáltam mégsem sikerült egyik se.

Értékelés: 3/10

Cím: Bukós szakasz
Rendező: Dax Shepard
Forgatókönyvíró: Dax Shepard
Producer: Ravi D. Mehda, Andrew Panay, Dax Shepard
Operatőr: Mitchell Amundsen
Szereplők: Dax Shepard, Michael Pena, Adam Brody, Ryan Hansen, Vincent D’Onofrio, Kristen Bell

Kritika: Transformers: Az utolsó lovag (Transformers: The Last Knight, 2017)

"Kicsit olyanok vagyunk mi nézők, mint a kisöcsi, akit már ötször felpofozott a bátyja, de még mindig nem hagyja békén."

 Azt előre le kell szögeznem, hogy ez nem egy megszokott véleménykifejtés lesz, ahol sorra veszem a színészek, a rendező vagy az operatőr teljesítményét. Abban is elég biztos vagyok, hogy a karakterek fejlődését és mélységét sem fogom mélyebben megvizsgálni. Hogy miért nem? Két okból.

  1.        Egy Transformers filmről van szó, méghozzá állítólag az utolsóról, amit Michael Bay rendez.
  2.        Az egyik legrosszabb film, amit életemben láttam.

Vitatkozhatnánk, hogy ki mit lát ebben a franchise-ban, ami miatt a széria már az ötödik részét éli meg és valószínűleg nem is az utolsót, az viszont biztos, hogy egy nagyon erős rajongótábora van. Őket onnan lehet megismerni, hogy mindig, amikor az értelmét keresem a Transformersnek, visszavágnak, hogy „ez a látványról szól, te barom, ne keress benne értelmet.”

Pedig én már a második rész óta úgy ülök le, hogy semmi értelmet nem keresek és tulajdonképpen nem is akarok, elég az, ha szórakoztatni tud. A negyedik részre öt pontot adtam, mert meg volt benne az a jó kis guilty pleasure érzés, és pont ezért bizakodtam abban, hogy Bay papa búcsúja legalább hasonló pillanatokat produkál.

De nem! Nincsenek arra szavak, hogy mennyire nem. Ez a film annyira fájdalmasan rossz, hogy az Index borzasztó lehúzó kritikája sincs távol a valóságtól. Ami pedig az egészben a legrosszabb, hogy a minőség az annyira másodlagos dolog egy átlagos néző számára, hogy nem kétséges, a sorozat két három rész után is simán visszahozza az árát még akkor is, ha már Magyarországon és az USA-ban is vannak jelei, hogy a Transformerseknek lassan leáldozott. (Kínában persze töretlen a sikere, ez egyértelmű.)

Kicsit olyanok vagyunk mi nézők, mint a kisöcsi, akit már ötször felpofozott a bátyja, de még mindig nem hagyja békén.

A helyzet az, hogy még azt sem tudom igazán, hogy ez a film miről szólt. Sokkal egyszerűbb és hatékonyabb lett volna mindenki számára, ha csak akciójelenetek vannak benne és a szereplők nem kezdenek el beszélni. A probléma mindig az volt a Transformers filmekkel, hogy a sztori épült az akcióba, és nem fordítva, Bay pedig a látszatát sem próbálta kelteni annak, hogy törekedne erre.

Már az ötletnél meghalt Az utolsó lovag alcímen futó fostenger, hiszen nem volt elég ez a hatalmas univerzum, amit több résszel ezelőtt felépítettek, erre is bővíteni akartak: ennek eredménye az lett, hogy kaptunk egy kicsit minden világból olyannyira, hogy az egész cselekmény az angolokkal indul, majd jön a II. világháború a nácikkal és Merlin, a varázsló sem maradt ki. Eközben a Földet is meg kell menteni a patrióta hős szerepekre maszturbáló Mark Wahlbergnek és két csajnak, illetve egy talizmánt is meg akarnak szerezni valakik valamiért.

Mintha Michael Bay megnézte volna Dan Brown egyik kalandponyvájának adaptációját és talán azt gondolta, ha van egy kis történelem a filmben, akkor okosabbnak tűnik az egész. Nem. Nem. Nem.

Bad Boys, A szikla, Armageddon, Pain&Gain, 13 óra. Ezek se hibátlan alkotások, de legalább látszik, ha Bay nem pazarolná az idejét ilyenekre, simán csinálhatna újra valami menő akciófilmet, aminek értelme is van, nemcsak elborult lövöldözésből áll. A 13 óra: Bengázi titkos katonái némelyik jelenete szinte szétrobbant a feszültségtől, tehát ha akarna, ezt is tudná.

Itt viszont a legnagyobb feszültséget az okozza, amikor a félmeztelenre vetkőző Wahlbergtől annyira begerjed az angol csaj, hogy beszélni sem tud.

Egy nappal a Transformers: Az utolsó lovag után kicsit olyan, mint amikor elindulsz az éjszakába és reggel az árokba kötsz ki. Vannak emlékeid, én például határozottan látom magam előtt Stanley Tuccit, de hogy milyen funkciója volt, azt már nem tudnám megmondani. De így van ez Josh Duhamel esetében is.

Azt szomorúan látom, hogy a színészlegenda Anthony Hopkins öregkorára nem valami értékeset akar hátrahagyni, hanem jól megtömni magát, ha egyáltalán még szükséges neki. Más okát nem látom, hogy ő is itt mutogatja magát.

Összefoglalva én úgy láttam ezt a filmet, hogy közben nem is. Ahogy az összes többi ember is úgy látta, hogy igazából nem is. Mivel ezt nem lehet látni, maximum érezni, de arra meg csak a legelvetemültebb rajongók képesek, akik csak az imázsuk miatt nem mondhatják azt, hogy „srácok, már én sem értem ezt a szart, inkább nézzünk meg valami normális filmet.”

