"Egy film, amit látnod kell egy olyan világban, ahol az okos megoldások, az egyszerű, de nagyszerű operatőri munka, a kibírható kisfiú és félelmetes jelenetek egy horrorban már szinte lehetetlennek tűnnek."

Legalább olyan nehéz dolga lesz a Lights Out, vagyis az Amikor kialszik a fény rendezőjének, nevezetesen David F. Sandberg-nek, mint Mike Flanagan rendezőnek, a Hush készítőjének, hiszen egyikük sem kapott túlságosan hálás feladatot: Sandberg dolga lesz a teljesen feledhető Annabale folytatása, Flanagan pedig a kínzóan gyenge Ouija következő részét vezényli.

Hogy miért nem félek eme két filmtől? Mert mindketten bizonyították, hogy tudnak pozitív dolgokat alkotni ebben a jogosan lenézett műfajban. Az előzetes alapján nem vártam túl sok mindent, az ízelítő legjobb pillanata tényleg az volt, amikor megpillantottam James Wan nevét.

Ha ő rajta van a stáblistán, akkor egy fokkal máris jobban bízok abban a bizonyos horrorban, ahol a neve díszeleg, persze ő sem jelent mindig garanciát, a már említett Annabelle című unalomtengert producerként sajnos ő sem tudta megmenteni.

A pillanatnyi örömöm egyből elszállt, amikor kicsit jobban utána olvastam, tényleg megéri-e nekem jegyet váltani ezért, Eric Heisserer neve pedig egyáltalán nem volt túl meggyőző. A Végső állomás 5., a 2010-es Rémálom az Elm utcában és A dolog írója nem meglepő módon most sem alkotott maradandót, de a kiváló feszültségkeltés, a néhol valóban félelmetes jelenetek és Wan kéznyoma együttesen elérte azt, hogy egy kifejezetten jó élményként maradjon meg bennem az alkotás.

Tudom, hogy nem ez a legfontosabb, de kiemelném, hogy a kisfiú, Bret sem ment az idegeimre, ez pedig a lehető legjobb dolog, amit el tudok mondani egy olyan karakterről, akit az esetek négyötödében egy kiállhatatlan, hisztis kölyöknek ábrázolnak.

A történet elején egy kisfiút ismerünk meg, aki szorongó, depressziós anyjának (is) köszönhetően képtelen rendesen aludni, árnyékot, különféle furcsa dolgokat lát és magában beszélő édesanyja sem tudja igazán lenyugtatni. Amikor mindezt elmeséli a felnőtt nővérének, hitetlenkedés helyett azonban a lány is elismeri, valami nincs rendben abban a házban.

A történet a műfajhoz viszonyítva teljesen korrekt, láttunk már bonyolultabb és egyszerűbb sztorit is horrorfilmben, a színészek viszont meg lehetősen gyengén adták át azt az érzést, hogy ők tényleg életveszélyben vannak. Emiatt leginkább Maria Bello, vagyis Sophie volt a leghitelesebb, hiszen neki félnie sem kellett igazán, a „barátnőjeként” gondolt arra a valakire, aki őket rettegésben tartotta.

A többiek viszont egytől egyig olyan arcot vágnak menekülés közben, mint akiket a haverjuk ijesztget Sikoly maszkban és köpenyben. Nyilván nem azt várom el, hogy az élethűség csúcsát produkálják egy ilyen lehetetlen történetben, de lehet érdemes lett volna a forgatás előtt filmre venni, ahogy a színészeknek levetítik mondjuk a Paranormal Activity első részét, és azokat az arckifejezéseket átültetni az Amikor kialszik a fénybe is.

Továbbá elég hullámzó teljesítménye volt az egész filmnek, ezt viszont némileg kompenzálja, hogy mindenestül 80 perc az egész játékidő. Ennek ellenére azért senki ne higgye azt, hogy ebben a majdnem másfél órában ne futná logikai hibákra, amik egy XXI. századi horrorban lassan olyan alapkellék, mint a jumpscare vagy a kislány, akinek hosszú haja kitakarja az arcát.

Az csak egy dolog, hogy Sophie sokkal hamarabb rájöhetett volna a lezárásra, de nyilván ez egy film, essünk is túl rajta. Amellett viszont elég nehezen tudok elmenni, hogy egy UV lámpa vagy egy gyertya kiválóan szolgált világításra, pedig elvileg amikor a gonosz fel akar tűnni, fel is tűnik.

Tudniillik, az a bizonyos barátnő csak sötétben bukkan fel, a szereplők pedig világítással próbálják távol tartani magukat tőle. A baj csak az, hogy egyes jelenetek arról árulkodnak, tudja kezelni a fényt, hiszen nem kevés lámpát tett tönkre azért, hogy színre lépjen. Talán csak azokat korlátozza, amik be vannak kötve a házba? Hát, nagyon nagy hatalma van.

A másik dolog, hogy Rebeccát csak azután kísérti a barátnő, miután a kistestvére elmondja neki, hogy probléma van az anyjukkal és a házzal. Innentől kezdve ő is célpont lesz. A kérdésem csak annyi, hogy eddig miért nem? Ha az apát kicsinálta és a kisgyereket kiakarja, akkor a nővér hogy maradt ki eddig a számításból?

Kicsit olyan érzésem volt a filmmel kapcsolatban, mintha egyszerre akarna egy okos, félelmetes horror lenni, úgymond kitűnni a sok közül, és egyszerre azt, hogy egy átlagosnál jobb, de komoly hibákkal küszködő korrekt film, ami nem tud túllépni a műfaj jellegzetes hibáin.

Érdekes, mert eddig csak egy-két sor pozitívumot mondtam a filmről, pedig kifejezetten jó élményekkel távoztam a vetítés után. Sandberg az esetek többségében rendben tartja a dolgokat, a néhol elképesztően hatásos jelenetek mellett lelkizésre is van idő, ami meglepő, de egyáltalán nem céltalan, valamint ha olyan klasszul megkomponált hosszú jelenetek nincsenek is, mint Wan saját filmjeiben, látszik, hogy összességében az ő látásmódja és stílusa is bekerült a végső változatba.

Amikor kialszik a fény. Egy film, amit látnod kell egy olyan világban, ahol az okos megoldások, az egyszerű, de nagyszerű operatőri munka, a kibírható kisfiú és félelmetes jelenetek egy horrorban már szinte lehetetlennek tűnnek.

Értékelés: 10/8

 

                        

Megosztás a facebookon