Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A Szellemirtók egy olyan film, ami csak azért okozott akkora felbolydulást, mert Szellemirtóknak hívják. A mai társadalom egy része képtelen elfogadni, hogy semmit nem vesz el egy új film az eredetiből, ha mondjuk rosszul sikerül, ilyenről viszont ebben az esetben szó nincs.
Egyes esetekben elkerülhetetlen, hogy ne csak magáról a filmről, hanem annak keletkezéséről, visszhangjairól is beszéljünk, főleg akkor, amikor egy két és félperces előzetes után majdnem egymillió ember fejezte ki nemtetszését a YouTube-on a Ghostbusters iránt.
Hogy mennyire etikus dolog az, hogy az új Szellemirtókat már a teljes film mozikba kerülése előtt lepontozták az IMDb-n, azt mindenki döntse el maga, de véleményem szerint minden egyes filmnek, legyen az remake, reboot, spin-off, teljesen mindegy, meg kell adni az esélyt. Nem kötelező ezreket adni érte a mozik kasszájánál, ezért vannak a torrentoldalak és a fórumok, hogy ott lehessen utána (vagy előtte, khm) szitkozódni.
Én ilyen össznépi utálást, amit ez a film kapott, esküszöm nem láttam. Nyilván a készítők is tehetnek azért, hogy sikerült a film legrosszabb pillanatait összevágni, de valószínű ha a világ legjobb poénjait láttuk volna az ízelítőben, akkor is ugyanolyan gyűlöletet kapnak.
De tegyük fel a nagy kérdést a nyár legmegosztóbb filmjéről: jó? Igen!
Őszintén szólva én sem vártam sokat ettől az alkotástól, egyedül Paul Feig neve volt biztató, hiszen ő ritkán ad ki rosszat a kezéből, és mivel a Ghostbusters egy családi filmként (is) van titulálva, nem féltem, hogy átesik a ló túloldalára a disznóviccek terén.
De óriást csalódtam azután is, hogy a Rotten Tomatoes meglehetősen jó százalékot adott neki. Ez a film egyszerűen szórakoztató. Nincsenek eszméletlen nagy minőségi magaslatai, nem ül le a közepén vagy a végén, hanem az elejétől az utolsó másodpercig egy egységes szintet képvisel, amiből nem ad se feljebb, se lejjebb.
Ez a szint pedig tökéletesen elég arra, hogy remek szórakozást nyújtson. Már ha nem vagy barom és túl tudod tenni magad azon, hogy négy férfi helyett négy nő van a főszerepben. Kicsit úgy érzem, mintha az egész botrány jóval súlyosabb lenni, mint amit maga az alkotás "megérdemel".
A négy nő, ergo a nagybetűs probléma, ami annyi embert tart majd távol a moziktól, remekül működik együtt. Ez meglehetősen fontos része a filmnek, hiszen ahhoz, hogy ezek a hirtelen jövő egysorosak, ami a fő humorforrás, jól működjenek, kellenek szerethető és vicces karakterek, akik tényleg humorossá tesznek olyan mondatokat, amiket nem most először hallunk egy vígjátékban.
Ja, és a történet. Azt gondolom mindenki ismeri.
Ki kell emelnem Leslie Jones-t négyük közül, ő az aki utoljára csatlakozik és pont ezért nem voltam benne biztos, hogy nem-e azért kell, hogy meglegyen a legendás négyes, de amilyen cool szövegeket tol ez a nő a film minden percében.. Lehidaltam szó szerint pár alkalommal.
Abby a bevállalós, aki az egész életét erre tette fel, más célja nincs is nagyon ezen a világon. Erin a megszállott, aki az anyját is eladná egy új kütyüért, de négyük közül leginkább ő van a háttérben. Jillian a félénk, mert mindig kell egy olyan szereplő, aki először nem akar benne lenni a buliban, de később rábeszélik, Patty pedig a nagyszájú, vagány csajszi, aki ismeri New York-ot és ezzel amúgy nem tudom hol segít a csapatnak a térképek és a Google Maps világában, de mindegy, a lényeg, hogy itt van.
Ugye, hogy nem hangzik túl jól? Pedig marhára megvan köztük a kémia és bár a forgatókönyv gyakran elkövet apróbb hibákat a felületességével, annyira feelgood az egész, hogy nem lehet haragudni érte.
De hogy említsek valami példát is a felületességgel kapcsolatban, ejtsünk egy szót Kevinről, az asszisztensről. Ahogy Abby mondja, Kevin fogyatékos és... valóban.
Nem igazán foglalkozik vele, hogy mellette csörög a telefon és felvenni sem tudja igazán, vagy hogy minden második alkalommal nekimegy valami tárgynak. Egy darabig tényleg vicces, hiszen Chris Hemsworth-tól azért nem ilyen karaktereket szoktunk meg, de ahogy egyre inkább erőltetik, úgy veszti el minden abszurditását.
De ezerszer többször néztem volna Kevin agymenéseit mint a film főgonoszát, illetve főgonosznak csak nyomokban nevezhető szereplőjét, mert Rowan az egyik legrosszabban megírt karakter nemcsak a filmet, hanem az egész nyár termését nézve. Nyilván Louis karakterére próbáltak hajazni, de mivel semmit nem tudunk meg róla azon kívül, hogy furcsa dolgokat szokott mormolni idegen embereknek.