Értékelés: 1/10

Cím: Transformers: Az utolsó lovag
Rendező: Michael Bay
Forgatókönyvíró: Art Marcum, Matt Holloway, Ken Nolan
Producer: Tom DeSanto, Don Murphy
Operatőr: Jonathan Sela
Szereplők: Mark Wahlberg, Anthony Hopkins, Stanley Tucci, Josh Duhamel, Isabela Moner, Peter Cullen, Gemma Chan, Laura Haddock

Oscar 2017: mi történt a gálán?

Összefoglaló a 89. Oscar-gála eseményeiből.

Egészen elképesztő dolgokat láthattunk néhány órával ezelőtt, amikor vége lett a 89. Oscar-díjátadónak és szembesülni kellett azzal, hogy mi is történt valójában. De mielőtt meg eljutnánk ahhoz a bizonyos incidenshez, ami valószínűleg médiatörténeti pillanat lesz a lehető legrosszabb értelemben, lássuk, hogy mik is előzték meg a hatalmas botrányt.

Kifejezetten jól indult a műsor, Justin Timberlake a Trollok betétdalával táncoltatta meg az össznépet, akik látszólag élvezték a dolgot és önfeledten buliztak.

Ezután következett a szokásos monológ az est házigazdájától, ami szintén meglepően szórakoztató volt. Ha eddig kevertétek Jimmy Fallont és Jimmy Kimmelt, ezután az este után garantáltan nem fogjátok, hiszen míg előbbi azt sem tudta normálisan kezelni, hogy néhány másodpercre elment a súgógépe, addig Kimmel képes volt improvizálni egy rohadt jó poént az évtized égése közepette.

Kimmel mindent megtestesített magában, aminek egy jó műsorvezetőnek lennie kell. Intelligensen csipkelődött, egyáltalán nem esett túlzásokba és Trump oltásai is sokkal jobban hatottak így visszafogottabban, mintha nekiesett volna. A Twitteres üzeneten például szakadtam.

Nagyjából húsz perccel a kezdés után adták át az első kategóriát a legjobb férfi mellékszereplőnek, ahol nem született meglepetés és Mahershala Ali nyert a Holdfényben nyújtott alakításáért. Állva tapsolták meg.

Ezután jött néhány unalmasabb rész, átadták a jelmeztervezést, a sminket, a dokumentumot és a hangvágásokat is. Az viszont feltűnően meglepő volt, hogy A kaliforniai álom elég sokáig díjtalan volt és olyan szekciókban maradt alul, ahol szinte egyértelmű volt a győzelme.

Érhetően nagy felzúdulást keltett, hogy a Suicide Squad most már hivatalosan is egy Oscar-díjas film, még ha csak a legjobb smink kategóriájában is. A hangoknál sem a favorit nyert, a vágást az egyetlen díjat magáénak tudó Érkezés kapta, a keverés pedig A fegyvertelen katonáé lett, ami azt jelentette, hogy Kevin O’Connell a tucat jelölése után végre haza is vihet egy szobrocskát.

A dokumentumfilmekben is a várományos lett a befutó, az O. J.: Made in America, bár vannak kétségeim afelől, hogy az összes szavazó Akadémiai tag szépen leült és hét és fél órán keresztül nézte a filmet, és nem inkább csak erről hallottak a legtöbbet.

A legjobb női mellékszereplő Viola Davis lett a Fences című színdarabból készült drámában nyújtott lehengerlő munkájáért, aki egyébként egy nagyon szép beszédet mondott, akkor azt hittem, az lesz majd a nagybetűs PILLANAT. Tévedtem.

A legjobb idegen nyelvű film, aminek tavaly nagyon drukkoltunk, az iráni Az ügyfél lett Aszhar Farhadi rendezésében. Egy ideig a Toni Erdmann és Az ember, akit Ovénak hívnak is esélyesebb volt, mint a nyertes, de miután kirobbant a Trump mizéria és kétséges volt Farhadi részvétele, egyértelmű volt, hogy neki adják. (Az alkotását egyébként nem láttam, de szimplán csak az is lehet, hogy egy mestermű, mint a Nader és Simin és azért kapta.)

Animációs rövidfilmben a Piper örülhetett, az egész estés animációsok közül pedig teljesen megérdemelten a Zootropolis.

Ekkor már rettenetesen állt a Kaliforniai álom szénája, a legjobb látványtervezést muszáj volt behúznia, ha nem akart nagy égést. Azt meg is kapta és a vizuális effektusokban sem született meglepetés, A dzsungel könyve kapta.

A díjak átadás közben amúgy daloltak is, a felállás ezúttal az volt, hogy minden jelölt betétdal hangozzon el, aminek azért örültem jobban, mint tavaly, mert akkor olyan rettenetes dalokat is végig kellett hallgatni, mint a Szürke 50 árnyalatából az Earned it vagy a Writings’s On The Wall.

A vágást is A kaliforniai álomnak jósolták, de John Gilbert kapta A fegyvertelen katonáért, így Mel Gibson filmjének már kétszer annyi győzelme van, mint amennyire számíthatott előzetesen.

Ekkor jött az a pillanat, amikor már nemhogy a győztes beszédére, de arra se tudtam rendesen odafigyelni, hogy levegőt vegyek, ugyanis Salma Hayek és David Oyelowoo elkezdte sorolni a rövidfilmek nomináltjait.

Sok minden átfutott rajtam, visszagondoltam például arra a pillanatra is, amikor a Saul fia győzelméért szurkoltam tavaly ugyanígy, ugyanazzal az üdítővel a kezemben, ugyanazon a széken ülve. Nagyon jó élmény volt, és néhány órával ezelőtt is az volt, amikor kimondták Deák Kristóf alkotásának angol címét!

