Kritika: Annabelle 2: A teremtés (Annabelle: Creation, 2017)

"Az Annabelle 2 puzzle-ként illik be a mostani horrortermés közé, ám David F. Sandberg neve és a jó visszhang miatt ennél sokkal többet feltételeztem a „baba legújabb kalandjaiból”.

Nagyon bíztam abban, hogy az Annabelle második része képes legalább olyan nagy minőségi változásra, mint ahogy például az Ouija tette, melynek első felvonása csaknem nézhetetlenül unalmas, a Mike Flanagan által ráncba szedett történet viszont annál inkább üti meg a mércét. A rosszul sikerült horrorfilmek folytatásainak gyenge mércéjét legalábbis ezerszeresen.

Az Ouija tökéletesen bizonyítja, hogy egyetlen film sem menthetetlen a cím alapján, csak egy jó rendező, szkript és színészek kérdése a dolog. Pont emiatt voltam nagyon izgatott a kezdeti kritikák után, főleg úgy, hogy a jó rendező kiléte adott, hiszen az a David F. Sandberg dirigálta a munkálatokat, aki a 2016-os Amikor kialszik a fénnyel már megmutatta a tehetségét.

Sandberg egy teljesen új energiát adott a kiégett horror rendezők stílusához szokott közönségnek, ám érthetetlen módon az Annabelle 2 egy tökéletesen végig vitt biztonsági játék lett, mely elvitathatatlanul tisztességesen betanulta a műfaj szokványosságait, de ez 2017-ben, a klisékben fulladozó nézőknek aligha jelent pozitívumot.

Sandbergék pontosan tudták, hogy az első részre aligha alapozhatnak, és jól is tették, hogy egy másik történethez nyúltak, melyben egy babakészítő férfi és a fekvőbeteg felesége az árvaházból lakhatást biztosít néhány kislánynak és egy apácának, ám ahogy ilyenkor lenni szokott, a kezdeti örömök után mindenki egyre inkább kezd rájönni, hogy nincs minden rendben azzal a házzal.

Annabelle tényleg nem viccel, ugyanolyan para, mint néhány évvel ezelőtt volt, illetve maga az ötlet is remek, hogy az egész cselekményt kitették a puszta közepére elzárva az emberektől. A kezdést nagyon fontos kiemelni, azt a néhány percet látva tényleg elhiszi az ember, hogy az egész film ilyen kreatív és izgalmas lesz. De sajnos nem. Nagyon nem.

Talán a felénél éreztem először, hogyha így folytatjuk, akkor nem lesz minden rendben a filmmel. Addig egészen jó mederben haladt a film, a karaktereket remekül megismertük, még ha nyilván nem is a legeredetibb szereplőket láthatjuk a vásznon. Az említett nyitójelenet a feszültséget is remekül megadta, szóval minden adva volt ahhoz, hogy az Annabelle folytatása megcáfolja első részét, de ez sajnos nem történik meg.

Legfőképpen azért, mert az utolsó egy órában belesüpped abba a folyamatos ritmusba, amit felállított magának. A lámpa elkezd pislogni, a gyerekeket valami elkapja, bemennek egy olyan helyre, ahova nem szabadna, leszidják őket, este jön Annabelle: és ezeknek mindegyike egymást váltogatva történik meg legalább háromszor. Az addig jól felépített feszültség és „valami gáz van” feeling is jelentősen sokat veszt a rengeteg jump scare miatt.

Gyakran szidjuk a horrorfilmekben látható karaktereket, amiért olyan hülyén és érthetetlenül viselkednek. Valószínű te is sokszor átélted már, hogy a tévé előtt őrjöngsz, amiért a hülyegyerek képes volt lemenni a pincébe, ezzel kiengedni a szellemet. Vagy nem látja, hogy hol a kulcs, vagy felbukik a semmiben, szóval sorolhatnánk.

