Kritika: Hívatlanok 2 - Éjjeli préda (The Strangers: Prey at Night, 2018)

" A Hívatlanok 2 még csak azt sem tudta eldönteni, hogy egy igazi trancsírozós film akar-e lenni, ahol a félelem helyett a csordogáló bélcafatok kapnak szerepet, vagy egy ajtónyikorgós-háttérben feltűnős-szadista horror."

A Hívatlanok 2 nézése közben valami miatt Gus Van Sant Psycho-remakej-je jutott az eszembe: a Hitchcock mesterművének hangulatát megidézni próbáló, egyébként teljesen átlagos filmre nem lehet azt mondani, hogy kifejezetten rossz lenne – már csak azért sem, mert egy az egyben copy-paste módon csinálták – de a nézése közben képtelen voltam elvonni a figyelmemet a kérdés elől, hogy mégis mi a fenéért készült el?

A Hívatlanok 2 – Éjjeli préda 85 rövid percében szintén gyakran megkérdőjeleztem a létjogosultságát, pláne úgy, hogy a horror műfajának pont az ilyen és ehhez hasonló ötlettelen, céltalan kaszabolások miatt olyan rossz a megítélése. A helyzet az, hogy Johannes Roberts (47 méter mélyen) filmjére távolról sem lehet azt mondani, hogy unalmas vagy nézhetetlen lenne, egyszerűen csak egy tucatszámra gyártott, unalomig ismételt sorozat egyik ócska darabja.

Rengeteg sejtpusztító found footage horroron vagyok túl életem során, ahogy a slasherek B-kategóriás világát is jócskán ismerem, de az a fajta döbbenetes céltalanság, amit a Hívatlanok 2 árasztott az első másodpercétől az utolsóig, az még a műfajában is kivételes. Ebben az esetben még mindig ott van a lehetőség, hogy egy cool B-film lesz, ami tisztában van a saját korlátaival és ezzel együtt próbálja meg szórakoztatni a nézőt. Nem, ez sem így lett. A film baromira komolyan veszi magát, még az ilyenkor szokásos gagyi viccelődések is elmaradnak a szereplőktől, ami egyrészt nem baj, másrészt megmutatja, mennyire nincs képben a film saját magával.

A történet egy négytagú családról szól, akik elmennek a rokonaik kempingjébe, ahol – ahogy az szokott lenni – előbb senkit nem találnak, majd felbukkan egy-két maszkos alak, azoknak viszont aligha örülnek. A tortúra megkezdődik: anya, apa és a két tesó próbálja felvenni a harcot az őket tisztázatlan célokból üldöző emberekkel.

Talán az egyetlen, ami egy faék egyszerűségű horrortól elvárható az, hogy félelmetes legyen, de a Hívatlanok 2 még csak azt sem tudta eldönteni, hogy egy igazi trancsírozós film akar-e lenni, ahol a félelem helyett a csordogáló bélcafatok kapnak szerepet, vagy egy ajtónyikorgós-háttérben feltűnős-szadista horror, aminek megnézése után inkább összefosni szeretnéd magad, sem mint hányni. A végeredmény az, hogy mindenből kapunk egy kicsit, de a belezés többsége nem elég a kreatív, félni pedig egyáltalán nem lehet rajta. Igazán nem jó tulajdonságai egy horrorfilmnek.

De végtére is: van ebben a filmben valami jó? A színészek mindenképpen, csak épp nem a filmért, hanem a film ellenére. Az anyát játszó Chritina Hendricks hat Emmy-jelölést tudhat magáénak a Mad Menért, az apa Martin Henderson pedig A Grace klinikából lehet ismerős a közönségnek. Amennyire lehet, próbálkoznak, de sok más pályatársukkal egyetemben a játékidő alatt többször látni az arcukon a „mit keresek én itt?”-érzést, mint azt, hogy lubickolnának a szerepben.

Tény, hogy minden évben vannak olyan horrorfilmek, amik elképesztő kritikai- és kasszasikernek örvendenek, legfőképp azért, mert képesek voltak valami újat, mást vinni az untig ismert sémákba. A Hívatlanok 2 megjelenése viszont felveti azt a napjainkban jócskán releváns kérdést, mikor unják már meg végérvényesen az emberek? Meddig szórakoztatóak azok a horrorok, amikből évente kapunk legalább egy tucatot ugyanazzal a cselekménnyel és minőséggel? Mikor jön el az a pont, amikor a moziba járó közönség ezen része is kér magának valami minimumot? Elsősorban nem a film nézhetetlenségéről van szó, hanem a műfaj tendenciáról és arról, hogy egy választás során minél többen olyan alkotásokra üljenek be, mint a Babadook és ne olyanra, mint a Hívatlanok 2.