Csodálatos érzés egymás után kétszer is egy ekkora sikert átélni, megmondom őszintén, utána nem is nagyon tudtam odafigyelni, annyira a hatása alatt voltam. Amikor feleszméltem, csak annyit láttam, hogy a Kaliforniai álom operatőre mondja a köszönőbeszédét, ezután pedig természetesen a filmzenét is megnyerte. Tüntetéssel fenyegettem, ha nem ő kapta volna, de az Akadémia érezhetően megijedt és jól döntött!

A betétdal után, mely a City of Stars lett, jöttek a királykategóriák. Az eredeti forgatókönyvért járó elismerést Kenneth Lonergan vehette át A régi városért, amely összesen két díjat nyert. Kétséges volt, hogy nem-e odaadják a Kaliforniai álomnak, de miután a show első felében mellőzték, jóval esélyesebbnek tűnt a neves színdarabíró győzelme.

Az adaptáltban jóval egyértelműbb volt a dolog, a nagy esélyes Holdfény hozta a kötelezőt.

A rendező kategóriára gondoltam azt, hogy sok minden eldől. Miután nem tarolt a La La Land, egy pillanatig azt is el tudtam képzelni, hogy Barry Jenkins vagy Lonergan kapja, de végül mégis Chazelle nyerte, mellyel nagyjából elégedetten nyugtáztam, hogy akkor a film is eldőlt.

És ekkor jött a pillanat, amikor jött a legjobb film. A show kezdete előtt megnéztem az átadókat és tök boldog voltam, hogy Beatty és Dunaway fogja prezentálni az év kilenc legjobb alkotását. Most már inkább jót röhögök ezen.

A két legenda feljött a színpadra, amikor én már épp a halálomon voltam, de ekkor már nem is próbáltam semmi felpofozást, vagy hideg vizes frissítőt, mert minek. Mindjárt alszok úgyis.

Egy számomra nagyra tartott kritikus írta ki Twitteren, hogy nyilván senki nem mond még semmit, de mindannyian tudjuk, mi következik. Tökéletesen egyetértettem vele, majd amikor kihirdették A kaliforniai álom győzelmét, elégedetten mosolyogtam annak ellenére, hogy én legszívesebben a Fencesnek adtam volna.

A köszönőbeszédeket hallgattam, közben pedig összepakoltam magam körül, amikor egyre több embert láttam feljönni a színpadon, fülessel a fejükön. Tudjuk, hogy még egyszer sem lett jó vége annak, ha fülessel a fejükön jönnek fel emberek egy díjátadón.

Aztán beütött a bomba, a Holdfény nyert! Olyan hirtelen jött az egész, hogy majdnem el is ejtettem a poharat, ami a kezemben volt. Mindenki értetlenül nézett maga elé, miközben a neten is hasonló „mifasz? WTF?” kommenteket láttam. Akkor gondoltam, hogy ez tényleg megtörténik?

Félelmetes volt. Teljesen lefagytam, már pedig ha én lefagytam, vajon mit érezhetett a La La Land teljes stábja, amikor le kellett vonulniuk a színpadról és át kellett adniuk azt a díjat(!!), amit néhány másodperccel ezelőtt még a sajátjuknak gondoltak.

Összefoglalva két dolgot sajnáltak. Az első az, hogy a Holdfény nyert, a másik pedig, hogy mindenki emiatt fog emlékezni a 89. Oscar-gálára. Pedig egyáltalán nem volt egy rossz este, sőt: Kimmel remekül vezette, a poénok ültek, jött pár pozitív meglepetés is, aztán teljesen váratlanul egy megcserélt boríték mindent megváltoztatott.

Végül jöjjön néhány mém, csak ne legyen már ilyen borús lezárása a dolognak.

 

 

 

A győztesek:

Legjobb film: Holdfény

Legjobb rendező: Damien Chazelle (Kaliforniai álom)

Legjobb színésznő: Emma Stone (Kaliforniai álom)

Legjobb színész: Casey Affleck (A régi város)

Legjobb női mellékszereplő: Viola Davis (Fences)

Legjobb férfi mellékszereplő: Mahershala Ali (Holdfény)

Legjobb adaptált forgatókönyv: Holdfény (Barry Jenkins)

Legjobb eredeti forgatókönyv: A régi város (Kenneth Lonergan)

Legjobb dokumentumfilm: O.J.: Made in America

Legjobb animációs film: Zootropolis - Állati nagy balhé

Legjobb idegen nyelvű film: Az ügyfél (Irán)

Legjobb operatőr: Kaliforniai álom

Legjobb rövid dokumentumfilm: The White Helmets

Legjobb rövidfilm: Mindenki

Legjobb betétdal: Kaliforniai álom - City of Stars

Legjobb eredeti filmzene: Kaliforniai álom

Legjobb vágás: A fegyvertelen katona

Legjobb vizuális effektus: A dzsungel könyve

Legjobb hangvágás: Érkezés

Legjobb hangkeverés: A fegyvertelen katona

Legjobb jelmez: Legendás állatok és megfigyelésük

Legjobb smink: Suicide Squad: Öngyilkos Osztag

Legjobb látvány és díszlet: Kaliforniai álom

Minden, ami OSCAR - ÉLŐ

0:50-ig, a vörös szőnyeges bevonulás kezdetéig itt osztom majd az észt, utána pedig Twitteren. Sajnos meg is van az első aktualitás, ugyanis elhunyt Bill Paxton, akinek ikonikus alakításai voltak például a A bolygó neve: Halálban, a Twisterben és a Titanicban is. Mindössze 61 éves volt, egy műtét szövődményeibe halt bele. Az viszont kérdéses, hogy a szokásos megemlékezős szegmensbe be fog-e kerülni az időhiány miatt, vagy inkább a show házigazdája, Jimmy Kimmel említi meg előtte. 

 

20:57 Nagy a készülődés, még majdnem négy óra a kezdésig!

