"Egy film, amit látnod kell egy olyan világban, ahol az okos megoldások, az egyszerű, de nagyszerű operatőri munka, a kibírható kisfiú és félelmetes jelenetek egy horrorban már szinte lehetetlennek tűnnek."

Legalább olyan nehéz dolga lesz a Lights Out, vagyis az Amikor kialszik a fény rendezőjének, nevezetesen David F. Sandberg-nek, mint Mike Flanagan rendezőnek, a Hush készítőjének, hiszen egyikük sem kapott túlságosan hálás feladatot: Sandberg dolga lesz a teljesen feledhető Annabale folytatása, Flanagan pedig a kínzóan gyenge Ouija következő részét vezényli.

Hogy miért nem félek eme két filmtől? Mert mindketten bizonyították, hogy tudnak pozitív dolgokat alkotni ebben a jogosan lenézett műfajban. Az előzetes alapján nem vártam túl sok mindent, az ízelítő legjobb pillanata tényleg az volt, amikor megpillantottam James Wan nevét.

Ha ő rajta van a stáblistán, akkor egy fokkal máris jobban bízok abban a bizonyos horrorban, ahol a neve díszeleg, persze ő sem jelent mindig garanciát, a már említett Annabelle című unalomtengert producerként sajnos ő sem tudta megmenteni.

A pillanatnyi örömöm egyből elszállt, amikor kicsit jobban utána olvastam, tényleg megéri-e nekem jegyet váltani ezért, Eric Heisserer neve pedig egyáltalán nem volt túl meggyőző. A Végső állomás 5., a 2010-es Rémálom az Elm utcában és A dolog írója nem meglepő módon most sem alkotott maradandót, de a kiváló feszültségkeltés, a néhol valóban félelmetes jelenetek és Wan kéznyoma együttesen elérte azt, hogy egy kifejezetten jó élményként maradjon meg bennem az alkotás.

Tudom, hogy nem ez a legfontosabb, de kiemelném, hogy a kisfiú, Bret sem ment az idegeimre, ez pedig a lehető legjobb dolog, amit el tudok mondani egy olyan karakterről, akit az esetek négyötödében egy kiállhatatlan, hisztis kölyöknek ábrázolnak.

A történet elején egy kisfiút ismerünk meg, aki szorongó, depressziós anyjának (is) köszönhetően képtelen rendesen aludni, árnyékot, különféle furcsa dolgokat lát és magában beszélő édesanyja sem tudja igazán lenyugtatni. Amikor mindezt elmeséli a felnőtt nővérének, hitetlenkedés helyett azonban a lány is elismeri, valami nincs rendben abban a házban.

A történet a műfajhoz viszonyítva teljesen korrekt, láttunk már bonyolultabb és egyszerűbb sztorit is horrorfilmben, a színészek viszont meg lehetősen gyengén adták át azt az érzést, hogy ők tényleg életveszélyben vannak. Emiatt leginkább Maria Bello, vagyis Sophie volt a leghitelesebb, hiszen neki félnie sem kellett igazán, a „barátnőjeként” gondolt arra a valakire, aki őket rettegésben tartotta.

A többiek viszont egytől egyig olyan arcot vágnak menekülés közben, mint akiket a haverjuk ijesztget Sikoly maszkban és köpenyben. Nyilván nem azt várom el, hogy az élethűség csúcsát produkálják egy ilyen lehetetlen történetben, de lehet érdemes lett volna a forgatás előtt filmre venni, ahogy a színészeknek levetítik mondjuk a Paranormal Activity első részét, és azokat az arckifejezéseket átültetni az Amikor kialszik a fénybe is.

Továbbá elég hullámzó teljesítménye volt az egész filmnek, ezt viszont némileg kompenzálja, hogy mindenestül 80 perc az egész játékidő. Ennek ellenére azért senki ne higgye azt, hogy ebben a majdnem másfél órában ne futná logikai hibákra, amik egy XXI. századi horrorban lassan olyan alapkellék, mint a jumpscare vagy a kislány, akinek hosszú haja kitakarja az arcát.

