"Már megint kaptunk egy átlagos, kockázatoktól, kísérletezésektől teljesen mentes filmet, ami nem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy mit tartogat a nézőnek, de ettől függetlenül újra és újra legyártani ugyanazt a filmet jelen pillanatban egyvalakinek kifizetődő, a stúdiónak.

Talán eljön még az az idő, amikor az eredetiség letaglózó erejének elismeréseképpen fogunk nagyokat csettinteni egy Collet-Serra-Neeson film után, de ez - hála istennek - még nem most jött el. A rendezőzseni és a nyugdíjas akcióhős negyedik kollaborációja lett a The Commutter - Nincs kiszállás az Ismeretlen férfi, a Non-stop és az Éjszakai hajsza után, melynek alapvető koncepciója, hogy minél kisebb költségvetésből minél nagyobb csinnadrattával a lehető legkevesebbet hozzák ki a sztoriból, mit sem változott az előzőekhez képest.

Liam Neeson az Elrabolva első részének megjelenése idején, 2008-ban 56 éves volt. Igen, ez még egy olyan időszak, amikor a neve hallatán hamarabb ugrott be Oskar Chindler vagy Qui-Gon Jinn neve, sőt, kifejezetten nagy fantázia kellett ahhoz, hogy az észak-ír színészt golyók elől ugrándozó badass jófiúként képzelje el az ember pláne egy olyan életszakaszában, amikor kortársai inkább a nyugodt, karosszékben ülő nyugdíjas nagypapa szerepekre készülnek. 

A történet további részét már ismerjük: ahogy az lenni szokott, az "addig üsd a vasat, amíg meleg" felfogást a filmstúdiók előszeretettel alkalmazták, a gyalázatos folytatások és önmagukban nagyon kevésnek számító, de az Elrabolvát másoló további Collet-Serra-filmek pedig nem épp azt mutatják, hogy az utolsó lélegzetvételét élné ez a formula. (Legalábbis valószínű, hogy nem az az egyetlen oka a folyamatos egy kaptafára épülő akciófilmek futószalagon gyártásának, mert Collet-Serra újra és újra át szeretné adni a nézőnek azt a mély, csaknem elsőre felfoghatatlan üzenetet, amiért megéri kétévenként 100 percig nézni, ahogy Liam Neeson pont ugyanúgy ugrál, mint '16-ban, '14-ben, '12-ben...) Persze az már látszik, hogy a Nincs kiszállás bevétele közelébe sincs a nagy elődnek, a dicső Elrabolvának, ami lassan a Bibiliája lesz ezeknek az elcsépelt, sótlan, de legalább szórakoztató popcornmoziknak, Neeson pedig az első számú prófétája.

A Nincs kiszállás történetében, stílusában, megvalósításában szinte tökéletesen ugyanazokat a jegyeket hordozza, amiket Collet-Serra lassan féltucatnyiszor elsütött az előző etapokban, de érezhetően még mindig azt gondolja, hogy szinte semmin nem kell változtatnia ahhoz, hogy a siker biztos legyen. Érdemes összevetni a Nincs kiszállás utolsó perceit a Non Stopéval, amiben szinte pontról pontra ugyanúgy történik minden: a hihetetlen hőst, a vakmerő harcost, Neesont mindenki egy bűnözőnek tartja, vagy mert egy repülőgépet, vagy mert egy vonatot térített el, sőt, még élő közvetítést is mutatnak a galádról, majd a végén könnyes tekintettel beszélnek a rendőröknek az állítólag túszai, hiszen megmentette az életüket. Igen, ezekért az ötletekért még mindig "story" meg "screenplay" krediteket kapnak a kedves alkotók.

 A kiakadásom tulajdonképpen nem is a film nézhetetlen mivoltának szól, hiszen Collet-Serra mindig hozta azt az átlagos szintet, amit ő tud, néha többet is, de - és elnézést, hogy még mindig ezen rugózok - az, hogy lassan beállnak arra a munkafolyamatra, hogy kicserélik az előző produkciójuk szereplőinek nevét, egy más környezetbe helyezik és újrahasznosítják, a nézőközönség teljes lenézése.