 

21:36 Ha esetleg eddig elkerülte a figyelmeteket, érdemes megnézni néhány részét ennek a cikksorozatnak, amelyben anonim Akadémiai tagok mesélnek a jelölt filmekről. Csak hát nem éppen úgy, ahogy azt gondolnád. A legújabb része.

21:41 Fél tizenegykor a Dunán érdemes nézni Szabó István Oscar-díjas, Mephisto című filmjét. Közvetlenül utána kezdődik a vörös szőnyeges felvonulás, amiben nincs sok izgalom, kivétel a wannabe divatguruknak, de ami a lényeg, hogy hajnali kettőkor érdemi részében is elkezdődik a díjátadó. Előreláthatólag hat körül lesz vége, szóval kólát, kávét elő, aki hajnalozni szeretne!

21:44 Minden jelölt betétdal elhangzik majd, szóval énekelni fog Justin Timberlake, John Legend, Lin-Manuel Miranda. Auli’i Cravalho, valamint Sting. Hát nem egy rossz felhozatal, főleg a tavalyihoz képest, ahol az a hapsi énekelt valami Szürke.. számot, akinek olyan a haja, mintha egy döglött pók mászna rajta.

21:46 Ő az!

 

Műsorrend:

1. Legjobb férfi mellékszereplő 2. Legjobb jelmeztervezés 3. Legjobb smink 4. Legjobb dokumentumfilm

5. Legjobb hangvágás 6. Legjobb hang 7. Legjobb női mellékszereplő 8. Legjobb idegen nyelvű film 9. Legjobb animációs rövidfilm

10. Legjobb animációs film 11. Legjobb látványtervezés 12. Legjobb vizuális effektusok 13. Legjobb vágás 14. Legjobb rövidfilm

15. Legjobb rövid dokumentumfilm 16. Legjobb operatőr 17. Legjobb filmzene 18. Legjobb betétdal 19. Legjobb eredeti forgatókönyv

20. Legjobb adaptált forgatókönyv 21. Legjobb rendezés 22. Legjobb férfi főszereplő 23. Legjobb női főszereplő 24. Legjobb film

 

22:24 Az est egyik nagy kérdése, hogy mennyit foglalkoznak majd politikával és azon belül Donald Trump őnagyságával. Elég valószínű, hogy sokat. Nagyon sokat.

23:04 Nagyon durva rekordok dőlhetnek meg ma hajnalban. Például ha Denzel Washington díjat nyer az alakításáért, ő lesz az első afroamerikai, aki három Oscart is a magáénak tudhat. De Lucas Hedges sem kutya, aki ha nyer, a legfiatalabb férfi díjazott lenne a színészi kategóriában. Persze ennek jóval kevesebb esélye van, mint Denzelnek. További érdekes információk itt olvashatsz.

23:48 Visszaszámláló! Már csak egy óra!

0:38 Még néhány perc a vörös szőnyegig, addig itt vannak az én tippjeim a díjakkal kapcsolatban:

0:54 Mostantól a Twitteren kövessetek, ha van kedvetek, hajrá Mindenki!

Oscar 2017 élőszereplős rövidfilmek: Ennemis intérieurs, Timecode, Silent Nights, La Femme et le TGV, Mindenki

Végre apropója is van annak, hogy körülnézzek az idei rövidfilmes termés között, hiszen Deák Kristóf Mindenki című kisjátékfilmje is jelölt a 89. Oscar-gálán. A hajnali két órakor kezdődő díjátadó nagyjából felénél oszthatják majd ki a szobrocskát, szóval lesz izgulnivalónk bőven.

Addig is nézzük meg, kik a Mindenki versenytársai és milyen esélyei vannak a magyar filmnek.

Ennemis intérieurs

Ha a fogadóirodák jóslatait nézzük, a legesélyesebb jelölt az öt közül a francia Ennemis intérieurs, mely kétségkívül a legfajsúlyosabb a kategóriában, hiszen egy algériai születésű férfiről szól, akit francia állampolgársági kérelme miatt hívatták be. Az ’50-es években született, amikor Algéria még Franciaországhoz tartozott. Hogy egy remek film címével éljek, puszta formalitásnak tűnik az egész, azonban a kihallgató egyre inkább „szükségtelennek” tűnő kérdéseket tesz föl és úgy állítja be a férfit, mintha bűnöző lenne.

A film kicsit kiegyenlíti a Silent Nights című, szintén ebben a kategóriában jelölt katyvaszt, mert amíg annak egy kifejezetten káros üzenete van a bevándorlókkal kapcsolatban, ez a film rengeteg tévhitet és hazugságot mutat meg. Egy nagyon feszült és kemény félórát láthatunk, melyben a nagy végkifejlet eléggé kiszámítható, de mégis érdekes az az út, amelyik elviszi a főszereplőt ahhoz, hogy ezt a lépést megtegye.

Nagyon komoly rivális, persze kérdéses, hogy az Akadémia inkább a szívet melengető, kedves történeteket vagy a fő kategóriákhoz hasonlóan a kemény drámát preferálja majd jobban. Reméljük, hogy az előbbit.

 

Timecode

A szekció legmeglepőbb filmje, melynek a látszólagos cselekménye mindössze annyi, hogy két biztonsági őr, Luna és Diego az unalmuk kellős közepén maguk és egymás szórakoztatására elkezdenek táncolni. Először külön-külön, majd együtt.

A legérdekesebb ebben a mindössze 15 perces kisfilmben, hogy parányi történései ellenére rengeteg mindenről szól és rengeteg minden juthat az ember eszébe a nézése közben. Minden embernek vannak álmai, céljai, amiknek nagy részét az életében nem tudja megvalósítani, ahogy valószínűleg Luna és Diego sem valósította meg, hiszen akkor nem itt lennének.

