Kritika: Chappie (2015)

"Már magát az ötletet nem értem, minek kell a Die Antwoord nevű Dél-afrikai rap-rave együttest beinvitálni egy igazi, kézzel fogható filmbe."

Nem gondolnám, hogy Neill Blomkamp direktort M. Night Shyamalan-hoz kellene hasonlítani, hiszen az egyik már több mint egy évtized óta ontja magából a rosszabbnál rosszabb filmeket, és az egész filmográfiáját egy alkotásra építette, a másik pedig az egész filmes karrierjét 2009-ben kezdte, a District 9 című világsikerrel. Egy kicsivel később mindenki izgatottan várta Blomkamp következő munkáját, az Elysium-ot, ami aztán óriási csalódás lett. (Inkább a nézőknek, mint a kritikusoknak, a Rotten például 68%-ra értékelte, ami a nézhető kategóriába tartozik, de persze ez a District után édeskevés.)

Az Elysium viszont olyannyira elvette az emberek kedvét a Blomkamp névtől, hogy már esélyt sem adtak új alkotásának, a Chappie-nek. És hogy jól tették e? Jól.

Az egyik nagy gond, hogy a rendező nem jött rá arra, hogy a nézők nem egy újabb District 9 filmet akarnak, hanem egy olyan minőségűt, mint az volt. (Vagyis nem olyat, mint az Elysium.) A helyszín ugyanaz, azaz Johannesburg, ami pont olyan közel áll Neill Blomkamp szívéhez, mint Sharlto Copley, aki Chappie hangját szolgáltatta. Aztán visszavette maga mellé feleségét és társíróját, Terri Tatchell-t, akivel együtt készítették el a District 9 szkriptjét, és ugyan most idegesítő kamerarángatások ritkán voltak, az alapkoncepció ugyanaz volt, és ez pont elég ahhoz, hogy a néző azt higgye, a rendező kifulladt az ötletekből.

Pedig én egyáltalán nem hiszem ezt.

Az effektek természetesen most is a legjobbak voltak, és egyes jeleneteket valóban eltaláltak, például azt, amikor Yo-Landi mesét olvas az ágyban a robotnak, viszont ezeket teljesen lerombolja a borzasztó karakterépítés, és maga, a karakterek. Már magát az ötletet nem értem, minek kell a Die Antwoord nevű Dél-afrikai rap-rave együttest beinvitálni egy igazi, kézzel fogható filmbe, de mit is várunk egy olyan énekes-színészektől, akiknek az a nevük, hogy Ninja, vagy Yo-Landi Visser. Talán Blomkamp hangsúlyozni akarta, hogy ez egy vérbeli Dél-afrikai film, de pont nem ezzel kellett volna.

Aztán pont a rendezőtől nem várnám, hogy egy klisés filmet készítsen, mivel akkoriban a District 9-ról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy közhelyes lenne, aztán itt van nekünk Dev Patel, az esetlen okostojás, aki már a Marigold Hotel óta mindig ugyanazt a szerepet hozza, Sigourney Weaver-nek csak egy-két tiszteletjelenet jutott, Hugh Jackman-nek meg jól állna a gonosz szerep, de a rettentően szürke és unalmas forgatókönyv az ő karakterét is tönkre teszi.

Leginkább a buta szóval lehetne jellemezni a filmet, amiben az elejétől a végéig érződik a potenciál, amit csak ritkánként használnak fel, egybevéve pedig egy néhol unalmas, banális, de nem mindennapi filmet kapunk, az pedig, hogy ennire nincs kereslet a Chappie iránt, csak Blomkamp-nak és csapatának köszönhető.

Kár, mert az ötlet jó volt.

Értékelés: 10/4,5

 

Cím:  Chappie
Rendező:  Neill Blomkamp
Forgatókönyvíró:  Neill Blomkamp, Terri Tatchell
Zeneszerző:  Ryan Amon, Chris Clark, Rich Walters
Operatőr:  Trent Opaloch
Vágó:  Julian Clarke
Szereplők:  Sharlto Copley (hang), Hugh Jackman, Dev Patel, Sigourney Weaver, Yo-Landi, Ninja

Kritika: Keleti nyugalom - Marigold Hotel (2011)

"Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar."

