"Ha nem akarsz tudomást venni néhány fájó igazságról a mai társadalomról vagy csak egy könnyű, szombat esti szórakozásra vágysz és nem egy elgondolkodtató, néhol igazán durva thrilerre, ne nézd meg. Mindenki más számára kötelező darab."

A Fogságban egy borzasztóan depresszív film. Lehet, hogy csak én vettem észre és nekem tűnt fel, de a film szinte minden egyes percében szakad az eső vagy esik a hó: és ez nem feltétlen annak tudható be, hogy tél van. Sokkal inkább Denis Villeneuve rendező a hangulatot akarta még sötétebbé és fájdalmasabbá tenni, szavak nélkül. 

De nem csak a hangulatkeltésből vizsgázott jelesre rendezés szempontjából a direktor. A Fogságban, mint azt a címéből is sejteni, egy emberrablós sztorit tár a néző elé, és ha nem lettem volna olyan jókedvemben azon a napon, amikor rávettem magam, hogy megnézzem, valószínűleg sosem éreztem volna többet, hogy Jackman és Gyllenhaal főszereplésével készült drámát nekem feltétlen látni kéne.

Az emberrablós történetek lassan a found footage műfajhoz kezdenek hasonlítani: egy tucat megjelenik belőle, egyik sem tartalmaz semmi eredetit, emellett pedig borzasztóan klisés.
A Prisoners is ilyen lenne? Hála Istennek egyáltalán nem, sőt, megkockáztatom, ember még ilyen jól nem kerülte el a kínos közhelyeket, mint Villeneuve. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a film sokszor a nézőre bízza az adott szituáció végkifejletét, gondoljunk csak az utolsó jelenetre.

De nem feledkezhetünk meg a Coen fivérek házi operatőréről, Roger Deakinsről sem, aki a csodálatos képsorokat szolgáltatta a filmhez és akinek tényleg kijárna már egy Oscar, de a Gravity mellett esélye sem volt a díjátadón.
A tizenkét alkalommal jelölt, de egyszer sem nyertes Deakins egyébként a mesteri fényképezéssel a hangulatot, feszültséget is jócskán megemelte.

A történet szerint a Dover család látogatóba megy egy szomszédos családhoz, az önfeledt beszélgetést azonban megzavarja a két kislány eltűnése. A család és a rendőrség, bár sokkal inkább előbbi, mindent megtesz a felderítésük érdekében, a nyomozás azonban nem várt meglepetéseket tartogat.
Én személy szerint örülök, hogy nem vettek elő századjára is egy pedofil szálat, bár ha jobban belegondolunk sok emberrablós film az egész cselekményét erre építi. (A fogoly)

De ha már megemlítettük Egoyan heves kritikai visszhangot kapott filmjét, vessük össze a kettő alkotást, mivel több közös van bennünk, mint az elsőre tűnik.
- Mindkettő a fagyos időjárással teremt feszültséget
- Mindkettőben gyanús az apa viselkedése a rendőrség szerint
- Mindkettő jó (A fogoly csak fenntartásokkal)
- Mindkettőben remek a fényképezés

Villeneuve és Egoyan filmje között persze a minőség a legnagyobb különbség, mégis nagyon érdekes látni, hogy mennyire is egy kaptafára épülnek az emberrablós témájú filmek és mégis mennyire különbözőek tudnak lenni.

Na és a mesteri színészek.. Gyllenhaal talán a második legjobb alakítását nyújtja az Éjjeli féreg után, Jackman is nagyon erős alakítást nyújt, (a szakálla még nagyobbat), de Viola Davis, Terrence Howard, Paul Dano, Maria Bello és Melissa Leo is páratlanok.

Jóhann Jóhannsson, az Oscarra jelölt Mindenség elmélete zeneszerzője készítette a Fogságban scoreját is, nem is akárhogyan. A muzsikájától folyamatosan azt várod, hogy kitörjön, mint egy vulkán, mert addig csak szép lassan szól, de ez a kitörés nem történik meg, így minél nyugodtabb és lágyabb a zene, annál nagyobb feszültséget kelt: mesteri!
Nem mondanám, hogy unatkoztam, de a 150 perces játékidőt kissé túlzásnak tartottam. Máshogy fogalmazva úgy éreztem, ki lehetett volna vágni egyes részeket vagy nem kellett volna annyit foglalkozni egy-egy eseménnyel vagy karakterrel.

SPOILER
Itt van például a pedofilra vágott hajú Paul Dano figurája, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is sok köze az egészhez, mégis, végig kell néznünk minden vele kapcsolatos cselekményt, de ez természetesen csak az én szegénységi bizonyítványom.
SPOILER VÉGE

Megdöbbentő, fájdalmas, izgalmas, nem mindennapi, érdekes, látványos, sötét, depresszív. Nem minden ember számára jelentenek jó dolgokat az amúgy egy film számára pozitív szavak, így, ha nem akarsz tudomást venni néhány fájó igazságról a mai társadalomról vagy csak egy könnyű, szombat esti szórakozásra vágysz és nem egy elgondolkodtató, néhol igazán durva thrilerre, ne nézd meg. Mindenki más számára kötelező darab.