Talán mindketten táncosok akartak lenni gyerekkorukban? Mik voltak a vágyálmaik? Miért kerültek ide? Vagy egyszerűen csak céltalanul tengődnek? Rengetegen élünk úgy, hogy közben nem is élünk igazából. Aztán valakinek eszébe jut, hogy élhetne egy másik életet, valakinek pedig nem.

Számomra egy nagyon érdekes, tanulságos kis mese volt és még a rövidfilmek létjogosultságát is tökéletesen megmutatta. Mindazonáltal nem hinném, hogy nekiadják a díjat.

 

Silent Nights

Eljutottunk ide is. Nem tudom, hogy csak bennem váltott-e ki ilyen negatív érzelmeket a film, de például az IMDb értékelések szerint nem, ugyanis Oscar-jelölt film révén 6 pont alatt van, ami nem egy túl jó átlag mondjuk a Mindenkihez hasonlítva.

A gond ezzel a filmmel, hogy egész egyszerűen buta. Az egy dolog, hogy önmaga sem tudja, miről akar szólni. 30 perc alatt bedob mindenféle bugyuta, előkészület nélküli tragédiát, amik a szereplőinkkel megesnek, és ehhez nekünk még sajnálni is kellene őket.

A történet egy önkéntes dán lány és egy ghánai menekültről szól, akik szerelembe esnek, de a kapcsolatuk nem pont úgy alakul, ahogy azt elképzelték.

Tényleg úgy kell elképzelni ezt a filmet, mint egy kliségenerátort, ami minden ötödik percben előhúz valami drámát a tarsolyából. A gond ott van, hogy ezek olyan emberekkel történnek, melyek sorsa semennyire se érdekelt. Nyilván egy rövidfilmről van szó, nem lehet a bevezetés 30 perces, ha maga a film is annyi, de olyan felszínes munkát végeztek a karakterekkel, hogy már ott elbukott az egész alkotás.

Maradjunk annyiban, hogy nem ez a film fogja elvenni a Mindenki Oscarját, ha egyáltalán elfogja valaki.

 

La Femme et le TGV

Ahogy a Silent Nights, úgy a svájci La Femme et le TGV is nagyon meglepett. Viszont fontos hozzátenni, hogy a kettő között ég és föld a különbség, ugyanis Timo von Gunten filmje egy gyönyörű kis történet a szerelemről és a vágyakozásról, miközben annyira megérintő, hogy azt hosszabb társaik is megirigyelnék.

A történet egy kissé magányos hölgyről szó, akinek az a mániája, hogy több évtizede minden áldott nap, ugyanabban az időpontban kinéz a háza ablakán és kilenget egy svájci zászlót a mellette elhaladó gyorsvonatnak.

A vonat vezetője észreveszi a nőt és egy levelet ír neki. A levelezés aztán kölcsönös lesz, majd egy furcsa kapcsolat alakul ki a vonatvezető és a hölgy között.

A végén van egy keserédes csavar, ami tökéletesen mutatja be, hogyan törnek össze az elképzelt álmok egyetlen pillanat alatt. A főszereplő kissé nyers és udvariatlannak tűnik elsőre, de ez mind a magányából adódik. Ahogy mindenki más, ő is igényli a szeretet, a törődést és az idő, a kor nem kizáró ok, ahogy azt a fia gondolja.

Bár franciául beszélnek benne, a főszereplő Elise egy angliai színésznő, Jane Birkin, aki nagyszerűen alakította a karaktert, tulajdonképpen sikerült úgy megkedvelnem, hogy legalább annyit zsörtölődött, mint amennyit mosolygott.

A La femme et le TGV egy aranyos kis történet, mely könnyen okozhat meglepetést, a Mindenki után a második legjobb alkotás ebben a szekcióban.

 

Mindenki

Végül pedig jöjjön az a film, melyért egész hónapban dobogott a szívünk és hétfő hajnalban még jobban dobogni fog: a Mindenki, angol címén Sing, mely a fogadóirodáknál nem a legesélyesebbként van feltüntetve, de rengeteg nevezetes külföldi filmes portál mondta, hogy számukra ez volt a legjobb a nomináltak közül.

Lehet, hogy egy kicsit hazabeszélek, de ha objektív vagyok, akkor is ott lyukadok ki újra és újra, hogy a Mindenki adta a legtöbbet, amit csak egy 25 perces kisjátékfilm adni tud.

A történet a ’90-es évek Budapestjén játszódik, ahol az ország leghíresebb gyerekkórusába belép Zsófi, az új lány, akinek szembesülni kell azzal, hogy a kemény és sikeréhes tanárnő, Erika néni elmondja neki, hogy nem elég jó és inkább tátogjon.

A Mindenki ugyanabban a helyzetben van, mint a Timecode, hiszen mindkettejük egy látszólag piti dologról szól, a mélyére nézve viszont látszik, hogy ez egyáltalán nem igaz. Kristálytisztán világos, hogy Erika néni könyörtelen módszerei talán egy vállalat élén levő igazgatókra vall, nem pedig egy alsós énektanárra.

Nemcsak a film végi nagy bosszú miatt olyan jó film a Mindenki: egyrészt remekül adja vissza az akkori kor helyszíneit és a kevés szó esik a mesteri színvilágáról is. Másrést pedig egy lélekkel teli, pozitív üzenetű, iszonyúan szórakoztató félórát nyújt annak, aki megnézi.

Ha eddig nem tettétek, vasárnap 21:05-kor láthatjátok a Duna TV műsorán, a díjátadó előtt. Ahogy tavaly, úgy most is élőben kommentálom majd Twitteren az eseményeket, úgyhogy várok mindenkit sok szeretettel!

 

 

Oscar 2017: Összefoglaló

Minden évben van egy nap, ami egy kicsit más, mint a többi. Ez legtöbbünk számára mondjuk egy házassági évforduló vagy egy szülinap, nálam azonban ez nem más, mint az Oscar. Gyermeki lelkesedésem sajnos az utóbbi hetekben, sőt, hónapokban különböző gondok miatt csekélyebb volt, mint mondjuk tavaly vagy azelőtt, de a végére persze így is striguláznom kellett, hány napot kell még aludni.