Értékelés: 4/10

Cím: Hívatlanok 2- Éjjeli préfa
Rendező: Johannes Roberts
Forgatókönyvíró: Ben Ketai
Vágó: Martin Brinkler
Operatőr: Ryan Samul
Szereplők: Christina Hendricks, Martin Henderson, Bailee Madison, Emma Bellomy

Kritika: Rögtönzött szerelem (The Big Sick, 2017)

"Emily V. Gordon és Kumail Nanjiani egy olyan személyes történetet írt meg, melyről a hasonlóakat átélt emberek említést sem szeretnének tenni, ők viszont megfelelő humorral, érzelemmel és kreativitással tudták bemutatni a drámájukat."

Egyre jobban beigazolódni látszik, hogy a Hollywood által előszeretettel felkapott, majd a közönség számára unásig legyártott műfajok, mint a romantikus vígjátékok vagy a found footage horrorfilmek jóval kevesebb producer és stúdió érdeklődését keltik fel, mióta az emberek ráuntak Matthew McConaughey felsőtestének látványára és az elátkozott ház WC-ajtaját csapkodó szellemekre.

Talán pont ez volt az oka, hogy a jó kritikák ellenére is csak halogattam a Rögtönzött szerelmet, mely hivatalosan Michael Showalter filmje, de nyilvánvaló, hogy elsősorban a forgatókönyvet író házaspár, Kumail Nanjiani és Emily. V Gordon saját, személyes alkotása ez.

Ami a halogatást illeti, már megbántam, hiszen a Rögtönzött szerelem – melynek magyar címe pont egy olyan nyálas McConaughey filmet sejtet, amiről az előbb is szó volt – lenyűgöző könnyedséggel cáfol rá minden olyan tudatlan sznobra, mint én vagyok, akik nyelnek egy nagyot, ha a romantikus és komédia szót egymás után hallják.

Nanjiani és Gordon igaz történetét elmesélő film – melyben a páros női tagja egy ismeretlen betegség miatt kómába kerül és a szüleinek, valamint a néhány hónapja megismert barátjának/pasijának együttes erővel kell megoldani a felmerülő problémákat – abban az igazán erős, hogy kellő intelligenciával és humorral fűszerezve beszél a szerelem mellett családi gondokról, kényszerházasságról és a pakisztáni-amerikai kulturális különbségek megéléséről.

Mindenképpen elismerése méltó és később meg is hozza a gyümölcsét, hogy Nanjiani és Gordon egyetlen részletet sem kihagyva, őszintén mesélik el a saját történetüket, melynek remek humora mellett a drámai részei is kiválóan működnek, ami azért sem meglepő, mert a két főszereplővel való azonosulás a kezdetektől megtörténik, így a drámájuk is teljesen átérezhető.

A legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában jelölt film győzelme hatalmas meglepetés lenne olyan címek mellett, mint a Tűnj el!, vagy a Lady Bird, de nominálása kétség kívül teljesen megérdemelt: a megszámlálhatatlanul sok frappáns, eredeti szöveg, a kiváló dialógusok és azok az apró, de fontos félmondatok, melyek hatására a szereplők még emberibbek, szerethetőek lesznek mind Nanjiani és Gordon érdeme.

Ami igazán különleges volt a történetükben, az Kumail hozzáállása volt az egészhez. Ismerjük az unalomig látott filmeket, ahol a szerelemben tobzódó fiatalokat egy baleset vagy egy súlyos betegség veszi el egymástól, a másik fél pedig napokon, heteken át sír szerelme kórházi ágya mellett. Na, itt erről nincs szó. Az elsőként a kórházba rohanó Kumail számára persze addig sem volt közömbös Emily és szinte az egész szabadidejét nála tölti, de tény, hogy abban az időben szereti meg későbbi feleségét, amikor az beszélni sem tudott, ami azért nem kis mértékben maxolja ki a szokatlan romantikus sztorik kategóriáját.

Emily szülei, Beth és Terry szintén rengeteget adnak a cselekményhez, akik Kumail után a másodszámú humorforrások a film folyamán, de a kevesebb játékidőt kapó, ugyanakkor legalább olyan fontos szál a férfi pakisztáni családja. Végre egy film, ahol a muszlim kényszerházasságokat valódi dilemmaként mutatják be és ami kifejezetten fontos, hogy a cselekmény ezt a részét a film sem humorizálja, csak amennyire szükséges.