Értékelés: 10/8

 

Megosztás a facebookon

"A St. Vincent semmiben sem emelkedik ki a mostani vígjátékok közül: a forgatókönyv olyan, mintha nem is lenne, sőt, néha úgy éreztem, mintha az egészet improvizálták volna, a másik főszereplő, a kisfiú is elég irritáló volt, valamint a film gyakorlatilag minden klisét előhúz a kalapjából, amit az elmúlt évekből elsütöttek."

Bill Murray már többször is bizonyította, hogy a vígjáték nagymestere, a Szellemirtók, az Időtlen időkig, vagy az Elveszett jelentés is ezt bizonyítja. Továbbá jól állnak neki az idős, mogorva, életunt karakterek is, a St. Vincent című filmben például pont egy ízig-vérig komor és mufurc férfit alakít.

Számomra nagyon megindító a gyerek-felnőtt barátság, mely leginkább azt bizonyítja, hogy a felnőtt emberek is egy szempillantás alatt lurkók tudnak lenni, és ez persze fordítva is igaz. Kár, hogy ezt a St. Vincent teljesen jellemtelen módon mutatja meg.

Na már most, a gyerek-felnőtt barátság az About a boy-nál kezdődik. A 2002-ben bemutatott film számomra ugyanolyan kedves és szívet melengető volt, mind a 12 évvel későbbi sorozat adaptálása, Will "sorozatpestis" Walton és Minnie Driver főszereplésével.

Kár lenne ezekhez viszonyítani Theodore Melfi első alkotását, hisz Bill Murray ide-oda, nem tud kitűnni a mostani dramedy műfajból, csak egy középszerű, gyorsan felejthető film marad, pedig ilyen két komikával a főszerepben, mint az említett Murray és Mellisa McCarthy, ez elég meglepő. Annyi szükségtelen jelenet és szereplő tűnik fel a 100 perces játékidő alatt, hogyha ezeket mind kivágnánk, rövidfilmnek is kevés lenne.

Lehet, hogy velem és az én furcsa ízlésemmel van a baj, de a fenéért nem tudom felfogni, hogy jelölhették két kategóriában is a filmet az idei Golden Globe díjátadón. Murray hozta a formáját, se többet, se kevesebbet, mint amennyit a szerep megkíván, de ezt még jobban megértem, mint a St. Vincent jelölését a Legjobb zenés vagy vígjáték film kategóriában. WTF?

Tagadhatatlanul vannak jó és megható jelenetei a filmnek, az utolsó rész például tényleg nagyon szívhez szóló és kedves, de ahhoz képest, hogy 10 perc igazán jó, 90 perc pedig unalmas, kissé erőltetett jelenetekből áll, ez édeskevés.

Be kell látni, a St. Vincent semmiben sem emelkedik ki a mostani vígjátékok közül: a forgatókönyv olyan, mintha nem is lenne, sőt, néha úgy éreztem, mintha az egészet improvizálták volna, a másik főszereplő, a kisfiú is elég irritáló volt, valamint a film gyakorlatilag minden klisét előhúz a kalapjából, amit az elmúlt évekből elsütöttek.

De fontos, hogy ne csak egy egyszerű vígjátékként tekintsünk rá, mert akkor még jobban rontani fog az összképen. Tény, hogy egy-két poén azért nagyon ütött, és mosolyt csalt az arcunkra, de ugyanennyiszer azért komoly és létjogosultságú problémákat is feszegetett. (pl. McCarthy karaktere, aki nem tud összhangba lenni a munkával és a magánélettel.)

A film egyik pozitívuma viszont a karakterábrázolás. Megismerjük Vincent, Maggie, és Olivér, a kisfiú jellemét is mind belülről, mind kívülről. Az ilyen típusú gyerek-felnőtt haverságban egyébként egyik fél sem találja a helyét a világban, és mivel nem vannak egy hullámhosszon a velük egykorúakkal, így a fiatalabban/öregebben keresik a társaságot, gyakran mindkettejük zárkózott, vagy antiszociális. (Ez mind igaz a St. Vincent-re, és az About a boy-ra is.)

A filmmel tehát lehet tenni egy próbát, a külföldieknél és kishazánkban is sikere volt, szerintem nem hogy egy nem jó film, de nagy butaság kijelenteni, hogy Bill Murray nagy visszatérése ez, mert egyrészt nem igaz, másrészt meg nincs miért visszatérnie: számomra azon kevés színészek közé tartozik, aki még ebben a nehéz világban is jól választja meg a szerepeit.

Értékelés: 10/5,5

 

Megosztás a facebookon