A környezetemből sokan kérdezik, hogy mi is ebben annyira jó? Mi érdekes van abban, hogy néhány Akadémiai tag, akiket egyébként nem is nagyon ismerni, választ egy-két színész és film között néha úgy, hogy nem is veszik igazán komolyan a dolgukat. Nem igazán tudnék erre válaszolni, egyszerűen csak jó érzés, hogy megjutalmazzák azokat az embereket, akik rengeteget tettek azért, hogy egy adott évben elégedetten induljak haza a moziból.

Arról nem is beszélve, hogy a tavalyi Saul fia után újabb magyarnak drukkolhatunk, hiszen (ki nem tudná) Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje is jelölt. A kategória nyertesének személyére elég sokat kell várni, szóval izgulás is lesz bőven.

Bár az év végi toplistám elmaradt és február végeztével már enyhén okafogyottá vált az elkészítése, ezért ezt most hanyagoljuk, pótlásként itt láthatjátok a szokásos összegzőmet az idei jelöltekről, esélyekről és meglepetésekről.

A jelöltek neve mellett a zárójelekben az én személyes értékeléseimet láthatjátok.

LEGJOBB OPERATŐR

Jelöltek:

Érkezés – Bradford Young (2.)

Holdfény – James Laxton (4.)

Kaliforniai álom – Linus Sandgren (1.)

Némaság – Rodrigo Prieto (3.)

Oroszlán – Greg Fraser (5.)

 

Aki megkapja: Kaliforniai álom – Linus Sandgren

Akinek kellene: Kaliforniai álom – Linus Sandgren

Aki biztosan nem kapja meg: Némaság – Rodrigo Prieto

 

Mit is kellene mondanom A kaliforniai álommal kapcsolatban? Igazából semmit, ha eddig nem tetted, most azonnal nézd meg és egyértelmű lesz, hogy miért olyan nagy favorit (sok más kategóriával egyetemben) Damien Chazelle remekműve. Nem tudnám megmondani, mikor láttam utoljára még egy ilyen szépen fényképezett filmet, melynek bár van kihívója az Oroszlán személyében, de vajmi esélye van annak, hogy pont ebben a kategóriában fog elbukni a La La Land.

A Némaság ugyan gyönyörű és kifejezetten kellemes nézni, de a mellőzöttsége miatt szinte semmi reménye nem lehet, az Érkezés és a Holdfény győzelme pedig szintén nagy meglepetés lenne.

 

LEGJOBB EREDETI FILMZENE

Jelöltek:

Jackie – Micachu (4.)

Kaliforniai álom – Justin Hurwitz (1.)

Oroszlán – Dustin O’Halloran és Hauschka (3.)

Holdfény – Nicholas Britell (2.)

Utazók – Thomas Newman (5.)

 

Aki megkapja: Kaliforniai álom – Justin Hurwitz

Akinek kellene: Kaliforniai álom – Justin Hurwitz

Aki biztosan nem kapja meg: Utazók – Thomas Newman

 

Ha az operatőr kategóriában egyértelmű Kaliforniai álom győzelmet jósolnak, akkor a zenével mi a helyzet? Ha nem a La La Land nyer, az biztos, hogy legalább akkora tüntetés lesz, mint Trump megválasztása után, amit szerintem az Akadémiai tagok sem szeretnének nagyon, emellett pedig kifejezett „előnye” a filmnek, hogy egy rohadt mestermű a score.

A többiek valószínűleg már a jelöléssel tökéletesen elégedettek és legalább az Utazók is elmondhatja magáról, hogy Oscar-jelölt. A Jackie-nek nagyon különleges zenéje van, elsőre teljesen befogadhatatlannak találtam és nem is éreztem, hogy illene magához a filmhez, de később egyre jobban megszerettem. Az Oroszlán is szép meg jó, de véleményem szerint a nagy csodák nem ebben a szekcióban fognak bekövetkezni.

 

LEGJOBB ADAPTÁLT FORGATÓKÖNYV

Jelöltek:

A számolás joga - Allison Schroeder és Theodore Melfi: Margot Lee Shetterly A számolás joga című regényéből (5.)

Érkezés – Eric Heisserer: Ted Chiang Életed története című novellájából (1.)

Fences: August Wilson: saját Fences című drámájából (2.)

Holdfény – Barry Jenkins és Tarell Alvin McCraney: saját In Moonlight Black Boys Look Blue című színművéből (3.)

Oroszlán – Luke Davies: Sarro Brierley és Larry Buttrose Oroszlán című önéletrajzi könyvéből (4.)

 

Aki megkapja: Holdfény

Akinek kellene: Érkezés

Aki biztosan nem kapja meg: Fences

 

Ahogy az eredetiben, úgy az adaptált forgatókönyv kategóriájában sincs hiány erős szkriptekből, én pedig nagyon bízok benne, hogy Eric Heisserer könyve, az Érkezés fogja majd vinni a szobrocskát. Még egy ilyen komplex, gondolkodásra késztető és intenzív történetet ennyire erősen ebben az évben számomra nem készítettek az Érkezésen kívül.

A Moonlight egy korrekt dráma, ami sajnos nem érintett meg túlságosan, de elég valószínű, hogy kompenzálni fogják a Legjobb film kapcsán és nyerni fog. Persze nem mondom, hogy nem megérdemelt, hiszen tagadhatatlan, hogy remekül írták meg a főszereplő fontosabb jeleneteit, amikből a későbbi személyisége kialakult, de engem nem varázsolt el.

