Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A szórakoztatás és az önfeledt nosztalgiatenger oltárán való feláldozása a hitelességnek és az eredetiségnek sajnos kifizetődőbb, mint valaha."
A Bohém Rapszódia elkészülte nem volt egy könnyű menet: nemcsak a stúdió, de a jogokat birtokló egykori Queen-tagok is meglehetősen nagy beleszólással rendelkeztek a végeredménybe, közben Sacha Baron Cohen nézeteltérésekkel indokolva távozott a produkcióból, jött helyére a brutálisan jó Rami Malek, majd a végén még a botrányba keveredett rendezőt, Bryan Singert is ki kellett rúgni. Nem kívánom feltérképezni, ezek közül mely volt a kegyelemdöfése a Bohém Rapszódiának, ami által egy meglehetősen unalmas, semmitmondó alkotás lett, de sajnos az lett.
Bár egy életrajzi filmről beszélünk, kísérlet sem történik arra vonatkozólag, hogy bármi érdemlegeset megtudjunk a Queen frontemberéről azon kívül, amit egy kis megerőltetéssel a Wikipédiáról ne tudnánk meg: olyan, mintha egy lelkes elsőfilmes kezébe adták volna az egészet, a kinek nincs elég erős víziója ahhoz, hogy a kasszasiker érdekében minél több manírt, felszínességet és közhelyet látni kívánó producerek ne rángassák marionettbábuként.
A Bohém rapszódia legfőbb hibája, hogy olyan steril, mintha patikamérlegen mérték volna ki kezdve a zenés jelenetekkel, a zenekar közötti veszekedésekkel, a betegségével kapcsolatosakkal és így tovább. A szerényebb képességű biopicok jól ismert eszköztárát látjuk viszont, elindulva Mercury fiatalkorától egészen a legendás Queen-koncertig. A probléma ott folytatódik, hogy a köztes 130 percben a tankönyv fellapozásán kívül semmi nem történik.
A Bohém rapszódia az Akadémia és a mainstream közönség ízlésével ellentétben számomra nem több egy átlagos filmév átlagos termésénél, amire nem is igazán tudnék haragudni egyrészt Malek miatt, másrészt mert különösebb elvárásom se volt Singer botrányai és kirúgása után. Hogy miért vagyok mégis mérges? Mert nagyon visszataszítónak, hogy miután közfelháborodás érte a bejelentést, miszerint már idén bevezetik a "legnépszerűbb film" kategóriáját, inkább átették jövőre, hogy aztán a 2019-es jelöléseknél olyan filmek tűnjenek fel, mint a pénzügyileg brutálisan sikeres Bohém Rapszódia vagy a Fekete Párduc, amivel az Akadémia egyszerre két legyet is üt. Az egykoron önnön magát intellektuálisnak, művészi értékeket képviselőnek beállító csoportosulás hamar eljutott oda, hogy se az eredetiség, se valami újnak a megmutatása ne legyen szükséges ahhoz, hogy egy film 5 jelölést kapjon.
Ha egy dokumentumfilmen keresztül látnánk, ahogy a fiatal Mercury összeveszik az apjával a sok bulizás miatt, vagy azt, hogyan alakul a kapcsolata az egyik legfontosabb emberrel az életében, akkor egyből benne lenne az a mélység, amit csak egy doku és az abban levő igazságtöltet tud megadni, a Bohém Rapszódia viszont abba a hibába esik, hogy úgy tesz, mintha az lenne és elégnek gondolja, ha a játékidőt Mercury életének fontosabb állomásainak másodpercekre kimért bemutatásával tölti ahelyett, hogy egy jóval személyesebb hangnemben a mögötte levő emberre fókuszáljon.
De félreértés se essék: az indulataim a film iránt inkább az Akadémia tagjainak köszönhetőek, mintsem magának a filmnek, főleg úgy, hogy Rami Malek rengeteget ment a helyzeten. Az a fajta beleélés és eggyé válás a szereppel, amit a játékidő alatt tanúsít, őszintén elbizonytalanít, megérdemli-e egyáltalán egy ilyen céltalan film ezt a remek alakítást?
A szórakoztatás és az önfeledt nosztalgiatenger oltárán való feláldozása a hitelességnek és az eredetiségnek sajnos kifizetődőbb, mint valaha.
Nagyon úgy tűnik, hogy a projekt már akkor félresiklott, amikor Sacha Baron Cohen annak ürügyén került lapátra, hogy túl őszinte akart lenni Mercury ábrázolásában: nem akarok olyan filmről véleményt nyilvánítani, ami el sem készült, de elég esélyesnek tartom, hogy Cohennel a Bohém Rapszódia fele ennyire se nézne ki így. Brian May és Roger Taylor, a Queen zenészei amellett, hogy kifogásolták társuk homoszexualitásának és háttéréletének részletesebb bemutatását, azzal sem voltak elégedettek, hogy az eredeti verzióban a banda egésze helyett a szkript csak a frontemberre fókuszál.
Ehelyett lett Rami Malek, aki tűnő választás volt a szerepre, lett Bryan Singer, lett az őt pótló, de kredit nélküli Dexter Fletcher és végül lett egy sekélyes, felejthető feldolgozása egy nagyon különleges embernek és időszaknak. A Freddie Mercury-t megítélő emberek skáláján csak a két véglet található, utálják, vagy imádják. Elég ironikus, hogy az őt bemutatni szándékozó Bohém Rapszódia pont az átlagot súrolja, azt, amit a főszereplő sosem ismert élete során.