Michael, a zsaruból lett biztosítási ügynök nyugodt, de problémáktól sem mentes életét éli: a nyugodt jelzőt azonban kivehetjük, ha a reggeli és esti ingázásaira gondolunk, amit a távolság miatt vonattal kell megtennie. Még átgondolni sincs ideje a történteket, nevezetesen azt, hogy kirúgták a munkahelyéről, egy titokzatos nő arra utasítja a vonaton, hogy pénzért cserébe a régi rendőri húzásait bevetve találjon meg egy utast, amíg a vonat a végállomásra ér. Michael hamar rájön, hogy ennek a kis játéknak a tétjeit életekben mérik. 

A film kezdeti szakaszában pedig még remény is volt arra, hogy a Neeson által játszott mindenen és mindenkin átgázolni képes karaktertípus a Nincs kiszállás esetében már nem lesz olyan profi, lévén közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Szerintem a legvadabb akciójelenetek után sóvárgóknak sem esett volna annyira rosszul, ha nem csak ugrál és verekedik, de a dolog elméleti részére is fektet némi időt. Az elején kicsit esetlennek látjuk, semmi nem jön össze neki és azt sem mondaná meg az ember, hogy ez a pali egy óra múlva szerelvények között fog ugrándozni. De így történik, vagyis Collet-Serra miután kifogy az érdekfeszítő alaphelyzeteiből, egyből a látványhoz és az akcióhoz nyúl.

De mi az, amihez ért Jaume Collet-Serra? 

Például ahhoz, hogy egy érdekfeszítő, kételyekkel teli misztikus helyzet megteremtése után milyen sokáig fenn tudja tartani a feszültséget, még akkor is, ha ez egy dupla adag teljesen irracionális és érthetetlen jelenettel párosul. A filmélményemet persze rontotta, főleg miután bele is gondoltam, miket láttam épp, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy a nézés pillanatában van benne annyi suspense, hogy csak később lógjon ki a lóláb. 

A színészekről tényleg felesleges beszélni: Neeson hozta azt, amit elvártak tőle, a többiek pedig csak apróbb epizódszerepeket kaptak. Verga Farmiga, Patrick Wilson, Jonathan Banks és Sam Neill is feltűnik kisebb szerepekben, és bár a cast elég jól hangzik, de ilyen szereplőgárdának aligha volt kihívás eljátszani ezeket a faék egyszerű karaktereket.

Inkább az a kérdés merült fel a film kapcsán bennem, hogy Neeson vénségére - lassan tényleg hetven lesz, elsőre én se hittem el - mit szeretne kezdeni a karrierjét illetően. Az elismert drámaszínészből középkorú (akkor még) akcióhőssé avanzsálódó Neeson láthatóan pokolian élvezi ezeket a filmeket és nincs kétségem afelől, hogy tényleg király lehet a forgatás, de végeredményében a megannyi próbálkozás és cím felgyűlése mellett a filmográfiájában alig olvasható néhány tényleg jó film az utóbbi évekből és ami van is, például A némaság, nyilvánvalóan elnyomja a Nincs kiszállás-féle thriller és akció cunami. (Az, hogy nekem tetszett a Hogyan rohanj a veszTEDbe az én saját lelki nyomorom, amit a köz véleménye miatt inkább nem számítok a jók közé.)

Összességében már megint kaptunk egy átlagos, kockázatoktól, kísérletezésektől teljesen mentes filmet, ami nem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy mit tartogat a nézőnek, de ettől függetlenül újra és újra legyártani ugyanazt a filmet jelen pillanatban egyvalakinek kifizetődő, a stúdiónak. De vajon meddig?