Az első fél óra lassú csordogálását látva őszintén nem gondoltam volna, hogy később ennyit fog javulni a film. A 98%-os Rotten Tomatoes értékelés, a kritikusok és a közönség egyöntetű dicséretét hallva nem értettem, hogy tényleg ezt az unalmas, néha megmosolyogtató romkomot kellene az egekig magasztalni? Aztán két dolog derült ki: elsőre az, hogy Kumail Nanjiani nem az újrahasznosított Aziz Ansari, másodjára pedig, hogy ez nem egy szokványos szerelmi történet lesz, ahol a stand-upos kínos bénázásaival elcsábítja a kiszemeltjét.

Eredeti címén a The Big Sick vállaltan sok társadalmi kérdést akar érinteni, ami már egy plusz pont, az meg főleg, hogy többségében ezt hiteles, eredeti módon mutatja be. Emily V. Gordon és Kumail Nanjiani egy olyan személyes történetet írt meg, melyről a hasonlóakat átélt emberek említést sem szeretnének tenni, ők viszont megfelelő humorral, érzelemmel és kreativitással tudták bemutatni a drámájukat. Megérte.

Értékelés: 8/10

Cím: Rögtönzött szerelem
Rendező: Michael Showalter
Forgatókönyvíró: Kumail Nanjiani, Emily V. Gordon
Vágó: Robert Nassau
Operatőr: Brian Burgoyne
Szereplők: Kumail Nanjiani, Zoe Kazan, Holly Hunter, Ray Romano, Adeel Akhtar

 

Kritika: Én, Tonya (I, Tonya, 2017)

"Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt."

A ’90-es évek bulvárbotrányainak egyik leghíresebbikét, a Tonya Harding-Nancy Kerrigan-ügyet bemutatni szándékozó Én, Tonya alapjaiban gondolja újra az életrajzi filmek szabályait: a két órás játékidő alatt ellentmondásosan, több szemszögből próbálhatjuk megérteni a történéseket, melynek következményeit az érintettek aligha tudnak valaha is elfelejteni.

Azt azonban fontos kihangsúlyozni, hogy a cselekmény jelentős részét az érintettek interjúiból feldolgozó filmet a helyén kell kezelni és nem érdemes komolyabb következtéseket levonni, hiszen maguk az alkotók is sokszor beszéltek a megtörtént és kitalált jelenetek vegyítéséről arról nem is beszélve, hogy a megkérdezettek akár ki is színezhettek, akár el is hallgathattak néhány részletet.

Tonya Harding karrierjét és gyerekkorát ismerve egy kemény drámát is lehetett volna készíteni, hiszen finoman fogalmazva sem kapta meg azt a családi hátteret és támogatást, amit versenytársainak többsége igen. Miután saját anyja válogatott módszerekkel, szinte szadista módon alázta „a jobb eredmények elérése érdekében”, nem csoda, hogy 19 évesen a házasságot választotta, ami mindössze annyit jelentett, hogy azután a férje és nem az anyja által okozott kék foltokat kellett púdereznie.

Margot Robbie talán nem élete alakítását, de mindenképpen korrekt és színes teljesítményt nyújt, hiszen egyszerre kellett megmutatnia a neveltetéséből fakadó vérbeli white trash személyiséget és karaktere érzékeny, gátlásokkal teli oldalát. (Más kérdés, hogy utóbbi nem igazán sikerült, de erre később még kitérek.)

A film közben néha ugyan előfordul, hogy a tragédia mértékét elveszi a humor és fordítva, de összességében elmondható, hogy ízlésesen lavíroz a komikus és drámai elemek között, miközben pörgős stílusával egészen a befejezésig fenntartja az érdeklődést.

Craig Gillespie nem hagy kétségeket afelől, hogy célja sokkal inkább egy szórakoztató, izgalmas film megrendezése volt, mint a valóság legpontosabb bemutatása, de talán jobb is, hogy a témáról készült dokumentumfilmek tárgyilagossága helyett inkább egy két óráig meg nem álló, lendületes filmet kapunk, ahol egyszerre röhöghetünk és szégyenkezhetünk a proli szereplők nyomorán. A film egyik legfontosabb tanulsága – mely vicceskedésével egyáltalán nem bagatellizálja el a Tonyával történteket – az, hogy lehetsz bármennyire tehetséges, szorgalmas vagy akár világhírű műkorcsolyázó, egy óvatlan pillanatodba kerül és az a világ, melyből próbálsz kikecmeregni egyből visszahúz.

Nicolas Karakatsanis elegáns operatőri munkája elsősorban a versenyekkor látható, hiszen úgy sikerült egy elképesztően reális képet mutatni Harding kűrjei közben, hogy egy részét vizuális effektekkel kellett megoldani.

A filmmel felmerülő gondok számomra nem is közben, hanem a megtekintés után kezdődtek, amikor először átgondoltam, milyen sok komoly társadalmi és morális problémáról akart beszélni, melynek nagy többségét viszont a levegőben hagyja. Nem azt várom el, hogy egy tucat ellentmondásos interjú alapján készülő film igazságot tegyen napjainkig sok aspektusában megoldatlan kérdésekben, de a mögöttes részletekre való kitérés sokkal nagyobb súlyt adott volna az alkotásnak.