Értékelés: 5/10
Cím: Bohém rapszódia
Rendező: Bryan Singer
Forgatókönyvíró: Anthony McCarten, Peter Morgan, Stephen J. Rivele, Christopher Wilkinson
Vágó: John Ottman
Operatőr: Newton Thomas Sigel
Szereplők: Rami Malek, Lucy Boynton, Ben Hardy, Mike Myers, Aidan Gillen,
"A Vice nem rengeti meg a világot, nem is akar mélyebb értelmezéseket keresni, de elég pontos látképet ad a demokrácia fellegvárának gondolt, a fékek és ellensúlyok országának politikai helyzetéről."
Adam McKay korunk egyik legérdekesebb rendezője, Dick Cheney pedig az USA történelmének egyik legellentmondásosabb politikusa. Ebből csak jó sülhet ki, nem? A 8 Oscarra jelölt Alelnök alaposan feladja a leckét a megítélésével kapcsolatban, hiszen a direktor alapvető célja, hogy szórakoztató legyen, teljesen megvalósul, de mindezt egy kimondottan hamis formában, önismétlő módon teszi meg. A végén látható magas értékelés sokkal inkább szól a filmélménynek, mint az alkotás kerek egészének.
A Vice kreativitása mintha a Cheney életében bekövetkezett események tankönyvszerű felmondásáig tartana és ezt próbálja McKay a kétségtelenül sajátos, de már megszokott stílusjegyeivel takarni. Ez most azoknak, akik A nagy dobást egy istentelen királyságnak tartották a lendületességével, frissességével együtt, nem fog túl jól esni, hiszen McKay egy az egyben ugyanazt a történetmesélési módszert vette át, csak brókerek helyett most politikusok gátlástalanságait kell néznünk, én viszont az Alelnök esetében jóval működőképesebbnek tartom ezt a formátumot elsősorban azért, mert amíg a szintén Oscarra jelölt A nagy dobás minden súlyát elveszítette azáltal, hogy Margot Robbie egy fürdőkádban világosított fel bonyolult pénzügyi machinációkról, addig a Vice-ben a főszereplők, különösen Cheney tetteinek jelentősége az elejétől a végéig komolyak maradnak a humoros stílus ellenére is. Kár, hogy a rendező összekeverte a gyors cselekményvezetést az inkoherenciával, így pedig nem egyszer előfordul, hogy önmagukban pokoli szórakoztató jelenetek ritmustalan váltakozása történik, ami rengeteget ront az élményen.
A Vice viszont elkerüli Spike Lee filmjével, a Csuklyásokkal ellentétben, hogy felszínes módon aktuálpolitizáljon csak azért, mert Trump, illetve az alkotók határozott állásfoglalását sem lehet republikánus lejáratókampánynak nevezni, számomra sokkal inkább beszélt önmagában a politika megrontó erejéről és a politikusok gondolatnélküliségéről (érdemes figyelni, Cheney hogyan lett republikánus) az Egyesült Államok történetelmének egyik meglehetősen kétes hírű pasasát megtéve szimbólumnak.
Elkerülhetetlen felhozni az eufemisztikusan már említett határozott állásfoglalást, amiért az utóbbi időkben minden oldalról kemény pofonok érik a filmet: az USA XXI. századi történelmének teljes körű ismeretével nem büszkélkedhetek, így messzemenő következtetéseket sem akarok levonni semmiről, de a film stílusából és az abban látott hajmeresztő dolgokból kifolyólag érdemes feltenni a kérdést, nem több-e a Vice egy lazább köntösbe bújtatott rögtönítélő bíróságnál?
Hollywood elitjének politikai hovatartozása aligha kérdés, olyannyira nem, hogy a médiában hetekig téma, ha egy sztár elszólja magát a republikánus vagy trumpista mivoltával kapcsolatban. A film megtekintése után az sem talány, hogy Adam McKay és társai milyen véleménnyel vannak az általuk bemutatott egykori alelnökről, amivel alapvetően nincsen semmi probléma. A gond ott kezdődik, hogy azontúl, hogy McKay saját maga hangsúlyozza, hogy nem 100%-ig valósághű a cselekmény, olyan, mintha az ő és alkotótársai saját elképzelése, "Így is történhetett volna"-elemzése lenne a film, ami egy biopic esetében több, mint problémás.
Lassan mutatkozó tendencia, hogy a filmkészítők egyre inkább szabadkoznak megosztó, esetleg polkorrekt dolgokról beszélni, mert egyetlen rossz mondat is karriereket tehet tönkre. Nem tartom elképzelhetetlen antiutópiának, hogy a következő években a már említett gondolatnélküliség pont úgy kihat majd a moziba járó tömegek egészére, mint most politikusainkra, így éppen ezért szükséges, hogy minél több olyan film készüljön, ami egy alapot ad a korrekt vitatkozásra és a vélemények ütköztetésére. A Vice egy ilyen alkotás minden hibája ellenére, amelyet élvezni legfőképp akkor fogunk, ha a helyén kezeljük és minden előzetes várakozást vagy elvárást félreteszünk.