Értékelés: 5/10

Cím: The Commuter - Nincs kiszállás
Rendező: Jaume Collet-Serra
Forgatókönyvíró: Byron Willinger
Vágó: Nicolas De Toth
Operatőr: Paul Cameron
Szereplők: Liam Neeson, Vera Farmiga, Sam Neill, Patrick Wilson, Jonathan Banks

"Sem igazi cél, sem elképzelés nem volt arra, hogy a trilógia második része bármivel többet adjon az elsőnél vagy lerakjon egy alapot a harmadiknak."

Nehéz volt tényleg elhinni a 2015-ös Jurassic World rendezőjének és a Bukott birodalom forgatókönyvírójának azon szavait, amiket még a premier előtt mondott azzal kapcsolatban, hogy a franchise idei része merőben más lesz a korábbiaktól, kevesebb akcióval, több intimitással és feszesebben. Hogy ezek a szavak már csak meggondolatlanul dőltek ki Coling Treverrow szájából egy hosszú kampánykörút után vagy tényleg így gondolja, azt nem tudom, de ennél nagyobbat nem is hazudhatott volna: a Bukott birodalom nemcsak a három évvel ezelőtti film minden negatívumát hordozza magával, de tökéletesen egybe is olvad az elmúlt időszak egy kaptafára épülő blockbustereivel, mely filmek célkitűzése közelebb van ahhoz, hogy túlszárnyalja az eddigi rekorder JW nyitóhétvégéjének számát mintsem az, hogy eredeti tartalommal töltse meg a játékidőt. Hogy miért nem lett mégis rossz film? Azért, mert minden hibájával és fejcsapkodós értelmetlenségével együtt is a maga bárgyú módján szórakoztató tud lenni.

Juan Antonio Bayona, A lehetetlen és a Szólít a szörny rendezője bár nem volt elég határozott ahhoz, hogy a saját kézjegyéből többet is rajta hagyjon a filmen, de elvitathatatlan, hogy a Bukott birodalom egy kockázatok nélküli, jól kézben tartott gyártósori darab. Attól függetlenül, hogy az összeszerelés korrekt módon megtörtént és a gép működik, jócskán vannak hibák is a fő fogaskerekekben: láss csodát pont a Derek Connolly és Colin Treverrow által jegyzett forgatókönyv az egyik ilyen. Sem igazi cél, sem elképzelés nem volt arra, hogy a trilógia második része bármivel többet adjon az elsőnél vagy lerakjon egy alapot a harmadiknak elsősorban azért, mert a film negyede után érezhetően ötletük sem volt arra, hogy mit kínáljanak a nagyközönségnek a kétpercenként pácba kerülő és a helyzetet természetesen tűpontossággal megoldó szereplők akcióin kívül.

A bevételi adatok azt mutatják, egyelőre ez is elég. A Jurassic World második részének alkotói szeme előtt elsősorban a három évvel ezelőtti etap volt és nem Spielberg kultikus mozija, ami nem egy rossz döntés, hiszen torkig vagyunk nosztalgiából az utóbbi években, másrészt nem baj az, ha egy trilógia amellett, hogy egy-egy jelenetben visszakacsint az eredetire, közben követi a saját útját. 

Ez szavakban jól hangzik, megvalósításban már nem annyira. A JW-kritikám utolsó bekezdését így kezdtem: "Unalmat nem éreztem, felesleges és logikailag értelmetlen részeket már annál inkább." Ezt a mondatot nemcsak Trevorrow filmjére tudom a mai napig tartani, de erre is tökéletesen ráillik. Szórakoztató, izgalmas, érdekes, nézeti magát, de komolyabb célkitűzések nélkül csak sodródunk a CGI-árral.

Nem lehet mentség az alkotók számára, hogy teljesen sutba dobják a realitást mondván, ez egy olyan film, ahol kétpercenként rohangálnak dinoszauruszok.  Azonban vannak annyira izgalmasak az akciójelenetek, hogy a sok logikai buktató és zagyvaság is másodlagos legyen, emellett Chris Pratt castingja volt a franchise talán legjobb húzása: az erőltetett menősége már éppen billeg a jó ízlés határán, de kétségtelenül uralja a vászont, egy igazi badass akcióhős, akiről bár a tudatalattid azt mondja, hogy nem, nem tud leszámolni egy tucat emberrel egyszerre, ne hidd el, röhögd ki inkább, de közben mégis elképedve nézed.