Az csak egy dolog, hogy Sophie sokkal hamarabb rájöhetett volna a lezárásra, de nyilván ez egy film, essünk is túl rajta. Amellett viszont elég nehezen tudok elmenni, hogy egy UV lámpa vagy egy gyertya kiválóan szolgált világításra, pedig elvileg amikor a gonosz fel akar tűnni, fel is tűnik.

Tudniillik, az a bizonyos barátnő csak sötétben bukkan fel, a szereplők pedig világítással próbálják távol tartani magukat tőle. A baj csak az, hogy egyes jelenetek arról árulkodnak, tudja kezelni a fényt, hiszen nem kevés lámpát tett tönkre azért, hogy színre lépjen. Talán csak azokat korlátozza, amik be vannak kötve a házba? Hát, nagyon nagy hatalma van.

A másik dolog, hogy Rebeccát csak azután kísérti a barátnő, miután a kistestvére elmondja neki, hogy probléma van az anyjukkal és a házzal. Innentől kezdve ő is célpont lesz. A kérdésem csak annyi, hogy eddig miért nem? Ha az apát kicsinálta és a kisgyereket kiakarja, akkor a nővér hogy maradt ki eddig a számításból?

Kicsit olyan érzésem volt a filmmel kapcsolatban, mintha egyszerre akarna egy okos, félelmetes horror lenni, úgymond kitűnni a sok közül, és egyszerre azt, hogy egy átlagosnál jobb, de komoly hibákkal küszködő korrekt film, ami nem tud túllépni a műfaj jellegzetes hibáin.

Érdekes, mert eddig csak egy-két sor pozitívumot mondtam a filmről, pedig kifejezetten jó élményekkel távoztam a vetítés után. Sandberg az esetek többségében rendben tartja a dolgokat, a néhol elképesztően hatásos jelenetek mellett lelkizésre is van idő, ami meglepő, de egyáltalán nem céltalan, valamint ha olyan klasszul megkomponált hosszú jelenetek nincsenek is, mint Wan saját filmjeiben, látszik, hogy összességében az ő látásmódja és stílusa is bekerült a végső változatba.

Amikor kialszik a fény. Egy film, amit látnod kell egy olyan világban, ahol az okos megoldások, az egyszerű, de nagyszerű operatőri munka, a kibírható kisfiú és félelmetes jelenetek egy horrorban már szinte lehetetlennek tűnnek.

Értékelés: 10/8

 

                        

Megosztás a facebookon

"Ha nem akarsz tudomást venni néhány fájó igazságról a mai társadalomról vagy csak egy könnyű, szombat esti szórakozásra vágysz és nem egy elgondolkodtató, néhol igazán durva thrilerre, ne nézd meg. Mindenki más számára kötelező darab."

A Fogságban egy borzasztóan depresszív film. Lehet, hogy csak én vettem észre és nekem tűnt fel, de a film szinte minden egyes percében szakad az eső vagy esik a hó: és ez nem feltétlen annak tudható be, hogy tél van. Sokkal inkább Denis Villeneuve rendező a hangulatot akarta még sötétebbé és fájdalmasabbá tenni, szavak nélkül. 

De nem csak a hangulatkeltésből vizsgázott jelesre rendezés szempontjából a direktor. A Fogságban, mint azt a címéből is sejteni, egy emberrablós sztorit tár a néző elé, és ha nem lettem volna olyan jókedvemben azon a napon, amikor rávettem magam, hogy megnézzem, valószínűleg sosem éreztem volna többet, hogy Jackman és Gyllenhaal főszereplésével készült drámát nekem feltétlen látni kéne.