We need to talk about Christian Bale. Egyszerűen zseniális. Fogalmam sincs, hogy repülőgépekből való kiugrás vagy a tőle megszokott brutális alakváltozások a megterhelőbbek egy szervezet számára, de alighanem itt az idő, hogy Oscar bácsi újra jöjjön. (Ebbe talán Rami Malek még beleszólhat).
Elég a szereposztásra tekinteni és egyből nyilvánvalóvá válik, hogy a film legerősebb pontjait találjuk itt: Bale mellett Amy Adams, mint a felesége, hozza a szokásos színvonalat, Carell egy neki testhezálló, korrekt játékot nyújt, Sam Rockwell pedig a csekély játékidő ellenére is maximálisan megérdemli a jelölést.
A Vice nem a morális dilemmázások filmje. Mintha szükségszerűnek gondolná, hogy a politikus, mint olyan, korrupt és hazudozik, ezért annak a pontnak a bemutatása sem történik meg, ahol az alkoholista, lezüllött, a politika után alig érdeklődő Cheney egyre dörzsöltebb és hatalommániásabb emberré válik. Ebből következik az is, hogy az elkerülhetetlen bukás sem hat annyira drámainak, mint ahogy azt McKay szeretné, hiszen nem vagyunk birtokában annak a fontos tudásnak, hogy mégis miért lett ilyen ez az ember? (A film egyetlen morális felvetése Cheney lányának esete, aki leszbikus, viszont a republikánus kampányba érthetően a melegházasság ellenzése kerül).
Összefoglalva McKay filmje bár megmaradt a felszín egyszerűségénél, úgy bemutatva Cheney karrierjének fontosabb állomásait, hogy kérdéseket sem tesz fel, amiket meg kéne válaszolnia, de a lassanként megunt stílus azért tartogat még magában egy kazal potenciált, miközben vitathatatlanul szórakoztató látni a sokadik teljesen elmaszkírozott szerepben lubickoló Christian Bale-t. A Vice nem rengeti meg a világot, nem is akar mélyebb értelmezéseket keresni, de elég pontos látképet ad a demokrácia fellegvárának gondolt, a fékek és ellensúlyok országának politikai helyzetéről, miközben van egy ellenállhatatlan bája, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem.
Értékelés: 8/10
Cím: Alelnök
Rendező: Adam McKay
Forgatókönyvíró: Adam McKay
Vágó: Hank Corwin
Operatőr: Greig Faser
Szereplők: Christian Bale, Amy Adams, Sam Rockwell, Steve Carell, Jesse Plemons, Tyler Perry, Alfred Molina
"Guadagnino Suspiriájában legfőképp az ambíciót tudom értékelni, azt, hogy a rendező egy kétségtelenül igényes, sok jelenetében lebilincselő és a maga higgadt tempójában izgalmas nézőpontot adott egy olyan történetnek, amely történet értelmezése első ránézésre nem sok potenciál rejlett."
Sóhajok. Egy kultikussá váló horror feldolgozása a Vakító napfény és a Szólíts a neveden rendezője által. Must see!
Mielőtt azonban kitörne az örömujjongás a rajongók részéről, fontos megemlíteni, hogy a két film, az eredeti és a remake összehasonlítása már csak a koncepciók különbözőségéből fakadóan sem releváns: nem szabad elfelejteni, hogy amíg a '77-es Sóhajok semmiféle mélyebb értelmezést nem kínált, illetve nem is igényelt, mindösszesen a néző elé tárt egy erős hangulattal, zenével bíró borzongást, addig Guadagnino kifejezetten csak a történet alapját tartotta meg, mindezt pedig folytatta a saját továbbértelmezésével egy sokakat elriasztó, sokakat viszont meggyőző művészfilmes köntösben. Ebből következik az is, hogy elsősorban azok járnak majd jól a Sóhajokkal, akik képesek elfogadni, hogy az Argento által korrektül vászonra vitt vibráns színekkel tarkított tízperces WTF-pillanatok helyett egy jóval lassabb tempójú, mind hangulatában, mind színvilágában búskomor két és fél órát kapnak, ahol a domináns szerepeket ugyanúgy megkapja a vér, a zene, vagy a sztori, de mégis másképpen, és pont ettől olyan érvényes Guadagnino munkája.
Miért is az érvényes szót használom? Leginkább azért, mert a tökéletes vagy a hibátlan helyett az első gondolatom az érvényes volt a Sóhajokkal kapcsolatban. Az évről évre egyre sekélyesebb, kiszámíthatóbb filmes tendenciák korában már az is boldogságra ad okot, ha egy remake - mert bármennyire is eltér az eredetitől, mégiscsak az - megszületésének van létjogosultsága és érvénye úgy, hogy azzal az eredetit is kiegészíti, átértelmezi. A Suspiria esetében ez megtörtént, Guadagnino fogott egy receptet, megtartotta a hozzávalókat és elkészített valami teljesen mást, és bár akkora dicsfény érthetően nem övezi, mint az előző filmjét, de a bátorságáért megemelem a kalapom.