Minden blockbuster esetében releváns felvetés, mennyire várható el, hogy saját műfaján belül valami újszerűt tudjon adni, végtére pontosan tudja mindenki, hogy csak évek kérdése, mikor fog a közönség ráunni a régi sikerfilmek neve mögé bújó sorozatszámba készített akcióorgiákra. Ez az, ami az alkotókat egyáltalán nem érdekli. Kicsit olyan érzésem volt, mintha úgy gondolkodtak volna: ha más blockbusterek nem hajlandóak visszavenni a CGI oltárán a tartalom javára, mi miért tegyük?

Bayona egy többségében stílusos, érdekfeszítő filmet tett le az asztalra, ami a trilógiából sem lefelé, sem felfelé nem fog kilógni, főleg úgy, hogy többségében azokat a hibákat követi el, amiket elődje is: a látvány akármennyire is lenyűgözi a nézőt, nem tudja pótolni a cselekményt, amire 2021-ben, a harmadik rész tervezett érkezésekor talán már rá fognak jönni.

Értékelés: 6/10

Cím: Jurassic World: Bukott birodalom
Rendező: Juan Antonio Bayona
Forgatókönyvíró: Derek Connolly, Colin Trevorrow
Vágó: Bernat Vilaplana
Operatőr: Óscar Faura
Szereplők: Chris Pratt, Bryce Dallas Howard, Rafe Spall, James Cromwell, BD Wong, Jeff Goldblum, Geraldine Chaplin

Pont amilyen csendességgel jött, olyan gyorsan távozott is a mozikból Paul McGuigan filmje, a Film Stars Don't Die in Liverpool, melynek érdektelenségbe fulladása nemigen lephette meg a közegben jártas embereket: egy kiöregedett sztár és egy nála jóval fiatalabb kezdő színész szerelmi kálváriája nem az a téma, amivel bankot lehetne robbantani. Hogy kár-e érte? Kifejezetten, mert bár a film nem árul zsákbamacskát a lassú tempóját és visszafogottságát illetően, de mégis érdemes egy esélyt adni neki, ha nem a szokásos romantikus drámákra vágyunk.

A film mozgatórúgója és a két főszereplő közötti első számú számú problémaforrás a korkülönbségük, melyet a film során sosem mondanak ki, de végig ott van a levegőben. Mindketten érzik, hogy ez a kapcsolat kicsit más a megszokottnál és emellett jóval nehezebb is: Gloria egy pillanatig sem tudja ledobni díva mivoltát, erre Peter remekül utalt is akkor, amikor egy teátrális veszekedés után emlékeztette, hogy nem a színpadon van. A saját korával, öregségével, elmúlásával is nehezen birkózik meg, főleg egy olyan férfi mellett, aki ereje teljében van és tele van élettel, tettvággyal. 

McGuigan inkább azt akarja, értsd meg a karaktereit mintsem azt, hogy szeresd őket. Sokat tesz is azért, hogy utóbbi ne történjen meg: a látszólag művi, színpadias veszekedések, amiket Gloria kreál helyzetének megértése és ismerése nélkül csak egyszerű hisztinek tűnik, de átgondolva a helyzetét - a testét és életét tönkretevő betegségét és a reménytelen szerelmét - már sokkal inkább hat hitelesnek a kiakadása. Pontosan ettől működnek a film legfontosabb részei, a karakterek: mert nem fekete-fehér, jó és rossz módon léteznek, hanem pont ugyanúgy boldogok, szomorúak, idegesítőek vagy kiállhatatlanok, mint mi, indokkal és indokolatlanul.

Emberivé tesz egy sztárt, ez pedig nem kis teljesítmény.