Az Oroszlán egy gyönyörű történetet dolgoz fel és még a giccset is elfogadtam, de annyira díjhajhász sztorit választottak, hogy már csak azért sem adnám neki. A számolás joga pedig számomra teljesen érthetetlen, nyilván van egy szép és pozitív üzenete, de alsó hangon súrolja a korrekt szintet.

 

LEGJOBB EREDETI FORGATÓKÖNYV

20th Century Women – Mike Mills (??)

A homár – Giorgos Lanthimos és Efthimis Fillippou (2.)

A régi város – Kenneth Lonergan (1.)

Hell or High Water – Taylor Sheridan (4.)

Kaliforniai álom – Damien Chazelle (3.)

 

Aki megkapja: A régi város – Kenneth Lonergan

Akinek kellene: A régi város – Kenneth Lonergan

Aki biztosan nem kapja meg: 20th Century Women, A homár, Hell or High Water

 

Az est egyik legkétségesebb része, ki nyeri a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriáját, hiszen A régi város és a Kaliforniai álom is nagy versenyben van érte, a többiek szinte teljesen esélytelen jelöltek.

Damien Chazelle filmje, ha valamiben nem tökéletes, akkor az talán a forgatókönyv, míg A régi város tulajdonképpen csak a szkript és a színészek miatt üt olyan hatalmasat. Mindkét alkotónak kijár az érdem, de ha azt nézem, hogy egy majdnem két és félórás drámának vagy egy musicalnek volt nagyobb bravúr fenntartani az érdeklődést, akkor előbbire szavaznék.

Az Akadémia talán úgy gondolkodik, hogy úgyis a La La Land lesz az est nyertese és a többiek alighanem a háttérben lesznek, így „elvesznek” egy szobrot tőle abban a kategóriában, amiben talán a legkisebb esélye van, hogy megnyerje.

A homár, a Hell or High Water és a 20th Century Women győzelmének esélye egyelő a semmivel.

 

LEGJOBB NŐI MELLÉKSZEREPLŐ

Jelöltek:

Viola Davis - Fences (1.)

Naomie Harris - Holdfény (2.)

Nicole Kidman - Oroszlán (3.)

Octavia Spencer - A számolás joga (5.)

Michelle Williams - A régi város (4.)

 

Aki megkapja: Naomie Harris - Holdfény

Akinek kellene: Viola Davis - Fences

Aki biztosan nem kapja meg: Octavia Spencer - A számolás joga

 

Talán a női mellékszereplőt között volt a legnehezebb dolgom rangsorolni, hiszen idén tényleg nagyon erős alakítások születtek. Gondoljunk csak a sokadik alkalommal is ugyanolyan lehengerlő Viola Davis színészi teljesítményére, mellyel lekörözte az eddig vezető Naomie Harrist, aki szintén elkápráztatott úgy, hogy még a mellékszereplőkhöz viszonyítva is kevés szerepe volt.

De ha neki kevés szerepe volt, mit mondjon Michelle Williams, akinek tényleg csak percek jutottak? Ő is remekül alakította a kisiklott és fájdalmas életű karaktert, de a kevés játékideje miatt azért a díjat nem adnám neki. És vége Nicole Kidman is tud olyan érzékenyen játszani, amit a néhány évvel ezelőtti, elég gyenge filmjeiben valami miatt nem akart.

 

LEGJOBB FÉRFI MELLÉKSZEREPLŐ

Jelöltek: 

Mahershala Ali - Holdfény (3.)

Jeff Bridges - Hell or High Water (2.)

Lucas Hedges - A régi város (1.)

Dev Patel - Oroszlán  (5.)

Michael Shannon - Éjszakai ragadozók (4.)

 

Aki megkapja: Mahershala Ali - Holdfény

Akinek kellene: Lucas Hedges - A régi város = Jeff Bridges - Hell or High Water

Aki biztosan nem kapja meg: Lucas Hedges - A régi város

 

Egyszerűen nem tudtam dönteni Hedges és Bridges között, ezért inkább kettejüknek egyszerre fogok majd drukkolni. Persze Jeff Bridges kisujjból kirázza a texasi város rangerének karakterét, míg Hedges csak 20 éves, szóval legbelül inkább neki szorítok, de bármelyikük győzelme is nagy meglepetés lenne. 

Amúgy ez az a kategória, ahol senkitől sem sajnálnám, hiszen mindenki nagyszerű teljesítményt nyújtott. Shannon hatalmas király volt az Éjszakai ragadozókban, de még mindig fáj a szívem, ha arra gondolok, mennyire méltatlanul mellőzött filmről van szó. Dev Patel hozta azt a karaktert és szintet, amit tud, Ali pedig, a nagy esélyes szintén remek volt ebben a furcsa, jószívű drogdíler karakterében. Győzzön a jobbik!

 

LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ

Jelöltek:

Isabelle Huppert – Elle (1.)

Ruth Negga – Loving (3.)

Natalie Portman – Jackie (2.)

Emma Stone – Kaliforniai álom (4.)

Meryl Streep – Florence Foster Jenkins (5.)

 

Aki megkapja: Emma Stone – Kaliforniai álom

Akinek kellene: Isabelle Huppert – Elle

Aki biztosan nem kapja meg: Meryl Streep – Florence Foster Jenkins

 

Valaki szólhatna már az Akadémiának, hogy elég meghívót küldeni az Oscarra Meryl Streep-nek, nem kell egyből jelölés! Az egyik kedvenc színésznőm és nagyon kedvelem, de el nem tudom képzelni, miért kell egy olyan alakításért is jelölni, amiben ugyan jó volt, de valljuk be, egy Meryl Streep kisujjból kiráz egy komédiát, míg a szégyenszemre kihagyott Ady Adams lehengerlő alakítást nyújtott egy kifejezetten nehéz szerepben.