A történet a '70-es évek Németországában, Berlinben játszódik. Susie, a szigorú körülmények között nevelkedett fiatal amerikai lány a híres Markos Tanz Company kötelékébe szeretne tartozni, megérkezésekor viszont szembesülnie kell, hogy a gyakori eltűnésekhez és fura történésekhez jóval több közük van az ott tanítóknak, mint azt elsőre gondolta.
A film annál a pontnál kezd veszíteni a hatásából, amikor a cselekmény előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá válik Guadagnino túlvállalása, hiszen egyrészt egy régi klasszikus, ma már kommersznek ható horror újraértelmezésébe akarja belerakni a saját vízióját, másrészt egyensúlyozni próbál Klemperer doktor, a náci Németország bűneivel való szembenézés és az akkori német állapotok történetszála között. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a 150 perces játékidő csekély volt a cselekmény kibontakoztatása számára, inkább az említett kitérőknek kellett volna vagy legalább akkora szerepet adni, mint amekkorát Susie, a főszereplő története kapott, ezzel növelve a sokszor súlytalanná váló jelenetek hatását, vagy csak említés szintjén tartani. Guadagnino ott rontotta el a '77-es Suspiria kibogozását, hogy olyan fontos és eseménydús körítést adott a fő cselekmény mellé, - Vörös Hadsereg Frakció, nácizmus hatása, világháború utáni Németország -, amelyeket egész egyszerűen nem lehet lábjegyzetként, mellékszálként kezelni.
Dario Argento, a Sóhajok eredetijének rendezője úgy gondolja, elárulta az eredeti film szellemiségét. Felrója, hogy nincs benne rettegés és zene. Nagyon úgy tűnik, hogy maga Argento sem képes elfogadni, hogy egyetlen megszületett film sem szentírás, és ha az is, csak és úgy lehet az eredetihez hozzátenni, hogy az illeszkedjen az eredeti narratívájába. Egy hangulatos, bár rosszul öregedő filmnek tartom a Sóhajokat, de valljuk be, ha az általa követendő példának tartott eszköztárból kellett volna Guadagninónak választani, semmi többet nem tartalmazna, mint ugyanannak a zenei témának a folyamatos ismétlését, vért és sikolyokat. Ez persze nem azt jelenti, hogy az olasz direktor továbbgondolása ne lenne tele hibákkal, üresjáratokkal és öncélúsággal, de mégis jóval több tartalom és gondolkodásra késztető elem van benne, mint Argento filmjében.
Guadagnino Suspiriájában tehát legfőképp az ambíciót tudom értékelni, azt, hogy a rendező egy kétségtelenül igényes, sok jelenetében lebilincselő és a maga higgadt tempójában izgalmas nézőpontot adott egy olyan történetnek, amely történet értelmezése első ránézésre nem sok potenciál rejlett. Az elkészülte tehát üdvözítő, a végeredmény viszont annál több kívánnivalót hagy maga után: ha Guadagnino nem próbál ezer dolgot megmutatni, ha észreveszi, hogy az addig jól használt művészi formulát hitelteleníti a vége felé feltűnő esztelen látványpornó és ha a vágószobában kicsit szolidabban bánik az időkerettel, egy kiemelkedő alkotás is lehetett volna.
Értékelés: 7/10
Cím: Sóhajok
Rendező: Luca Guadagnino
Forgatókönyvíró: David Kajganich
Vágó: Walter Fasano
Operatőr: Sayombhu Mukdeeprom
Szereplők: Dakota Johnson, Tilda Swinton, Mia Goth, Angela Winkler, Chloë Grace Moretz
"Hill a '90-es évek amerikai valóságát bemutatni szándékozó felszínes, vicceskedő, futószalagon gyártott nosztalgiameneteknek is bemutat egy nagyot."
Jonah Hill filmet rendezett, méghozzá a tavalyi év egyik legérdekesebb filmes kísérletét tette le az asztalra: évtizedes rendezői tapasztalattal bíró direktorokat megszégyenítően tartja kézben a viszonylag egyszerű képi eszközökkel operáló, de annál őszintébbnek ható filmjét, közben pedig a '90-es évek amerikai valóságát bemutatni szándékozó felszínes, vicceskedő, futószalagon gyártott nosztalgiameneteknek is bemutat egy nagyot.
A faék egyszerűségű történet egy 13 éves fiúról szól, aki a '90-es évek Los Angelesében keveredik egy meglehetősen lecsúszott társaságba, miközben a családjával, főleg a bátyjával is vérre menő csatákat vív lemezekért, poszterekért és minden apró cuccért, ami abban a korban élet-halál kérdésének számított.
A 13 éves létére egész pofás filmográfiával rendelkező (az Egy szent szarvas meggyilkolásában Colin Farrell fiát alakította) Sunny Suljic nagyszerű választás volt Stevie szerepére, pedig könnyen benne volt a pakliban, hogy a kiváló rendezés és forgatókönyv ellenére a gyerekszínészen bukik a dolog, lévén, az egész film mozgatórugója az ő történetének az elmesélése. Nyugodtan mondhatom, nem bukott, sőt... A film társproducere által összehozott első találkozó Suljic és Hill között hol máshol, mint egy gördeszkapályán volt, utóbbi pedig valószínűleg már ott megbizonyosodhatott arról, hogy ennél a srácnál nem fognak jobbat találni. Minden vásznon töltött percén érződik a beleélés és a manírmentesség remek ötvözete egyrészt talán a kora, másrészt a tehetsége miatt, ahogy igaz ez a filmbeli barátaira is, a velük töltött jelenetek pont ezért váltják ki azt az érzést a nézőben, hogy egy fura csapat valós életébe nyert betekintést, mint azt, hogy egy filmet néz éppen.