Az önbizalomhiányos, a családjának köszönhetően magát alsóbbrendűnek gondolt Tonya érzékenysége sincsen igazán kihangsúlyozva, illetve az is hagy némi hiányérzetet, hogy a történet másik oldala, azaz Nany Kerrigan nézőpontját nem ismerhetjük meg. (Nem meglepő, hogy Kerrigan nem akart beszélni az alkotókkal, de Tonya anyja, LaVona sem lett megszólaltatva, mégis össze tudták rakni a karakterét.)

Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt. Ahogy Tonya is mondta, mindenkinek megvan a maga igazsága, a mögöttes okokat és magyarázatokat pedig akkor sem szabad elhallgatni, ha épp nem az áldozat nézőpontjából ismerhetjük meg.

Értékelés: 7/10

Cím: Én, Tonya
Rendező: Craig Gillespie
Forgatókönyvíró: Steven Rogers
Vágó: Tatiana S. Riegel
Operatőr: Nicolas Karakatsanis
Szereplők: Margot Robbie, Sebastian Stan, Allison Janney, Julianne Nicholson, Bobby Cannavale

Kritika: Wakefield (2016)

"Robin Swicord bár belehelyezi a cselekménybe a „jó munkahely-gyönyörű feleség-csodaszép kertvárosi otthon” jól megszokott kliséjét, de címszereplője krízisének eredeti és ötletes bemutatásával ezt ellensúlyozni tudja."

Tavalyelőtt a Telluride Filmfesztiválon debütáló Wakefield csendben jelent meg, majd tűnt is el villámsebességgel, alig néhány százezer dolláros bevételt összekapirgálva. Bár elsőként furcsának tűnhet, hogy se Bryan Cranston, se Jennifer Garner neve hallatán nem kapta fel a fejét a közönség, a cselekményt és úgy magát az egész filmet elnézve viszont már jóval nyilvánvalóbb, hogy miért nem harapott rá a moziba járó tömeg egy olyan filmre, mely nem kínál mást, mint egy ötvenes kaliberű férfi családjának lassú összeomlását.

Címszereplőnk, Howard Wakefield éppen a munkájából tart hazafelé, amikor egy áramszünetnek köszönhetően leszállítják a vonatról és gyalog kell hazamennie. Már este lett, amikor megérkezett, majd egy, a padlásra felszökő mosómedve miatt ő is ott találja magát. Úgy dönt, ott alszik, majd lassan realizálja, hogy semmi kedve visszatérni a családjához, ehelyett inkább egyszerű megfigyelőként a saját feleségét és a házukba vissza-visszatérő embereket mustrálja az ablakon keresztül.

Egyfajta Hátsó Ablakként is értelmezhetjük a filmet, csak a bűncselekmény itt nem gyilkosság, hanem életek tönkretétele, a tettes pedig pont ahogy Hitchcock remekművében, itt is kérdéses. Az emberi kapcsolatokat – lévén, hogy a filmben alig van párbeszéd – inkább Wakefield narrációjából ismerhetjük meg, aminek többsége a hatszor megcsavart filozofálós körmondatok mellett a családja és ismerősei gyalázásból áll.

Nyilvánvalóvá válik, hogy tele van dühvel és bosszúvággyal, a narrálásában pedig – én azt gondolom ez pozitívumként írható fel – nem törekszik semmilyen objektivitásra, sőt, elbeszéléseiben igazából csak és kizárólag a saját véleményét ismerhetjük meg. Sokat elmond róla, hogy még akkor is kétségbe vonja felesége érzelmeinek valódiságát, amikor az egyedül sír a konyhában.

Robin Swicord – aki írta és rendezte is a filmet – nagyon jól építi fel az alkotását még annak ellenére is, hogy a „jó munkahely-gyönyörű feleség-csodaszép kertvárosi otthon” jól megszokott kliséjébe helyezte a cselekményt. Ezt viszont ellensúlyozni tudja, hogy a férfi krízisét eredeti és ötletes módon tudja bemutatni.

Azt hiszem nem sokan akarnánk belegondolni, milyen lehetett az elmúlt években Howard Wakefieldnek lenni. Természetesen nem hat újdonságként senki számára a kiégés fogalma, de talán el sem tudhatjuk képzelni azt a fajta kibírhatatlan monotonitást, melynek végeredményeként egyetlen nap szokatlansága ezt a hatást váltja ki a férfiből.