Szóval nagyon sajnálom az ő mellőzését, de van más, akinek én személy szerint szorítani fogok: Isabelle Huppert! Egyszerre kemény és gyenge, kedves és undok, mi több: ő maga viszi el a hátán az egész filmet, amiről egyébként szintén csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

A realitás talaján maradva viszont elég valószínű, Emma Stone lesz a nyertes, akitől egyáltalán nem fogom sajnálni, de a szívem ebben a szekcióban nem érte dobog. Ruth Negga jelölésének nagyon örülök, ha már a Loving méltatlanul alulértékelt maradt a díjszezonban, valamint Portman is remek alakítást nyújtott, mint Jackie Kennedy.

 

LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ

Jelöltek:

Casey Affleck – A régi város (1.)

Andrew Garfield – A fegyvertelen katona (5.)

Ryan Gosling – Kaliforniai álom (3.)

Viggo Mortensen – Captain Fantastic (4.)

Denzel Washington – Fences (2.)

 

Aki megkapja: Casey Affleck – A régi város

Akinek kellene: Casey Affleck – A régi város

Aki biztosan nem kapja meg: Viggo Mortensen – Captain Fantastic, Andrew Garfield – A fegyvertelen katona

 

Ez se lesz könnyű futam, hiszen nagy dilemma, hogy Casey Affleck botrányai mennyire ülték meg az Akadémiai tagok gyomrát és inkább döntenek úgy, hogy a szintén kiváló Denzel Washingtonnak adják a szobrocskát. Viszont amellett se mehetünk el, hogy Affleck az egész díjszezon során sokkal jobban teljesített, mint versenytársai, a többiek leginkább csak a jelölésig tudtak elmenetelni. Mortensen és Garfield nominálása már egy kisebb csoda, a harc nagy valószínűséggel Affleck és Washington között fog eldőlni.

Persze ki tudja, mikor akarnak húzni egy nagyot és Gosling lesz a befutó, nevető harmadikként?

 

LEGJOBB RENDEZŐ

Jelöltek:

Damien Chazelle – Kaliforniai álom (1.)

Mel Gibson – A fegyvertelen katona (5.)

Barry Jenkins – Holdfény (4.)

Kenneth Lonergan - A régi város (2.)

Dennis Villeneuve – Érkezés (3.)

 

Aki megkapja: Damien Chazelle – Kaliforniai álom

Akinek kellene: Damien Chazelle – Kaliforniai álom

Aki biztosan nem kapja meg: Mel Gibson – A fegyvertelen katona

 

Damien Chazelle a legfiatalabb Oscar-díjas rendező lehetne, ha megkapja, és több mint valószínű, hogy megkapja. Egy ideig kihívója volt a szezonban Barry Jenkins és talán egy kicsit Kenneth Lonergan is, de a végén már egyértelműen körvonalazódott, hogy ki a favorit. De gyorsan tegyük hozzá, teljesen megérdemelten, hiszen elképesztő bravúr egy olyan musical megrendezése, mely nemcsak egy pillanatnyi boldogságbomba, hanem megbújva komolyabb mélységekkel is bír, ez pedig mind igaz a Kaliforniai álomra.

Jenkins halvány reményei azért még nem hullottak szanaszét, Gibson és Villeneuve pedig a (teljesen) esélytelenek nyugalmával készülhet a kategóriára. Mondjuk remélem előbbi inkább nem készül sehogy, nagyon szép Gibson visszafogadása meg minden, de több nem kell belőle.

 

LEGJOBB FILM

Jelöltek:

A fegyvertelen katona (7.)

A régi város (2.)

A számolás joga (9.)

Érkezés (4.)

Fences (1.)

Hell or High Water (6.)

Holdfény (8.)

Kaliforniai álom (3.)

Oroszlán (5.)

 

Aki megkapja: Kaliforniai álom

Akinek kellene: Fences

Aki biztosan nem kapja meg: Fences, Hell or High Water

 

Na igen, elég érdekes a helyzet, hiszen a jelöltek legjobbja számomra az a Fences, melynek tényleg a nagybetűs SEMMI ESÉLYE nincsen. Tudni kell rólam, hogy nagyon szeretem a beszélgetős, „nyugodt” filmeket, az August Wilson színdarabjából készült Fencesnél pedig jobbat nem is találhattam volna. Iszonyúan erős élethelyzeteket boncolgató, megviselő dráma, de mégsem lélekromboló, hiszen a nagydumás főszereplő, Troy mindig bedob valami olyan sztorit, amivel látszólag csak a játékidő hosszabbodik, de egyébként meg marha szórakoztató.

De minderről alighanem felesleges beszélni, hiszen van nekünk egy filmünk, mely úgy robbant be a díjszezon kellős közepébe, mint valami tank, és úgy is tiport el mindent. Kétségtelen, hogy hatalmas fail lenne, ha pont a végén ejtenék pofára A kaliforniai álmot, és ha a szívemre teszem a kezem, nem is lenne korrekt.

Egy olyan filmélményt nyújtott az a két óra, amit a többi jelölt nem tudott adni. Nyilván ahogy mondtam, imádtam a Fences-t, de már csak jellegéből adódóan képtelen volt úgy elvarázsolni, ahogy Chazelle alkotása tette. Szóval nem sajnálom tőle.

Hogy kitől sajnálnám? Hát a Holdfény ne nyerje meg, de ha nem a La La Land, akkor a Fences, az Érkezés és A régi város győzelme után is mosolyognék. A számolás joga indokolatlan túlértékelése kicsit zavar, ahogy A fegyvertelen katona is jóval kevesebbet tud, mint ahány kategóriában jelen van.

 

Összefoglalva a 89. Oscar-gála sem lesz egy rossz buli, ami bár elég sok helyen egyértelműnek tűnik, de azért bízzunk benne, hogy lesznek meglepetések is. Ha másért ne, a gifekért!

A Twitteren élőben fogom kommentálni a díjátadót, várok minden filmrajongót!