Hill elhelyez bennünket egy nagyon egyszerű történetben, nem ad semmiféle kirakóst, amit hosszú fejtegetés után megoldhatna a néző, csak hagyja, hogy a film szereplőivel együtt sodródjunk a néha lassan, néha szélvészgyorsan zajló cselekményben. Mindössze annyit mond: tessék, valakiknek ilyen volt fiatalnak lenni a '90-es években. Tele nevetéssel, szomorúsággal, sikerrel, kudarccal, elrontott és kijavított emberi kapcsolatokkal, kilátástalansággal, reménnyel...
Bár egyértelmű, hogy Stevie haverjai rossz hatással vannak rá, a film konfliktusforrása egyértelműen az ő kapcsolatuk (illetve a testvérével való harca, de ez a Mid90s egyik gyenge pontja), rájuk sem lehet haragudni. Mindössze 84 perc a játékidő, mégis egy átfogó képet kapunk a legtöbbjükről és a helyzetről, hogy is találták magukat ebben a társaságban. Arról, hogy mi érdekelte a kilátástalan jövőbe tartó, pénz és remény nélkül tengődő emberek sokaságát, akik talán tehetségesen gördeszkáznak vagy rappelnek, még sincs senki, aki egy jobb világ felé terelje őket. Stevie barátokat lát bennük, ők pedig nem kihasználják a nagyon fiatal, naiv fiút, hanem társként tekintenek rá, ez pedig majdnem az összes hülyeségüket Stevie és a néző számára is elfedi. (Kifejezetten igaz ez az utolsó jelenetre).
A Mid90s képi világa és a 16mm-es formátum mintha a bizonyítéka lenne megannyi mással egyetemben, hogy Hill a '90-es évek fiatalságát bemutató coming-of age filmek követése helyett egy teljesen új utat, a saját vízióját akarta bemutatni, ami lehet sokaknak unalmas, vontatott és a részletekben elvesző lesz, de másoknak (mint például nekem) pont ezért válik olyan őszintévé és hitelessé. Ha az elsőfilmes Hill ilyen érzékenyen tapint ezekre a témákra, sok kamera mögött töltött időt kívánok még neki.
Ahogy említettem, negatívumot talán csak a családi jelenetekben és a kissé hirtelen befejezésben találok. Azt érteni vélem, hogy Stevie anyukájának a hanyagsága és a bátyja, Ian erőszakos jelleme egy elég hatásos tolóerő volt ahhoz, hogy később egy ilyen társaságba sodródjon, de a kapcsolatuk bővebb bemutatására egyáltalán nem került sor, ahogy Ian teljesen bizarr viselkedésére sem. Utóbbira rátérve pedig ritkán mondok ilyet, de erre a filmre kifejezetten ráfért volna, ha húsz perccel hosszabb attól függetlenül, hogy az utolsó percek rengeteg mindent elárultak.
Végezetül az A24-nek is nagy köszönet jár. A százmilliókat, milliárdokat termelő blockbusterek nézettségi görbéinek emelkedésébe eszét vesztett hollywoodi producerek számára a film értéke aligha fejezhető ki másban, mint a bevételben, így mindig üde színfolt, hogy az amerikai filmkészítés apró kis zugában, az A24 környékén mindig van kereslet elgondolkodtató és nagy kasszasikereket ugyan ritkán hozó, de értékes és minőségi alkotásokra. Jonah Hill a Mid90s elkészítésével sokaknak bizonyított, ezt a lehetőséget pedig nem szabadna kiengedni a kezéből. Még több ilyet kérünk!
Értékelés: 9/10
Cím: Mid90s
Rendező: Jonah Hill
Forgatókönyvíró: Jonah Hill
Vágó: Nick Houy
Operatőr: Christopher Blauvelt
Szereplők: Sunny Suljic, Katherine Waterson, Lucas Hedges
"A bűnös arra is rácáfol, hogy a sokak által pokolra kívánt kamaradarabok csak unalmas locsogás-fecsegésből állnak érdemi események nélkül: akik így gondolják, nézzék meg ezt a filmet és rájönnek, mekkorát tévedtek".
Teljesen valid dolog az elmúlt évek inkompetenciájáért, a minőség helyett a népszerűséget előtérbe helyező, hamarosan bevezetésre kerülő kategóriáért, a Kevin Hart (már nem) házigazdával megköttetni kívánt kínos, képmutató bocsánatkérési követelésért és megannyi másért kritizálni az Akadémiát, de ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy az Oscar-gála globális ismertségre olyan filmeket is tud az egyszeri néző elé fújni, amelyekről máshol biztosan nem hallott volna. A Bűnös, Dánia jelölése a legjobb idegennyelvű film kategóriájában pont egy ilyen alkotás: maradjunk annyiban, az előre meghitelezett Oscar-jelölés nagyobbat fog dobni az eddigi ismertségén, mint a tény, hogy egy helyszínen játszódik egyetlen szemmel látható főszereplővel.