A jó drámák igazi mutatója az, ha a közönség a megtekintés után többet foglalkozik a karakterekkel és azoknak a viszonyairól, konfliktusairól, mint az (amúgy természetesen fontos) operatőri munkáról vagy a vágásról. A Wakefield esetében a legfontosabb kérdés az, hogy minek, pontosabban kinek köszönhető, hogy a házaspár ennyire elhidegült egymástól azon túl, hogy a gyerekei úgy kerülik a férfit, mintha leprás lenne.

Wakefield gondolataiban cseppnyi önkritika sincsen, azonban az objektív néző számára világos, hogy ennyi mindenért nem lehet egyetlen embert hibáztatni pláne úgy, hogy a történet előrehaladtával Cranston karakterének visszásságai is jócskán megmutatkoznak. (Ne felejtsük el azt sem, hogy bár kilépett az addigi életéből egy elég bizarr módon, de hogy végleg pontot tegyen életének ezen szakaszára, ahhoz gyáva volt.)

Mivel Diana nézőpontját nem ismerjük meg, így csak találgatni tudunk, de valószínű –ahogy az ilyen esetekben a való életben is lenni szokott - mindketten nyakig benne vannak.

Ahogy már említettem, az utolsó harmada sajnos egyre érdektelenebbé válik, ami köszönhető annak is, hogy ezt a fajta „Wakefield a családja után leskelődik, majd titokban beugrik enni és közben átgondolja az életét” formátum nem sokáig tud működőképes lenni. A sztoriban – ebben a megvalósításban – ennyi volt, és szerencse, hogy az alkotók erre előbb vagy utóbb, de rájöttek.

Az biztos, hogy Anna Gunn és Jennifer Garner vitatkozhatnának, hogy Cranston Walterként vagy Wakefieldként a rosszabb férj, abban viszont – számomra legalábbis – nincs kérdés, hogy a film bár az esetek többségében nem tudott, de legalább megpróbált újat mondani a mindennapos életünk értelmetlenségéről, amellett, hogy izgalmas, néhol megérintő és szomorú is, Bryan Cranston one man show-jára pedig még sokáig emlékezni fogunk. (Már azon kevesek, akik látták a filmet.)

Értékelés: 7/10

Cím: Wakefield
Rendező: Robin Swicord
Forgatókönyvíró: Robin Swicord
Vágó: Matt Maddox
Operatőr: Andrei Bowden Schwartz
Szereplők: Bryan Cranston, Jennifer Garner, Jason O'Mara, Beverly D'Angelo, Ian Anthony Dale

Kritika: A négyzet (The Square, 2017)

"Amíg vannak olyan provokatív és a nézői igényeknek teljesen szembemenő rendezők, mint Östlund, addig nem féltem a jövő filmművészetét."

Ha vagyunk annyira perverzek, hogy az elmúlt években „hosszú bizarr európai filmek” címszó alatt keresgéltünk megnézésre váró alkotásokat, egész jó listát találhattunk. Tavalyelőtt mutatták be a Cannes-ban hatalmas ovációt kapó Toni Erdmannt és Paul Verhoeven (szinte) tökéletes agymenését, az Elle-t, de a 2017-es év sem maradt le túlságosan.

Egy lavina miatt bepánikolt családapa kálváriája után Ruben Östlund ezúttal egy múzeumigazgatóról forgatott filmet, akinek egy látszólag piti dolog miatt teljesen felborul az élete: egy jól megszervezett akció keretében ellopják a telefonját. A mindig visszafogott, nyugodt Christian egyre idegesebben próbálja visszaszerezni a tulajdonát, miközben egy amerikai újságíróval is viszonyba kezd, hogy a végén aztán minden összedőljön.

Szatirikus, ironikus, vicces, drámai, abszurd: rengeteg jelzőt lehet A négyzetre aggatni, de leginkább a kiborító az, ami elsőre eszembe jut a látottak után.

A viszonylag jó kritikák mellett leginkább arról a bizonyos, 12(!) percig tartó majmos jelenetről írtak sokat a különböző filmes újságok. A Terry Notary által „játszott” performansz valóban a múzeumi gálára meghívott művészek és rokonaik, barátaik terrorizálásról szól, ami két percig egy szavakkal kifejezhetetlen döbbenetet vált ki, majd amikor a „hollywoodi abszurdhoz” szokott közönség azt érzi, hogy itt már biztos vágás következik, akkor Östlund beint és csak annyit mond, hogy „még csak el sem kezdődött!”

A mosolygást, esetleg nevetést aztán felvált valami iszonyú érzés, ami alatt egyre inkább azt érezni, hogy pont úgy terrorizálva van minden néző, mint azok, akik valóban ott ülnek és a hajukon fogva rángatja le őket a székeikről. Döbbenetesen hatásos jelenet, aminek végén ugyanolyan hálás voltam Östlundnak, hogy abbahagyta, mint amennyire mérges voltam rá a 12 perc jó értelemben vett kínzásért.