A Film Stars Don't Die in Liverpool Gloria Graham idősödő filmsztár és a pályakezdő Peter Turner szerelmét meséli el több idősíkon keresztül. A különös románc pont úgy indul, ahogy az összes: gondtalanul, boldogan, majd az idő elteltével - ahogy ilyenkor lenni szokott - megérkeznek a problémák is. Kicsit úgy érzi a néző, mintha minden ellenük játszana: Gloria kiújuló betegsége, az őket körülvevő emberek és a korkülönbség is megnehezíti életüket, de kérdés, szerelmük elég-e ahhoz, hogy kiállják ezeket a megpróbáltatásokat?

Az igazi Peter Turner visszaemlékezései alapján íródott könyvből készült maga a film is, melynek főszereplője az a csodálatos Annette Bening, akiről már unalmas állandóan ódákat zengenem, pedig nem is egyszer megtettem, de muszáj, ha az összes filmjében ilyen frenetikusan játszik. Sokakkal egyetemben fogalmam sincs, hogy milyen volt az igazi Gloria Graham, de őszintén szólva Bening alakítása mellett nem is érdekel túlságosan. Tökéletesen hozza a bizonytalan, saját magát sem értő dívát, akinek fájdalma minden idegesítő kis manírjával együtt is megrázó tud lenni.

Egyetlen dolog hiányzott igazán, a határozott rendezői kéz. Több alkalommal is előfordult a film alatt, hogy felesleges dolgokra percek elmentek, miközben több érdekes, megkezdett részt is nyitva hagyott. Gondolok itt Gloria felhánytorgatott régebbi kapcsolataira vagy Peter tengerparti "bevallására", amik egy csomó témát adhattok volna a későbbiekre, de a film ehelyett erőteljesen a betegség-ápolás-flashback tengelybe szorult. 

A Film Stars Don't Die in Liverpool nem nevezhető hiánypótlónak a műfajában, ahogy a Sunset Boulverd-dal való bárminemű összemérést sem állja ki, de nem is ez a fontos: egy több, mint korrekt, helyenként fájó, érdekes és hiteles alkotásról van szó, aminek saját stílusa van, - akár a keserédes hangulatra vagy a jelenetek és idősíkok közötti bravúros átmenetekre gondolok -, korrajza bár keveset mutat az akkori életből, hiszen nem azon van a hangsúly, de azt kiválóan teszi, illetve a szokatlan, de kiváló kémia Bening és Jamie Bell között mind arról tanúskodik, hogy ez a film bizony nagyobb publicitást érdemelt volna.

Értékelés: 7/10

Cím: Film Stars Don't Die in Liverpool
Rendező: Paul McGuigan
Forgatókönyvíró: Matt Greenhalgh
Vágó: Nick Emerson
Operatőr: Ula Pontikos
Szereplők: Annette Bening, Jamie Bell, Vanessa Redgrave, Julie Walters, Kenneth Cranham

" A Hívatlanok 2 még csak azt sem tudta eldönteni, hogy egy igazi trancsírozós film akar-e lenni, ahol a félelem helyett a csordogáló bélcafatok kapnak szerepet, vagy egy ajtónyikorgós-háttérben feltűnős-szadista horror."

A Hívatlanok 2 nézése közben valami miatt Gus Van Sant Psycho-remakej-je jutott az eszembe: a Hitchcock mesterművének hangulatát megidézni próbáló, egyébként teljesen átlagos filmre nem lehet azt mondani, hogy kifejezetten rossz lenne – már csak azért sem, mert egy az egyben copy-paste módon csinálták – de a nézése közben képtelen voltam elvonni a figyelmemet a kérdés elől, hogy mégis mi a fenéért készült el?

A Hívatlanok 2 – Éjjeli préda 85 rövid percében szintén gyakran megkérdőjeleztem a létjogosultságát, pláne úgy, hogy a horror műfajának pont az ilyen és ehhez hasonló ötlettelen, céltalan kaszabolások miatt olyan rossz a megítélése. A helyzet az, hogy Johannes Roberts (47 méter mélyen) filmjére távolról sem lehet azt mondani, hogy unalmas vagy nézhetetlen lenne, egyszerűen csak egy tucatszámra gyártott, unalomig ismételt sorozat egyik ócska darabja.

