"A Szellemirtók egy olyan film, ami csak azért okozott akkora felbolydulást, mert Szellemirtóknak hívják. A mai társadalom egy része képtelen elfogadni, hogy semmit nem vesz el egy új film az eredetiből, ha mondjuk rosszul sikerül, ilyenről viszont ebben az esetben szó nincs.

Egyes esetekben elkerülhetetlen, hogy ne csak magáról a filmről, hanem annak keletkezéséről, visszhangjairól is beszéljünk, főleg akkor, amikor egy két és félperces előzetes után majdnem egymillió ember fejezte ki nemtetszését a YouTube-on a Ghostbusters iránt.

Hogy mennyire etikus dolog az, hogy az új Szellemirtókat már a teljes film mozikba kerülése előtt lepontozták az IMDb-n, azt mindenki döntse el maga, de véleményem szerint minden egyes filmnek, legyen az remake, reboot, spin-off, teljesen mindegy, meg kell adni az esélyt. Nem kötelező ezreket adni érte a mozik kasszájánál, ezért vannak a torrentoldalak és a fórumok, hogy ott lehessen utána (vagy előtte, khm) szitkozódni.

Én ilyen össznépi utálást, amit ez a film kapott, esküszöm nem láttam. Nyilván a készítők is tehetnek azért, hogy sikerült a film legrosszabb pillanatait összevágni, de valószínű ha a világ legjobb poénjait láttuk volna az ízelítőben, akkor is ugyanolyan gyűlöletet kapnak.

De tegyük fel a nagy kérdést a nyár legmegosztóbb filmjéről: jó? Igen!

Őszintén szólva én sem vártam sokat ettől az alkotástól, egyedül Paul Feig neve volt biztató, hiszen ő ritkán ad ki rosszat a kezéből, és mivel a Ghostbusters egy családi filmként (is) van titulálva, nem féltem, hogy átesik a ló túloldalára a disznóviccek terén.

De óriást csalódtam azután is, hogy a Rotten Tomatoes meglehetősen jó százalékot adott neki. Ez a film egyszerűen szórakoztató. Nincsenek eszméletlen nagy minőségi magaslatai, nem ül le a közepén vagy a végén, hanem az elejétől az utolsó másodpercig egy egységes szintet képvisel, amiből nem ad se feljebb, se lejjebb.

Ez a szint pedig tökéletesen elég arra, hogy remek szórakozást nyújtson. Már ha nem vagy barom és túl tudod tenni magad azon, hogy négy férfi helyett négy nő van a főszerepben. Kicsit úgy érzem, mintha az egész botrány jóval súlyosabb lenni, mint amit maga az alkotás "megérdemel". 

A négy nő, ergo a nagybetűs probléma, ami annyi embert tart majd távol a moziktól, remekül működik együtt. Ez meglehetősen fontos része a filmnek, hiszen ahhoz, hogy ezek a hirtelen jövő egysorosak, ami a fő humorforrás, jól működjenek, kellenek szerethető és vicces karakterek, akik tényleg humorossá tesznek olyan mondatokat, amiket nem most először hallunk egy vígjátékban.

Ja, és a történet. Azt gondolom mindenki ismeri.

Ki kell emelnem Leslie Jones-t négyük közül, ő az aki utoljára csatlakozik és pont ezért nem voltam benne biztos, hogy nem-e azért kell, hogy meglegyen a legendás négyes, de amilyen cool szövegeket tol ez a nő a film minden percében.. Lehidaltam szó szerint pár alkalommal.

Abby a bevállalós, aki az egész életét erre tette fel, más célja nincs is nagyon ezen a világon. Erin a megszállott, aki az anyját is eladná egy új kütyüért, de négyük közül leginkább ő van a háttérben. Jillian a félénk, mert mindig kell egy olyan szereplő, aki először nem akar benne lenni a buliban, de később rábeszélik, Patty pedig a nagyszájú, vagány csajszi, aki ismeri New York-ot és ezzel amúgy nem tudom hol segít a csapatnak a térképek és a Google Maps világában, de mindegy, a lényeg, hogy itt van.

Ugye, hogy nem hangzik túl jól? Pedig marhára megvan köztük a kémia és bár a forgatókönyv gyakran elkövet apróbb hibákat a felületességével, annyira feelgood az egész, hogy nem lehet haragudni érte.

De hogy említsek valami példát is a felületességgel kapcsolatban, ejtsünk egy szót Kevinről, az asszisztensről. Ahogy Abby mondja, Kevin fogyatékos és... valóban.

Nem igazán foglalkozik vele, hogy mellette csörög a telefon és felvenni sem tudja igazán, vagy hogy minden második alkalommal nekimegy valami tárgynak. Egy darabig tényleg vicces, hiszen Chris Hemsworth-tól azért nem ilyen karaktereket szoktunk meg, de ahogy egyre inkább erőltetik, úgy veszti el minden abszurditását.