A munkájából felfüggesztett és a diszpécserekhez száműzött rendőrrel, Asgerrel követjük végig egyetlen este történéseit, amelynek végén kap egy telefont egy nőtől, hogy elrabolták. Bár az alapvető feladata a műszakja vége előtt pár perccel nem több értesíteni a rendőröket és fenntartani a nővel a kapcsolatot, ő személyes küldetésének veszi a tisztázatlan körülmények között bajba jutott Iben kiszabadítását.
A bűnös történetvezetése, de különösen a feszültségkeltése még a skandináv krimikhez, thrillerekhez viszonyítva is elképesztően hatásos és pont ezért tud igazán működőképes lenni a film: úgy rakjuk össze az elrabolt nő kálváriájának apró kis darabkáit, hogy pont annyit látunk az ott történtekből, mint Asger, azaz semmit. Gustav Möller bátor, egyben költségtakarékos módját választotta a film elkészítésének, a történetmesélése kellően erős alapsztori és forgatókönyv nélkül könnyen egy ásítozós, unalmas másfél órába is átcsaphatott volna.
Szerencsére nem így történt.
A bűnös egyszerre tekinthető egy fájdalmas, gyomorba vágó drámának, egy megfejtésre váró bűneset darabkáinak összerakását bemutató kriminek és egy körömrágóan izgalmas thrillernek is amellett, hogy a látszólagos környezetbeli minimalitás nem megy a cselekmény rovására, sőt, kitűnően emeli ki és hangsúlyozza Asger tehetetlenségét, ahogy a fülesén keresztül próbálja megérteni a nő elrablásának körülményeit és a különféle, első ránézésre egyértelmű, aztán mégis összetetté váló motivációkat.
Azonban a film a műfaji sokszínűsége, a játékidő rövidsége és az egy helyszínen játszódó filmek veszélyei ellenére Asger saját drámájára is időt fordít, amelynek részleteit utalgatások formájában adják a néző tudtára egészen az utolsó percekig, amikor az elrabolt nő és a férfi telefonbeszélgetése, kvázi közös tragédiája egy tökéletes szimbólumot ad egymással, miközben a morális kérdés folyamatosan ott lebeg a néző feje felett: ki itt a jó és a rossz? A bűnös remekül világít rá arra, hogy nincsenek fekete-fehér életutatok, az élet ennél jóval összetettebb.
Möller és Emil Nygaard Albertsen Dániában sem mondhatóak ismert filmeseknek, előbbinek ez volt az első igazán nagy dobása és mégis a tavalyi filmév egyik legerősebb szkriptjét tették le az asztalra. A folyamatosan pörgő cselekmény egy pillanatra sem engedi el az embert, miközben kiváló ritmusban tárják fel az egyre kacifántosabbá váló esetet. A legnagyobb bravúr azonban mégiscsak az, ahogy a kiváló párbeszédeknek és feszültségfokozásnak köszönhetően, szimpla hangok által előttünk van az egész bűncselekmény, pont úgy, mint egy jó könyvben.
A bűnös arra is rácáfol, hogy a sokak által pokolra kívánt kamaradarabok csak unalmas locsogás-fecsegésből állnak érdemi események nélkül: akik így gondolják, nézzék meg ezt a filmet és rájönnek, mekkorát tévedtek.
Möller filmje nem tudhat maga mögött millió dolláros költségvetést, sem látványos akciójeleneteket, ugyanakkor okos, fordulatos és elképesztően izgalmas. Igaz, a skandináv szokásokhoz híven nem bírja ki, hogy ne úgy bogozza ide-oda a szálakat, hogy az ne váljon hatásvadásszá a végére, de ez a legkevesebb, amit felróhatok A bűnösnek.
Nézzétek meg!
Értékelés: 9/10
Cím: A bűnös
Rendező: Gustav Möller
Forgatókönyvíró: Gustav Möller, Emil Nygaard Albertsen
Vágó: Carla Luffe Heintzelmann
Operatőr: Jasper Spanning
Szereplők: Jacob Cedergren, Jessica Dinnage, Omar Shargawi, Johan Olsen
"Szórakoztató zúzás helyett egy érdektelen családi mentőakciót kaptunk."
Hollywood megkérdőjelezhetetlenül ért ahhoz, hogy az évek elteltével ugyanazzal a tökéletes pontossággal termelje újra és újra azokat a figurákat, akik a Felhőkarcoló-szerű filmekhez szükségesek: Dwayne Johnson sem kivétel ezalól. The Rock nagyon ért ahhoz, hogy brandet építsen, ahogy a menőségét sem vitatom el főleg azok után, hogy magyarul üzent egy miskolci giminek, de a karizmája és az általa szétzúzott épületek látványa sem elég ahhoz, hogy a Felhőkarcoló a Halálos iramban-sorozat jól ismert frázisával (család, család, család) élve hiteles üzenetet adjon úgy, hogy közben senki és semmi nem várja ezt el tőle. Szórakoztató zúzás helyett egy érdektelen családi mentőakciót kaptunk.