Rengeteg sejtpusztító found footage horroron vagyok túl életem során, ahogy a slasherek B-kategóriás világát is jócskán ismerem, de az a fajta döbbenetes céltalanság, amit a Hívatlanok 2 árasztott az első másodpercétől az utolsóig, az még a műfajában is kivételes. Ebben az esetben még mindig ott van a lehetőség, hogy egy cool B-film lesz, ami tisztában van a saját korlátaival és ezzel együtt próbálja meg szórakoztatni a nézőt. Nem, ez sem így lett. A film baromira komolyan veszi magát, még az ilyenkor szokásos gagyi viccelődések is elmaradnak a szereplőktől, ami egyrészt nem baj, másrészt megmutatja, mennyire nincs képben a film saját magával.

A történet egy négytagú családról szól, akik elmennek a rokonaik kempingjébe, ahol – ahogy az szokott lenni – előbb senkit nem találnak, majd felbukkan egy-két maszkos alak, azoknak viszont aligha örülnek. A tortúra megkezdődik: anya, apa és a két tesó próbálja felvenni a harcot az őket tisztázatlan célokból üldöző emberekkel.

Talán az egyetlen, ami egy faék egyszerűségű horrortól elvárható az, hogy félelmetes legyen, de a Hívatlanok 2 még csak azt sem tudta eldönteni, hogy egy igazi trancsírozós film akar-e lenni, ahol a félelem helyett a csordogáló bélcafatok kapnak szerepet, vagy egy ajtónyikorgós-háttérben feltűnős-szadista horror, aminek megnézése után inkább összefosni szeretnéd magad, sem mint hányni. A végeredmény az, hogy mindenből kapunk egy kicsit, de a belezés többsége nem elég a kreatív, félni pedig egyáltalán nem lehet rajta. Igazán nem jó tulajdonságai egy horrorfilmnek.

De végtére is: van ebben a filmben valami jó? A színészek mindenképpen, csak épp nem a filmért, hanem a film ellenére. Az anyát játszó Chritina Hendricks hat Emmy-jelölést tudhat magáénak a Mad Menért, az apa Martin Henderson pedig A Grace klinikából lehet ismerős a közönségnek. Amennyire lehet, próbálkoznak, de sok más pályatársukkal egyetemben a játékidő alatt többször látni az arcukon a „mit keresek én itt?”-érzést, mint azt, hogy lubickolnának a szerepben.

Tény, hogy minden évben vannak olyan horrorfilmek, amik elképesztő kritikai- és kasszasikernek örvendenek, legfőképp azért, mert képesek voltak valami újat, mást vinni az untig ismert sémákba. A Hívatlanok 2 megjelenése viszont felveti azt a napjainkban jócskán releváns kérdést, mikor unják már meg végérvényesen az emberek? Meddig szórakoztatóak azok a horrorok, amikből évente kapunk legalább egy tucatot ugyanazzal a cselekménnyel és minőséggel? Mikor jön el az a pont, amikor a moziba járó közönség ezen része is kér magának valami minimumot? Elsősorban nem a film nézhetetlenségéről van szó, hanem a műfaj tendenciáról és arról, hogy egy választás során minél többen olyan alkotásokra üljenek be, mint a Babadook és ne olyanra, mint a Hívatlanok 2.

Értékelés: 4/10

"Emily V. Gordon és Kumail Nanjiani egy olyan személyes történetet írt meg, melyről a hasonlóakat átélt emberek említést sem szeretnének tenni, ők viszont megfelelő humorral, érzelemmel és kreativitással tudták bemutatni a drámájukat."

Egyre jobban beigazolódni látszik, hogy a Hollywood által előszeretettel felkapott, majd a közönség számára unásig legyártott műfajok, mint a romantikus vígjátékok vagy a found footage horrorfilmek jóval kevesebb producer és stúdió érdeklődését keltik fel, mióta az emberek ráuntak Matthew McConaughey felsőtestének látványára és az elátkozott ház WC-ajtaját csapkodó szellemekre.