A film epizodikussága azonban gyakran a hátulütője is: néha olyan érzésem volt, mintha a rendező nem tudta volna kézben tartani az egészet, főleg az újságírós viszony alatt. (Az viszont zseniális jelenet volt, amikor szex után hősünk nem meri odaadni az óvszert a nőnek, nehogy az „felhasználja” valamire.)

Fontos leszögezni, hogy A négyzet inkább abszurd, mint vicces, Anne látszólag cél nélküli „háziállata” is inkább azt jelképezi, hogy ezen a filmen nagyobb eséllyel bizonytalanul somolyogsz vagy húzod fel a szemöldököd, mint önfeledten röhögsz.

A címről is ejteni kell néhány szót, hiszen Christian és úgy kis híján az összes karakter remek jellemábrázolása és fejlődése mellett a négyzet az, ami igazán fontos a filmben.

A négyzet egy kis terület a múzeum előtt neoncsővel elkerítve, mellé írva egy semmitmondó szöveggel, amit mindenki úgy ért, ahogy akar, de pontosan ez is a lényeg. A művészetnek eladott semmi persze nem új keletű dolog, ahogy Christian és csapata sem az elsők, akik ezzel próbálkoznak, az viszont zseniális, mennyire nem aggódik amiatt, hogy saját maga sem tudja megmondani az egész projekt értelmét (első jelenet).

Östlund azt mondta, egyszerre szó szerint mindenről akart beszélni, így a történet igazából csak ürügy, hogy olyan kimondatlan, de az egész játékidő alatt csendben boncolgatott témákra hívja fel a figyelmet, mint a safe space, azaz a saját magunk személyi terébe húzódzkodás a párbeszéd helyett, a baloldal lassú haldoklása, a bevándorlás, a furcsa svéd családmodell vagy a művészet és a svindli közti vékony határvonal.

Claes Bang játssza a főszereplőt és remek érzékkel mutatja be a kívülről elegáns, mindig közönyös svédet, aki egy percre sem akarja tudomásul venni, hogy élete már rég kicsúszott az irányítása alól. Végtére legyen számos hibája és unalmas perce a filmnek, amíg vannak olyan provokatív és a nézői igényeknek teljesen szembemenő rendezők, mint Östlund, addig nem féltem a jövő filmművészetét.

Értékelés: 8/10

Cím: A négyzet
Rendező: Ruben Östlund
Producer: Erik Hemmendorff
Vágó: Jacob Secher Schulsinger, Ruben Östlund
Operatőr: Fredrik Wenzel
Szereplők: Claes Bang, Elisabeth Moss, Dominic West, Terry Notary, Christopher LaEsso

 

 

Kritika: A legsötétebb óra (Darkest Hour, 2017)

"A második felétől kezdve A legsötétebb óra sajnos egy tanmesévé változik, amit tagadhatatlanul jó nézni, de ambíciónélkülisége és az önismétlése miatt számomra nem fog azon alkotások közé kerülni, amit igazán jó szívvel ajánlok majd, ha egy ismerősöm a második világháborúról szeretne kicsit többet tudni."

Nehéz megmondani, hogy A Pentagon titkai vagy A legsötétebb óra a nagyobb esélyes az „év Oscar bait-je” elismerésre, az viszont biztos, hogy mindkettő rengeteget tesz ennek érdekében. A 6-szoros jelölt film nem rosszabb vagy jobb az elmúlt esztendőkben látott felkapott történelmi drámáktól, viszont egyáltalán nem akar bármi újat mutatni sem a műfaját, sem a cselekményét illetően.

Winston Churchill egy igazi jelenség volt. A Parlament nyomására lemondott Neville Chamberlain után új miniszterelnököt kellett keresniük, miközben Hitler már a Benelux államokat is megtámadta. A pánik nagy volt, hiszen Nagy-Britanniára is ez a sors várhatott, az új miniszter, a megállás nélkül whiskyt vedelő és pöfékelő Churchill feladata pedig az volt, hogy a saját emberei által kitervelt intrikák mellett Hitlerrel is megküzdjön, egy esetleges béketárgyalást is a lehetséges opciók között tartva.