De ezerszer többször néztem volna Kevin agymenéseit mint a film főgonoszát, illetve főgonosznak csak nyomokban nevezhető szereplőjét, mert Rowan az egyik legrosszabban megírt karakter nemcsak a filmet, hanem az egész nyár termését nézve. Nyilván Louis karakterére próbáltak hajazni, de mivel semmit nem tudunk meg róla azon kívül, hogy furcsa dolgokat szokott mormolni idegen embereknek.

Összefoglalva a Szellemirtók egy olyan film, ami csak azért okozott akkora felbolydulást, mert Szellemirtóknak hívják. A mai társadalom egy része képtelen elfogadni, hogy semmit nem vesz el egy új film az eredetiből, ha mondjuk rosszul sikerül, ilyenről viszont ebben az esetben szó nincs.

De a valós helyzet az, hogy a két órás játékidő tele van jobbnál jobb poénokkal, remekül kinéző szörnyekkel és ami a legfontosabb, egy nem tahó Melissa McCarthy-val. Akkor meg mit akarunk még?

Értékelés: 10/7,5

Megosztás a facebookon

"Már magát az ötletet nem értem, minek kell a Die Antwoord nevű Dél-afrikai rap-rave együttest beinvitálni egy igazi, kézzel fogható filmbe."

Nem gondolnám, hogy Neill Blomkamp direktort M. Night Shyamalan-hoz kellene hasonlítani, hiszen az egyik már több mint egy évtized óta ontja magából a rosszabbnál rosszabb filmeket, és az egész filmográfiáját egy alkotásra építette, a másik pedig az egész filmes karrierjét 2009-ben kezdte, a District 9 című világsikerrel. Egy kicsivel később mindenki izgatottan várta Blomkamp következő munkáját, az Elysium-ot, ami aztán óriási csalódás lett. (Inkább a nézőknek, mint a kritikusoknak, a Rotten például 68%-ra értékelte, ami a nézhető kategóriába tartozik, de persze ez a District után édeskevés.)

Az Elysium viszont olyannyira elvette az emberek kedvét a Blomkamp névtől, hogy már esélyt sem adtak új alkotásának, a Chappie-nek. És hogy jól tették e? Jól.

Az egyik nagy gond, hogy a rendező nem jött rá arra, hogy a nézők nem egy újabb District 9 filmet akarnak, hanem egy olyan minőségűt, mint az volt. (Vagyis nem olyat, mint az Elysium.) A helyszín ugyanaz, azaz Johannesburg, ami pont olyan közel áll Neill Blomkamp szívéhez, mint Sharlto Copley, aki Chappie hangját szolgáltatta. Aztán visszavette maga mellé feleségét és társíróját, Terri Tatchell-t, akivel együtt készítették el a District 9 szkriptjét, és ugyan most idegesítő kamerarángatások ritkán voltak, az alapkoncepció ugyanaz volt, és ez pont elég ahhoz, hogy a néző azt higgye, a rendező kifulladt az ötletekből.

Pedig én egyáltalán nem hiszem ezt.

Az effektek természetesen most is a legjobbak voltak, és egyes jeleneteket valóban eltaláltak, például azt, amikor Yo-Landi mesét olvas az ágyban a robotnak, viszont ezeket teljesen lerombolja a borzasztó karakterépítés, és maga, a karakterek. Már magát az ötletet nem értem, minek kell a Die Antwoord nevű Dél-afrikai rap-rave együttest beinvitálni egy igazi, kézzel fogható filmbe, de mit is várunk egy olyan énekes-színészektől, akiknek az a nevük, hogy Ninja, vagy Yo-Landi Visser. Talán Blomkamp hangsúlyozni akarta, hogy ez egy vérbeli Dél-afrikai film, de pont nem ezzel kellett volna.

Aztán pont a rendezőtől nem várnám, hogy egy klisés filmet készítsen, mivel akkoriban a District 9-ról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy közhelyes lenne, aztán itt van nekünk Dev Patel, az esetlen okostojás, aki már a Marigold Hotel óta mindig ugyanazt a szerepet hozza, Sigourney Weaver-nek csak egy-két tiszteletjelenet jutott, Hugh Jackman-nek meg jól állna a gonosz szerep, de a rettentően szürke és unalmas forgatókönyv az ő karakterét is tönkre teszi.

Leginkább a buta szóval lehetne jellemezni a filmet, amiben az elejétől a végéig érződik a potenciál, amit csak ritkánként használnak fel, egybevéve pedig egy néhol unalmas, banális, de nem mindennapi filmet kapunk, az pedig, hogy ennire nincs kereslet a Chappie iránt, csak Blomkamp-nak és csapatának köszönhető.

Kár, mert az ötlet jó volt.

Értékelés: 10/4,5

 

Megosztás a facebookon