Talán pont ez volt az oka, hogy a jó kritikák ellenére is csak halogattam a Rögtönzött szerelmet, mely hivatalosan Michael Showalter filmje, de nyilvánvaló, hogy elsősorban a forgatókönyvet író házaspár, Kumail Nanjiani és Emily. V Gordon saját, személyes alkotása ez.

Ami a halogatást illeti, már megbántam, hiszen a Rögtönzött szerelem – melynek magyar címe pont egy olyan nyálas McConaughey filmet sejtet, amiről az előbb is szó volt – lenyűgöző könnyedséggel cáfol rá minden olyan tudatlan sznobra, mint én vagyok, akik nyelnek egy nagyot, ha a romantikus és komédia szót egymás után hallják.

Nanjiani és Gordon igaz történetét elmesélő film – melyben a páros női tagja egy ismeretlen betegség miatt kómába kerül és a szüleinek, valamint a néhány hónapja megismert barátjának/pasijának együttes erővel kell megoldani a felmerülő problémákat – abban az igazán erős, hogy kellő intelligenciával és humorral fűszerezve beszél a szerelem mellett családi gondokról, kényszerházasságról és a pakisztáni-amerikai kulturális különbségek megéléséről.

Mindenképpen elismerése méltó és később meg is hozza a gyümölcsét, hogy Nanjiani és Gordon egyetlen részletet sem kihagyva, őszintén mesélik el a saját történetüket, melynek remek humora mellett a drámai részei is kiválóan működnek, ami azért sem meglepő, mert a két főszereplővel való azonosulás a kezdetektől megtörténik, így a drámájuk is teljesen átérezhető.

A legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában jelölt film győzelme hatalmas meglepetés lenne olyan címek mellett, mint a Tűnj el!, vagy a Lady Bird, de nominálása kétség kívül teljesen megérdemelt: a megszámlálhatatlanul sok frappáns, eredeti szöveg, a kiváló dialógusok és azok az apró, de fontos félmondatok, melyek hatására a szereplők még emberibbek, szerethetőek lesznek mind Nanjiani és Gordon érdeme.

Ami igazán különleges volt a történetükben, az Kumail hozzáállása volt az egészhez. Ismerjük az unalomig látott filmeket, ahol a szerelemben tobzódó fiatalokat egy baleset vagy egy súlyos betegség veszi el egymástól, a másik fél pedig napokon, heteken át sír szerelme kórházi ágya mellett. Na, itt erről nincs szó. Az elsőként a kórházba rohanó Kumail számára persze addig sem volt közömbös Emily és szinte az egész szabadidejét nála tölti, de tény, hogy abban az időben szereti meg későbbi feleségét, amikor az beszélni sem tudott, ami azért nem kis mértékben maxolja ki a szokatlan romantikus sztorik kategóriáját.

Emily szülei, Beth és Terry szintén rengeteget adnak a cselekményhez, akik Kumail után a másodszámú humorforrások a film folyamán, de a kevesebb játékidőt kapó, ugyanakkor legalább olyan fontos szál a férfi pakisztáni családja. Végre egy film, ahol a muszlim kényszerházasságokat valódi dilemmaként mutatják be és ami kifejezetten fontos, hogy a cselekmény ezt a részét a film sem humorizálja, csak amennyire szükséges.

Az első fél óra lassú csordogálását látva őszintén nem gondoltam volna, hogy később ennyit fog javulni a film. A 98%-os Rotten Tomatoes értékelés, a kritikusok és a közönség egyöntetű dicséretét hallva nem értettem, hogy tényleg ezt az unalmas, néha megmosolyogtató romkomot kellene az egekig magasztalni? Aztán két dolog derült ki: elsőre az, hogy Kumail Nanjiani nem az újrahasznosított Aziz Ansari, másodjára pedig, hogy ez nem egy szokványos szerelmi történet lesz, ahol a stand-upos kínos bénázásaival elcsábítja a kiszemeltjét.