Fontos leszögezni, hogy a film egy az egyben Gary Oldman one man show-ja, vagy a színészé, aki a maszk mögött van, mert döbbenetes, hogy mennyire hitelesre tudták alakítani Oldmant úgy, hogy alapesetben nem sok közös vonása van Churchillel. De a világ legjobb maszkja sem tudta volna hitelessé tenni, ha nincs egy olyan színész, aki a legapróbb részletektől kezdve ilyen profin és kiválóan el tudná játszani őt. A tökéletes mimikájával, a „Churchill-i” mozdulataival és a nagymonológokban mutatott szenvedélyével megérdemli, hogy olyan színészek elől vigye majd el a szobrocskát márciusban, mint Denzel Washington vagy Daniel Day-Lewis. Azt viszont garantálom, hogy eszedbe se fog jutni Oldman a stáblistáig, akkor viszont nagyot fogsz majd csettinteni.

A legsötétebb óra egy életrajzi film (is), egy életrajzi film pedig jogosan teszi ennyire előtérbe a bemutatni kívánt szereplőt, az viszont tény, hogy a két órás játékidőben nem sok mindenkinek jut elegendő jelenet. Itt van például a felesége, Clementine, akinek karakterében sokkal több potenciál volt, de csak felületességre futott. Sokkal több időt kaphatott volna az, hogy viseli el a néha igazán rossz természetű férfit, vagy az, hogy ő maga mit él át a világháború alatt és annak akart-akaratlan bekerüléséről.

Joe Wright (Anna Karenina, Pán) rendezése első fele pontosan úgy kezdődött, ahogy egy 6 Oscarra jelölt történelmi filmnek kezdődnie kell. Érdekes volt látni, hogy Churchill mennyi érzelmet és bizonytalanságot próbált leplezni a cinizmusával és kiállhatatlanságával, Chamberlain kikényszerített lemondásától kezdve viszont az igazi izgalmak is elkezdődtek. A morális kérdések, lehet-e béketárgyalásokat kezdeményezni egy diktátorral, az országon belüli személyi problémák, a fúrások, az intrikák, Dunkirk mind a történelem izgalmas pontjai, a film viszont pont akkor hagy alább, amikor a legjobban szüksége lenne a pörgésre.

A második felétől kezdve A legsötétebb óra sajnos egy tanmesévé változik, amit tagadhatatlanul jó nézni, de ambíciónélkülisége és az önismétlése miatt számomra nem fog azon alkotások közé kerülni, amit igazán jó szívvel ajánlok majd, ha egy ismerősöm a második világháborúról szeretne kicsit többet tudni. (Egy nagyobb szombati háborús élményhez a Legsötétebb óra/A király beszéde/Dunkirk kombó nem lenne rossz választás, hiszen sok kapcsolat van közöttük.)

Említettem már Oldman nagymonológjait, amikbe valóban anyait-apait beletesz, egy idő után viszont olyan maníros szövegeket adnak a szájába, hogy ilyenkor azt kívántam, inkább csak nézzük csendben, ahogy iszik és szivarozik, az is érdekesebb. A mélypont viszont egyértelműen a metrós jelenetnél jött el, amikor Churchill gyorsan kipattan a kocsijából és úgy dönt, inkább földalattizik egyet. Abban a néhány percben jött el a közhelyek és klisék parádéja, amikor a nagy miniszterelnököt meggyőzik az egyszerű emberek, hogy „nem, nem kell béke Hitlerrel!” Szép is lenne, érzelmes is lenne, ha megtörtént volna.

Azt viszont nem szabad elfelejteni, a rendezés, a forgatókönyv, a díszletek és a fényképezés milyen egyedülálló hangulatot teremtettek a vásznon. Bruno Delbonnel képei amellett, hogy szépek, ötletesek és izgalmasak is. A látvány tökéletesen tükrözi az akkori kor minden részét a ruháktól kezdve a berendezésekig, a szkript pedig jóval erősebb annál, hogy a negédességre való törekvése és a gyakran erőltetett viccelődései elnyomják a legtöbbször megragadó párbeszédeket.

A legsötétebb óráról tehát ambivalens érzéseim vannak. A legtöbb dolog, ami egy filmhez szükséges, hogy működjön, az itt is megvan, az összkép számomra azonban nem egy mesterművet, hanem egy tisztességesen elkészített, korrekt életrajzi filmet takar, amiben Gary Oldman talán élete alakítását nyújtja. Már ezért megérte.

Értékelés: 7/10

Cím: A legsötétebb óra
Rendező: Joe Wright
Zene: Dario Marianelli
Vágó: Valerio Bonelli
Operatőr: Bruno Delbonnel
Szereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas, Ben Mendelshon, Lily James, Ronald Pickup

Kritika: Song to Song (2017)

"A Song to Song egy erőltetett szerelmi történetbe csomagolt öncélú blöff."