Összefoglalva a Szellemirtók egy olyan film, ami csak azért okozott akkora felbolydulást, mert Szellemirtóknak hívják. A mai társadalom egy része képtelen elfogadni, hogy semmit nem vesz el egy új film az eredetiből, ha mondjuk rosszul sikerül, ilyenről viszont ebben az esetben szó nincs.
De a valós helyzet az, hogy a két órás játékidő tele van jobbnál jobb poénokkal, remekül kinéző szörnyekkel és ami a legfontosabb, egy nem tahó Melissa McCarthy-val. Akkor meg mit akarunk még?
Értékelés: 10/7,5
"A St. Vincent semmiben sem emelkedik ki a mostani vígjátékok közül: a forgatókönyv olyan, mintha nem is lenne, sőt, néha úgy éreztem, mintha az egészet improvizálták volna, a másik főszereplő, a kisfiú is elég irritáló volt, valamint a film gyakorlatilag minden klisét előhúz a kalapjából, amit az elmúlt évekből elsütöttek."
Bill Murray már többször is bizonyította, hogy a vígjáték nagymestere, a Szellemirtók, az Időtlen időkig, vagy az Elveszett jelentés is ezt bizonyítja. Továbbá jól állnak neki az idős, mogorva, életunt karakterek is, a St. Vincent című filmben például pont egy ízig-vérig komor és mufurc férfit alakít.
Számomra nagyon megindító a gyerek-felnőtt barátság, mely leginkább azt bizonyítja, hogy a felnőtt emberek is egy szempillantás alatt lurkók tudnak lenni, és ez persze fordítva is igaz. Kár, hogy ezt a St. Vincent teljesen jellemtelen módon mutatja meg.
Na már most, a gyerek-felnőtt barátság az About a boy-nál kezdődik. A 2002-ben bemutatott film számomra ugyanolyan kedves és szívet melengető volt, mind a 12 évvel későbbi sorozat adaptálása, Will "sorozatpestis" Walton és Minnie Driver főszereplésével.
Kár lenne ezekhez viszonyítani Theodore Melfi első alkotását, hisz Bill Murray ide-oda, nem tud kitűnni a mostani dramedy műfajból, csak egy középszerű, gyorsan felejthető film marad, pedig ilyen két komikával a főszerepben, mint az említett Murray és Mellisa McCarthy, ez elég meglepő. Annyi szükségtelen jelenet és szereplő tűnik fel a 100 perces játékidő alatt, hogyha ezeket mind kivágnánk, rövidfilmnek is kevés lenne.
Lehet, hogy velem és az én furcsa ízlésemmel van a baj, de a fenéért nem tudom felfogni, hogy jelölhették két kategóriában is a filmet az idei Golden Globe díjátadón. Murray hozta a formáját, se többet, se kevesebbet, mint amennyit a szerep megkíván, de ezt még jobban megértem, mint a St. Vincent jelölését a Legjobb zenés vagy vígjáték film kategóriában. WTF?
Tagadhatatlanul vannak jó és megható jelenetei a filmnek, az utolsó rész például tényleg nagyon szívhez szóló és kedves, de ahhoz képest, hogy 10 perc igazán jó, 90 perc pedig unalmas, kissé erőltetett jelenetekből áll, ez édeskevés.
Be kell látni, a St. Vincent semmiben sem emelkedik ki a mostani vígjátékok közül: a forgatókönyv olyan, mintha nem is lenne, sőt, néha úgy éreztem, mintha az egészet improvizálták volna, a másik főszereplő, a kisfiú is elég irritáló volt, valamint a film gyakorlatilag minden klisét előhúz a kalapjából, amit az elmúlt évekből elsütöttek.
De fontos, hogy ne csak egy egyszerű vígjátékként tekintsünk rá, mert akkor még jobban rontani fog az összképen. Tény, hogy egy-két poén azért nagyon ütött, és mosolyt csalt az arcunkra, de ugyanennyiszer azért komoly és létjogosultságú problémákat is feszegetett. (pl. McCarthy karaktere, aki nem tud összhangba lenni a munkával és a magánélettel.)
A film egyik pozitívuma viszont a karakterábrázolás. Megismerjük Vincent, Maggie, és Olivér, a kisfiú jellemét is mind belülről, mind kívülről. Az ilyen típusú gyerek-felnőtt haverságban egyébként egyik fél sem találja a helyét a világban, és mivel nem vannak egy hullámhosszon a velük egykorúakkal, így a fiatalabban/öregebben keresik a társaságot, gyakran mindkettejük zárkózott, vagy antiszociális. (Ez mind igaz a St. Vincent-re, és az About a boy-ra is.)
A filmmel tehát lehet tenni egy próbát, a külföldieknél és kishazánkban is sikere volt, szerintem nem hogy egy nem jó film, de nagy butaság kijelenteni, hogy Bill Murray nagy visszatérése ez, mert egyrészt nem igaz, másrészt meg nincs miért visszatérnie: számomra azon kevés színészek közé tartozik, aki még ebben a nehéz világban is jól választja meg a szerepeit.
Értékelés: 10/5,5