Az is tény, hogy ugyanilyen helyzetben valószínű senki nem tudna racionális döntéseket hozni. De! Én nem akarok túlságosan mélyre menni egy horrorfilm karaktereinek lelki világában, de az, amit ezek a lányok leművelnek, az tényleg lenyűgöző. Én pontosan tudom, hogy nem lehet filmet csinálni abból, hogy a szereplők minden kis neszre elmenekülnek a házból, de egyszerűen nem tudom megérteni azt, hogy miért viselkednek ilyen elborult módon, már a kezdetektől. Mintha cseppnyi veszélyérzetük sem lenne, és az sem kifogás, hogy még nem tudtak Annabelle-ről, mert elég hamar kiderül a „jelenléte”:

A színészek viszont elég sokat kihoztak a karakterükből, Linda és Janice, azaz Lulu Wilson és Talitha Bateman viszik a pálmát a gyerekszínészek között, a felnőtteknél pedig Anthony LaPagglia félelmetes arckifejezése mindenképpen valami különdíjat érdemel majd az év végi összegzéseknél. Ami még számomra kicsit érdekes, az Charlotte nővér (félre)castingja, mert bár Stephanie Sigman elég jó látványt tud nyújtani egyes részeknél, de elég érthetetlen, hogy egy ilyen karakterre pont őt választották.

Összefoglalva az Annabelle 2: A teremtés egy teljesen nézhető, talán a kelleténél kicsit hosszabb film, ami puzzle-ként illik be a mostani horrortermés közé, ám David F. Sandberg neve és a jó visszhang miatt ennél sokkal többet feltételeztem a „baba legújabb kalandjaiból”. Most már csak abban bizakodhatok, hogy az Az nem lesz pofára esés, melynek forgatókönyvét egyébként az a Gary Dauberman írja, aki az Annabelle szkriptjéért is felelős volt.

Értékelés: 5/10

 

Cím: Annabelle 2: A teremtés
Rendező: David F. Sandberg
Forgatókönyvíró: Gary Dauberman
Producer: Peter Safran, James Wan
Operatőr: Maxime Alexandre
Szereplők: Stephanie Sigman, Miranda Otto, Lulu Wilson, Anthony LaPaglia, Talitha Bateman, Kerry O'Malley, Phillipa Coulthard

 

 

 

 

Kritika: Amikor kialszik a fény (Lights Out, 2016)

"Egy film, amit látnod kell egy olyan világban, ahol az okos megoldások, az egyszerű, de nagyszerű operatőri munka, a kibírható kisfiú és félelmetes jelenetek egy horrorban már szinte lehetetlennek tűnnek."

Legalább olyan nehéz dolga lesz a Lights Out, vagyis az Amikor kialszik a fény rendezőjének, nevezetesen David F. Sandberg-nek, mint Mike Flanagan rendezőnek, a Hush készítőjének, hiszen egyikük sem kapott túlságosan hálás feladatot: Sandberg dolga lesz a teljesen feledhető Annabale folytatása, Flanagan pedig a kínzóan gyenge Ouija következő részét vezényli.

Hogy miért nem félek eme két filmtől? Mert mindketten bizonyították, hogy tudnak pozitív dolgokat alkotni ebben a jogosan lenézett műfajban. Az előzetes alapján nem vártam túl sok mindent, az ízelítő legjobb pillanata tényleg az volt, amikor megpillantottam James Wan nevét.

Ha ő rajta van a stáblistán, akkor egy fokkal máris jobban bízok abban a bizonyos horrorban, ahol a neve díszeleg, persze ő sem jelent mindig garanciát, a már említett Annabelle című unalomtengert producerként sajnos ő sem tudta megmenteni.

A pillanatnyi örömöm egyből elszállt, amikor kicsit jobban utána olvastam, tényleg megéri-e nekem jegyet váltani ezért, Eric Heisserer neve pedig egyáltalán nem volt túl meggyőző. A Végső állomás 5., a 2010-es Rémálom az Elm utcában és A dolog írója nem meglepő módon most sem alkotott maradandót, de a kiváló feszültségkeltés, a néhol valóban félelmetes jelenetek és Wan kéznyoma együttesen elérte azt, hogy egy kifejezetten jó élményként maradjon meg bennem az alkotás.

Tudom, hogy nem ez a legfontosabb, de kiemelném, hogy a kisfiú, Bret sem ment az idegeimre, ez pedig a lehető legjobb dolog, amit el tudok mondani egy olyan karakterről, akit az esetek négyötödében egy kiállhatatlan, hisztis kölyöknek ábrázolnak.

A történet elején egy kisfiút ismerünk meg, aki szorongó, depressziós anyjának (is) köszönhetően képtelen rendesen aludni, árnyékot, különféle furcsa dolgokat lát és magában beszélő édesanyja sem tudja igazán lenyugtatni. Amikor mindezt elmeséli a felnőtt nővérének, hitetlenkedés helyett azonban a lány is elismeri, valami nincs rendben abban a házban.