Az emberrablós történetek lassan a found footage műfajhoz kezdenek hasonlítani: egy tucat megjelenik belőle, egyik sem tartalmaz semmi eredetit, emellett pedig borzasztóan klisés.
A Prisoners is ilyen lenne? Hála Istennek egyáltalán nem, sőt, megkockáztatom, ember még ilyen jól nem kerülte el a kínos közhelyeket, mint Villeneuve. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a film sokszor a nézőre bízza az adott szituáció végkifejletét, gondoljunk csak az utolsó jelenetre.

De nem feledkezhetünk meg a Coen fivérek házi operatőréről, Roger Deakinsről sem, aki a csodálatos képsorokat szolgáltatta a filmhez és akinek tényleg kijárna már egy Oscar, de a Gravity mellett esélye sem volt a díjátadón.
A tizenkét alkalommal jelölt, de egyszer sem nyertes Deakins egyébként a mesteri fényképezéssel a hangulatot, feszültséget is jócskán megemelte.

A történet szerint a Dover család látogatóba megy egy szomszédos családhoz, az önfeledt beszélgetést azonban megzavarja a két kislány eltűnése. A család és a rendőrség, bár sokkal inkább előbbi, mindent megtesz a felderítésük érdekében, a nyomozás azonban nem várt meglepetéseket tartogat.
Én személy szerint örülök, hogy nem vettek elő századjára is egy pedofil szálat, bár ha jobban belegondolunk sok emberrablós film az egész cselekményét erre építi. (A fogoly)

De ha már megemlítettük Egoyan heves kritikai visszhangot kapott filmjét, vessük össze a kettő alkotást, mivel több közös van bennünk, mint az elsőre tűnik.
- Mindkettő a fagyos időjárással teremt feszültséget
- Mindkettőben gyanús az apa viselkedése a rendőrség szerint
- Mindkettő jó (A fogoly csak fenntartásokkal)
- Mindkettőben remek a fényképezés

Villeneuve és Egoyan filmje között persze a minőség a legnagyobb különbség, mégis nagyon érdekes látni, hogy mennyire is egy kaptafára épülnek az emberrablós témájú filmek és mégis mennyire különbözőek tudnak lenni.

Na és a mesteri színészek.. Gyllenhaal talán a második legjobb alakítását nyújtja az Éjjeli féreg után, Jackman is nagyon erős alakítást nyújt, (a szakálla még nagyobbat), de Viola Davis, Terrence Howard, Paul Dano, Maria Bello és Melissa Leo is páratlanok.

Jóhann Jóhannsson, az Oscarra jelölt Mindenség elmélete zeneszerzője készítette a Fogságban scoreját is, nem is akárhogyan. A muzsikájától folyamatosan azt várod, hogy kitörjön, mint egy vulkán, mert addig csak szép lassan szól, de ez a kitörés nem történik meg, így minél nyugodtabb és lágyabb a zene, annál nagyobb feszültséget kelt: mesteri!
Nem mondanám, hogy unatkoztam, de a 150 perces játékidőt kissé túlzásnak tartottam. Máshogy fogalmazva úgy éreztem, ki lehetett volna vágni egyes részeket vagy nem kellett volna annyit foglalkozni egy-egy eseménnyel vagy karakterrel.

SPOILER
Itt van például a pedofilra vágott hajú Paul Dano figurája, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is sok köze az egészhez, mégis, végig kell néznünk minden vele kapcsolatos cselekményt, de ez természetesen csak az én szegénységi bizonyítványom.
SPOILER VÉGE

Megdöbbentő, fájdalmas, izgalmas, nem mindennapi, érdekes, látványos, sötét, depresszív. Nem minden ember számára jelentenek jó dolgokat az amúgy egy film számára pozitív szavak, így, ha nem akarsz tudomást venni néhány fájó igazságról a mai társadalomról vagy csak egy könnyű, szombat esti szórakozásra vágysz és nem egy elgondolkodtató, néhol igazán durva thrilerre, ne nézd meg. Mindenki más számára kötelező darab.

Értékelés: 10/8

 

Megosztás a facebookon