Az elmúlt években több indiai témájú film is készült egyenesen Hollywood-tól. Tavaly az Élet ízeiben élvezhettük át a remek hangulatot és a páratlan ízű ételeket Helen Mirren kiváló alakításával, 2011-ben pedig a Marigold Hotel című filmben ismerhettük meg az indiai kultúrát. Mindkettő film, ha újat mutatni nem is tud, a maga nemében egy páratlan és egy kissé szokatlan élményt nyújt a nézőnek.

Adott nekünk egy fiú, aki 2008-ban úgy robbant be Danny Boyle filmjével, a Gettómilliomossal, mint még soha senki. Az már más tészta, hogy nekem nem jött be, de Dev Patel alakítása tagadhatatlanul remek volt. Akkoriban mindenki felfigyelt rá, és tűkön ülve vártuk, vajon a következő filmjében mit tud majd kihozni. Arra azonban senki nem számított, hogy egy ilyen komoly és erőszakos hangvételű film után, mint a Gettómilliomos, bevállal egy ilyen könnyed, szórakoztató dramedy-t olyan neves színészekkel, mint Maggie Smith, Judi Dench, Bill Nighy, vagy Tom Wilkinson. Szegény gyereket már elkezdtem sajnálni, mi lesz vele ennyi színészlegendával egy filmben.

Én döbbentem meg a legjobban, amikor végignéztem a filmet, és örömmel nyugtáztam, hogy Patel remekül felnőtt a feladathoz, és ha nem is kerekedett felül társain, sok jelenetben egyenrangúak voltak.

Már a film magyar címe is sejteti, hogy mit is fog hozni az elkövetkezendő két óra játékidő. Keleti nyugalom - Marigold Hotel. Ebben minden benne van. A film tényleg semmi új élményt nem ad, cserébe viszont elfelejtheted minden gondod-bajod, legalábbis amíg tart a film, és a hossza ellenére is végig le tud kötni.

A színészek kisujjból kirázzák a szerepüket, a karakterek remekül ki voltak dolgozva, emiatt néha már úgy éreztem, mintha én is részese lennék az amúgy igen egyszerű történetnek. Több nyugdíjas, különböző okok miatt úgy dönt, hogy élete hátralevő részét Indiában szeretné leélni, azon belül Jaipurban, a Marigold Hotelben. Mindannyian egy hirdetés hatására döntöttek úgy, hogy el akarnak jönni otthonukból, azonban már megérkezésük pillanatában látják, hogy a fele sem igaz annak, amit a hirdetésben állítottak.

A hét, jobb napokat is látott ember elkezdi megismerni egymást, barátságot kötnek, néhányan bevallják legféltettebb titkukat is, egyszóval elkezdik élni az életüket, amit Angliában nem sikerült nekik. Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar, továbbá a Marigold Hotel nem a gyönyörű nyugati tájról vagy Indiáról szól, mint például az Élet ízei, hanem az öregedésről, és az azzal járó boldogsággal, bánattal, nevetéssel, vagy akár sírással.

A gond csak annyi, azon kívül, hogy Dev Patel néha már túljátssza a szerepét, hogy olyan érzésem van, mintha John Madden alkotása nem tartana sehová: néhány percbe megismerjük a szereplőket, hogy pontosan miért is vágynak máshova, aztán látjuk, hogy megérkeznek, beszélgetnek, elmennek egy-két nevezetességet megnézni, egyikük meghal, a végén happy-end van, és ennyi. Ezt a vontatottságot pedig az elejétől a végéig lehet érezni.

A forgatókönyv a maga nemes egyszerűségében elragadó, nincsenek kicsapongó párbeszédek, vagy fegyveres jelenetek, a Marigold Hotel csupán szavakkal és tettekkel kápráztatja el a nézőit, na meg persze a gyönyörű tájjal, mely nélkül nem élveztem volna úgy a filmet, ahogy azt kellett volna.

Értékelés: 10/7

 

 

Cím:  Keleti nyugalom - Marigold Hotel
Rendező:  John Madden
Forgatókönyvíró:  Ol Parker
Zeneszerző:  Thomas Newman
Operatőr:  Ben Davis
Vágó:  Chris Gill
Szereplők:  Maggie Smith, Tom Wilkinson, Bill Nighy, Judi Dench, Dev Patel, Ronald Pickup, Penelope Wilton