Halálos iramban 8, Baywatch, Jumanji, Rampage, aztán jövőre Jumanji 2 és - talán - Suicide Squad 2. Johnson a színészi karrierje csúcsán van az utóbbi években, a Felhőkarcoló pedig egyfajta összegyurmázása mindannak, amit a legutóbbi filmjeiben csinált: irracionális versenyfutás a gravitációval és minden logikus fizikai törvénnyel, utolsó pillanatban történő megmenekülés és persze a család fontosságának hangsúlyozása.
A kérdés csak az, hogy Rawson Marshall Turber, a Családi üzelmek és a Központi hírszerzés rendezője miért gondolta azt, hogy egy nyári guilty pleasure helyett neki a már előbb említett Halálos iramban-féle utat kell járnia, azaz elhitetni a nézővel azt, hogy 110 percnyi szüntelen akció, végtelen sok összetört tárgy és szétvert állkapocs mellett van és szükséges is hely valamiféle mélyebb tartalom elmondására, kvázi egy teljesen drámai kontextusba helyezni az egész cselekményt ahelyett, hogy a helyén kezelné azt a filmet, aminek főszereplője Godzillához hasonlóan ugrál a felhőkarcolók ablakain.
Will Sawyer, az egykoron túszmentőként dolgozó és a munkája során az egyik végtagját is elveszítő férfi jelenleg a világ legmagasabb épületének biztonsági szakértője, ám az ünnepélyes átadást megzavarja egy nem is annyira véletlenül okozott tűzeset: Willt sejtik háttérben, ezért körözést is adnak ki ellene, miközben neki nemcsak az igazi tetteseket kell megállítania, de a saját családjának megmenekülése és csak tőle függ.
Ami az előzetes során ígéretesnek tűnt - és ez bármennyire is morbidnak hangzik -, az Will amputált lába, ami egyfajta reménysugár volt azok számára, akik jobban örültek volna annak, ha a harc elméleti síkon is folyik. Pont ugyanez játszódott le a The Commuter - Nincs kiszállás esetében is, amikor a film elején elhitették, hogy a csotrogány Neeson majd elméből megoldja az egész ügyet, aztán majdnem hetvenéves létére szétcsapta az egész utazótársaságot. Nos, itt sem kell nagy eszmefuttatásokra számítani.
Igazságtalan lenne olyasmit elvárni a filmmel kapcsolatban, amit műfajánál fogva nem tud teljesíteni, de az a helyzet, hogy még az akciójelenetekre sem lehet kivétel nélkül azt mondani, hogy kielégítőek. Nem arról van szó, hogy még nagyobb és hangosabb robbanást akartam volna látni/hallani, sokkal inkább az zavart, hogy a teljes érdemi cselekmény Johnson köré lett építve. A film nem dolgozik bonyolult elemekkel: van a jó és a rossz, akik időnként az épület különböző pontjain összecsapnak egymással. Amíg a jó oldalon a rendőrség sem áll Will mellé és így egyedül kell teljesen nevetséges jelenetekben harcolnia, addig a rosszaknál egymás hegyén-hátán álltak az érdektelenebbnél érdektelenebb főgonoszok. Johnson itt valóban egy John McClane lett, vagyis akart volna lenni, de jóval súlytalanabb film ez annál, hogy egy lapon emlegessük az akcióhősök egyik legcoolabb fazonjával, ahogy Willy Sawyer neve sem fog ismerősen csengeni a nagyközönség többségének egy év és a moziból távozás után egy órával sem.
Az egyetlen szerencséje a Felhőkarcolónak, hogy a szekunder szégyenérzetet kiváltó jelenetek sem fájnak annyira, hogy nézhetetlenné tegyék a filmet. Sőt, az elején hiányolt guilty pleasure bizonyos formában be is jött, csak épp azt a csapnivalóan rossz, NDK-s pornófilm-szerű nyögésekkel tarkított szinkronban és az ellenséges banda bénázásaiban találtam meg. Ez is valami.
Összességében a Felhőkarcoló megnézése után inkább a pénzt sajnálja az ember, mint az időt, de annyi biztos, hogy tartalmában és színvonalban sem mutat újat a jól ismert sémáktól, sőt, pont arra építkezik, ez pedig egyetlen "felhőkarcolónak" sem biztos alap.
Értékelés: 4/10
Cím: Felhőkarcoló
Rendező: Rawson Marshall Thurber
Forgatókönyvíró: Rawson Marshall Thurber
Vágó: Michael Sale, Julian Clarke
Operatőr: Robert Elswitt
Szereplők: Dwayne Johnson, Neve Campbell, Chin Han, Noah Taylor
"Jennifer Fox filmje, A történet elkápráztatott, letaglózott, kiborított, tönkretett és mindezt félóránként ugyanebben a sorrendben megismételte."
Hol is kéne kezdenem?
Nem először fordul elő, hogy egy élménybeszámolót nehezen tudok elkezdeni. A történet esetében ezernyi dolog jutott az eszembe, bőszen jegyzeteltem a nézése közben, felírtam egy csomó kérdést és a bennem felmerülő gondolatokat, amiken azóta is töprengek és a fejemben motoszkálnak, de mégis csak a sokadik nekifutásra sikerült ezeket szavakba öntenem.