A történet a műfajhoz viszonyítva teljesen korrekt, láttunk már bonyolultabb és egyszerűbb sztorit is horrorfilmben, a színészek viszont meg lehetősen gyengén adták át azt az érzést, hogy ők tényleg életveszélyben vannak. Emiatt leginkább Maria Bello, vagyis Sophie volt a leghitelesebb, hiszen neki félnie sem kellett igazán, a „barátnőjeként” gondolt arra a valakire, aki őket rettegésben tartotta.

A többiek viszont egytől egyig olyan arcot vágnak menekülés közben, mint akiket a haverjuk ijesztget Sikoly maszkban és köpenyben. Nyilván nem azt várom el, hogy az élethűség csúcsát produkálják egy ilyen lehetetlen történetben, de lehet érdemes lett volna a forgatás előtt filmre venni, ahogy a színészeknek levetítik mondjuk a Paranormal Activity első részét, és azokat az arckifejezéseket átültetni az Amikor kialszik a fénybe is.

Továbbá elég hullámzó teljesítménye volt az egész filmnek, ezt viszont némileg kompenzálja, hogy mindenestül 80 perc az egész játékidő. Ennek ellenére azért senki ne higgye azt, hogy ebben a majdnem másfél órában ne futná logikai hibákra, amik egy XXI. századi horrorban lassan olyan alapkellék, mint a jumpscare vagy a kislány, akinek hosszú haja kitakarja az arcát.

Az csak egy dolog, hogy Sophie sokkal hamarabb rájöhetett volna a lezárásra, de nyilván ez egy film, essünk is túl rajta. Amellett viszont elég nehezen tudok elmenni, hogy egy UV lámpa vagy egy gyertya kiválóan szolgált világításra, pedig elvileg amikor a gonosz fel akar tűnni, fel is tűnik.

Tudniillik, az a bizonyos barátnő csak sötétben bukkan fel, a szereplők pedig világítással próbálják távol tartani magukat tőle. A baj csak az, hogy egyes jelenetek arról árulkodnak, tudja kezelni a fényt, hiszen nem kevés lámpát tett tönkre azért, hogy színre lépjen. Talán csak azokat korlátozza, amik be vannak kötve a házba? Hát, nagyon nagy hatalma van.

A másik dolog, hogy Rebeccát csak azután kísérti a barátnő, miután a kistestvére elmondja neki, hogy probléma van az anyjukkal és a házzal. Innentől kezdve ő is célpont lesz. A kérdésem csak annyi, hogy eddig miért nem? Ha az apát kicsinálta és a kisgyereket kiakarja, akkor a nővér hogy maradt ki eddig a számításból?

Kicsit olyan érzésem volt a filmmel kapcsolatban, mintha egyszerre akarna egy okos, félelmetes horror lenni, úgymond kitűnni a sok közül, és egyszerre azt, hogy egy átlagosnál jobb, de komoly hibákkal küszködő korrekt film, ami nem tud túllépni a műfaj jellegzetes hibáin.

Érdekes, mert eddig csak egy-két sor pozitívumot mondtam a filmről, pedig kifejezetten jó élményekkel távoztam a vetítés után. Sandberg az esetek többségében rendben tartja a dolgokat, a néhol elképesztően hatásos jelenetek mellett lelkizésre is van idő, ami meglepő, de egyáltalán nem céltalan, valamint ha olyan klasszul megkomponált hosszú jelenetek nincsenek is, mint Wan saját filmjeiben, látszik, hogy összességében az ő látásmódja és stílusa is bekerült a végső változatba.

Amikor kialszik a fény. Egy film, amit látnod kell egy olyan világban, ahol az okos megoldások, az egyszerű, de nagyszerű operatőri munka, a kibírható kisfiú és félelmetes jelenetek egy horrorban már szinte lehetetlennek tűnnek.

Értékelés: 10/8

Cím: Amikor kialszik a fény
Rendező: David F. Sandberg
Forgatókönyvíró: Eric Heisserer
Vágó: Michel Aller
Operatőr: Marc Spicer
Szereplők: Teresa Palmer, Maria Bello, Alicia Vela-Bailey, Billy Burke, Gabriel Bateman, Lotta Losten, Emily Alyn Lind