Globális felmelegedés, önjáró robotok, energiatartalékok kiürülése: mind veszélyes dolog, de egyik sem annyira, mint a Song to Song nyolc órás első változata. De Terrence Malick megkegyelmezetett az emberiségnek és mindössze két órára vágta legújabb filmjét, amiben A-kategóriás színészek rohangálnak ide-oda, miközben olyan szövegeket tolnak a néző képébe (valószínűleg fejből), amit hallva komoly kétségek merülnek fel azt illetően, hogy Oravecz Nóra blogbejegyzéséből vagy Coelho idézetnaptárából származik. Egyszerűen borzalmas.

A Song to Song hasonlóan Malick előző és nagyjából minden filmjéhez, nem a szokásos történetvezetési módszereket alkalmazza. Az viszont kérdéses, hogy lehet-e egyáltalán módszernek nevezni azt, ha egy filmhez nem készül forgatókönyv. Nem kétlem, hogy a rendező napokat mesélt minden karakterről és hosszasan utasította a színészeit, sőt, akad is olyan direktor, akinek szívesen megnézném egy filmjét egy Gosling/Mara/Fassbender trióval improvizálva, de Malick történetesen nem ilyen.

A "történet" egy szerelmi háromszögről, aminek tagjai egy zenész, a producer barátja és egy nő, aki kettejük között próbál lavírozni. És ehelyett mit látunk a képernyőn? Azt, hogy idézeteket suttognak egymás fülébe, smárolnak, gitároznak, énekelnek, majd ha az algoritmus a végére ér, kezdik újból az egészet.

A legnagyobb problémája az, hogy a színészek egyértelműen nem tudják, hogy éppen mit csinálnak. Vagy mit kellene csinálniuk. Ne gondoljuk, hogy hirtelenjében Michael Fassbender, Cate Blanchett vagy Ryan Gosling egymást látva hirtelen elfelejtette, hogyan is kell művelni ezt a szakmát, sokkal inkább arról van szó, hogy fogalmuk sem volt, az éppen forgatott jelenet hol fog végül végződni a filmben. Vagy egyáltalán bekerül-e. Vagy egyáltalán ők maguk bekerülnek-e. (Utóbbi Christian Bale-nek valóban fejfájást okozott.)

Bár elismerem, nem tudok semmit Malick forgatási módszereiről, de az eredményt látva el lehet képzelni egyes dolgokat. Elsősorban azt, hogy az Oscar-díjakkal megszórt bagázsát kiengedi a kamera elé, majd néhány instrukció után azt csinálnak, amit akarnak.

Őszintén: valaki gondolja úgy, hogy a sok órányi leforgatott anyagból Rooney Mara vagy Natalie Portman értette, min megy keresztül a karaktere az adott jelenetben? A forgatás végén aztán (több évre) Malick bevonul a kis vágószobájába és egyes egyedül úgy alakítja a filmet, ahogy ő jónak látja. Majd a megjelenés után az első fesztiválokon hüledeznek a színészei, hogy a sok forgatott anyag ellenére öt percet alig vannak a színen.

Ez a film sajnos egy értékelhetetlen katyvasz. Januárban, amikor a mozik sorban mutatják be az Oscar-esélyes alkotásokat a hazánkban be nem mutatott filmek screenerjeiről nem is beszélve, így alaposan elszoktam az elemi szenvedéstől egy mozgókép láttán. Most sikerült.

Az egyetlen, amiért néha érdemes ránézni a Song to Song-ra, az Emmanuel Lubezki operatőri munkája, ami szokásához híven megint gyönyörű képsorokat tartalmaz.

„Miért ébredsz valaki mellett, akit nem is ismersz, ha már önmagad sem ismered?”

„Nem az vagyok, akinek gondoltam magam.”

„Szerezd meg a pénzt. Ne hagyd, hogy a pénz szerezzen meg téged.”

Mégis kit érdekel, hogy a film annyira unalmas, hogy közben átgondoltad életed összes elhibázott döntését kétszer, ha ilyen szövegek vannak benne? A Song to Song nem a szavak filmje, de még ennek ellenére is sikerül a dialógusok 70%-át a lehető legirreálisabb módon megírni kimondani.

Nehezen lehetne bármi mást elmondani a filmről. Az világos, hogy ennek a műfajnak vannak nagy rajongói, akik értékelni tudják ezt a stílust, én viszont nem tartozok közéjük. A Song to Song számomra csak egy erőltetett szerelmi történetbe csomagolt öncélú blöff, amiben a világ legjobb színészei szaladgálnak egyik fesztiválról a másikra.

Értékelés: 1/10

Cím: Song to Song
Rendező: Terrence Malick
Producer: Nicolas Gonda, Sarah Green, Ken Kao
Vágó: Rehman Nizar Ali, Hank Corwin, Keith Fraase
Operatőr: Emmanuel Lubezki
Szereplők: Michael Fassbender, Ryan Gosling, Rooney Mara, Cate Blanchett, Natalie Portman, Val Kilmer