Jennifer Fox filmje, A történet elkápráztatott, letaglózott, kiborított, tönkretett és mindezt félóránként ugyanebben a sorrendben megismételte. A Sundance filmfesztiválon idén bemutatott alkotás egy olyan személyes projektje a rendezőnőnek, mely elképesztő tehetsége és bátorsága mellett azt is megmutatja, hogy miről is szól vagy szólhat a mozgókép a XXI. században.
Fox, aki elsősorban dokumentumfilmjei által lett ismert, saját molesztálásnak történetét meséli el egy olyan kendőzetlen, sokak számára megbotránkoztató naturalisztikus stílusban, amelyre nagyon régóta nem volt példa. Hogy a film nézőknek készül? Ez tagadhatatlan, de a rendezőnő tudta, hogy a művészi és az emberi önkifejezést nem lehet a box office számok grafikonjainak alárendelni, főleg nem akkor, ha egy olyan történetről van szó, mely az egész életére hatással volt.
Harvey Weinstein első zaklatási/molesztálási/megerőszakolási ügye után felkapott, majd pár izgalmasabb, botrányosabb celebhír után játszi könnyedséggel elfelejtett #Metoo mozgalom remek megerősítése a film, hiszen egy ilyen tragikus személyes történettől bár nyilvánvalóan nem várja az ember, hogy teljesen átadja azt, amin Fox keresztül ment, de lenyűgöző hitelességével azokat is meg tudja győzni, akik szerint "ha régen történt, már teljesen felesleges felhánytorgatni."
Amikor egy sorozatgyilkosról szóló filmet nézünk, teljesen természetesnek vesszük, ha viselkedése és tettei alapján - már azon kívül, hogy anyukákat és nagymamákat kaszabol szabadidejében - egy kedves, jóravaló embernek tűnik, aki köszön a szomszédnak, elviszi a kutyát sétáltatni és még az időseket is átkíséri a zebrán. Ellenben ahhoz már szinte senkinek sem volt bátorsága, hogy ugyanezt a képet fesse egy pedofil emberről: Fox filmjében ez is megtörtént. Be kellene látnunk, hogy senki és semmi nem fekete-fehér, az pedig, hogy egy pedofil férfi vagy nő pozitív tulajdonságokkal is rendelkezik egy filmben, egyáltalán nem a tetteinek a relativizálása, sokkal inkább egy reális, hiteles bemutatása annak, hogy a gonosz bármelyikünkben megbújhat és nem kell hozzá sem kitaszítottnak, sem weirdonak lenni.
Fojtogató érzés látni, ahogy egy fiatal lány bedől egy magabiztos, látszólag védelmet nyújtó férfinek, ahogy látja a "kapcsolatuk" rossz oldalát, de nem mer ellene tenni, majd ez a lány később, felnőtt korára, talán gőgből még csak arra sem hajlandó, hogy áldozatként tekintsen magára. Ezzel nemcsak a saját esetének súlyát kisebbíti, de részben a férfit is felmenti. Jennifer Fox történetére talán úgy gondolunk, mint egy radikális példára, de ne gondoljuk ezt: az esetek nagyon ritkán derülnek ki, de ez sokkal inkább jelenti azt, hogy még rengeteg ehhez hasonló, még eltussolt ügy történt a világban.
Kivétel Larry Nassar sportorvos 2016-ban kirobbant molesztálási ügye, ami az egész USA-t felkavarta. A férfi módszerei semmiben sem különböznek a filmben feltűnő Billéhez képest: minden esetben karizmatikusnak kell lennie, egy olyan embernek, aki elhiteti a fiatallal, hogy egy erős, betonbiztos támaszt nyújt. Pontosan ezért is fordulhat elő az, hogy Jennifer a film folyamán görcsösen ragaszkodik a "kapcsolat" szóhoz, mintha komolyan elhinné azt, hogy egy 13 éves lány és egy felnőtt férfi szexuális együttléte igazi kapcsolatnak minősül.
A Laura Dern által játszott főszereplő Fox, akinek neve a filmben sem lett lecserélve, egyszerűen hátborzongató alakítást nyújt. Próbálnám kifejezni azt a fajta hitelességet, amit nemcsak a film, de maga Dern is mutat a játékidő során, de jobban jár mindenki, ha saját maga látja és érzi. (Egyébként a rendezőnő barátja, Brian De Palma ajánlására lett a főszereplő.)
A film két mozgatórugója egyrészt a nyomozás, ahogy Fox szépen lassan egyre több mindent kiderít a teljesen elfelejtett, dobozokba zárt esetről, illetve maga a fő drámai vonulat, ami a nő saját őrlődését és az abúzusával kapcsolatos feldolgozás nehézségeit mutatja. Mindkettő tökéletesen működik.
Elsősorban Jennifer Fox őszinteségét köszönöm. Azt, hogy gyermekkori tragédiáján felülemelkedett és egy ilyen csodálatos filmben adott támaszt másoknak is. Nézzétek meg...
Értékelés: 10/10
Cím: A történet
Rendező: Jennifer Fox
Forgatókönyvíró: Jennifer Fox
Vágó: Alex Hall, Gary Levy, Anne Fabini
Operatőr: Denis Lenoir, Ivan Strasburg
Szereplők: Laura Dern, Ellen Burstyn, John Heard, Isabelle Nélisse, Laura Allen, Jason Ritter, Common