Eredeti címén a The Big Sick vállaltan sok társadalmi kérdést akar érinteni, ami már egy plusz pont, az meg főleg, hogy többségében ezt hiteles, eredeti módon mutatja be. Emily V. Gordon és Kumail Nanjiani egy olyan személyes történetet írt meg, melyről a hasonlóakat átélt emberek említést sem szeretnének tenni, ők viszont megfelelő humorral, érzelemmel és kreativitással tudták bemutatni a drámájukat. Megérte.

Értékelés: 8/10

"Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt."

A ’90-es évek bulvárbotrányainak egyik leghíresebbikét, a Tonya Harding-Nancy Kerrigan-ügyet bemutatni szándékozó Én, Tonya alapjaiban gondolja újra az életrajzi filmek szabályait: a két órás játékidő alatt ellentmondásosan, több szemszögből próbálhatjuk megérteni a történéseket, melynek következményeit az érintettek aligha tudnak valaha is elfelejteni.

Azt azonban fontos kihangsúlyozni, hogy a cselekmény jelentős részét az érintettek interjúiból feldolgozó filmet a helyén kell kezelni és nem érdemes komolyabb következtéseket levonni, hiszen maguk az alkotók is sokszor beszéltek a megtörtént és kitalált jelenetek vegyítéséről arról nem is beszélve, hogy a megkérdezettek akár ki is színezhettek, akár el is hallgathattak néhány részletet.

Tonya Harding karrierjét és gyerekkorát ismerve egy kemény drámát is lehetett volna készíteni, hiszen finoman fogalmazva sem kapta meg azt a családi hátteret és támogatást, amit versenytársainak többsége igen. Miután saját anyja válogatott módszerekkel, szinte szadista módon alázta „a jobb eredmények elérése érdekében”, nem csoda, hogy 19 évesen a házasságot választotta, ami mindössze annyit jelentett, hogy azután a férje és nem az anyja által okozott kék foltokat kellett púdereznie.

Margot Robbie talán nem élete alakítását, de mindenképpen korrekt és színes teljesítményt nyújt, hiszen egyszerre kellett megmutatnia a neveltetéséből fakadó vérbeli white trash személyiséget és karaktere érzékeny, gátlásokkal teli oldalát. (Más kérdés, hogy utóbbi nem igazán sikerült, de erre később még kitérek.)

A film közben néha ugyan előfordul, hogy a tragédia mértékét elveszi a humor és fordítva, de összességében elmondható, hogy ízlésesen lavíroz a komikus és drámai elemek között, miközben pörgős stílusával egészen a befejezésig fenntartja az érdeklődést.

Craig Gillespie nem hagy kétségeket afelől, hogy célja sokkal inkább egy szórakoztató, izgalmas film megrendezése volt, mint a valóság legpontosabb bemutatása, de talán jobb is, hogy a témáról készült dokumentumfilmek tárgyilagossága helyett inkább egy két óráig meg nem álló, lendületes filmet kapunk, ahol egyszerre röhöghetünk és szégyenkezhetünk a proli szereplők nyomorán. A film egyik legfontosabb tanulsága – mely vicceskedésével egyáltalán nem bagatellizálja el a Tonyával történteket – az, hogy lehetsz bármennyire tehetséges, szorgalmas vagy akár világhírű műkorcsolyázó, egy óvatlan pillanatodba kerül és az a világ, melyből próbálsz kikecmeregni egyből visszahúz.

Nicolas Karakatsanis elegáns operatőri munkája elsősorban a versenyekkor látható, hiszen úgy sikerült egy elképesztően reális képet mutatni Harding kűrjei közben, hogy egy részét vizuális effektekkel kellett megoldani.

A filmmel felmerülő gondok számomra nem is közben, hanem a megtekintés után kezdődtek, amikor először átgondoltam, milyen sok komoly társadalmi és morális problémáról akart beszélni, melynek nagy többségét viszont a levegőben hagyja. Nem azt várom el, hogy egy tucat ellentmondásos interjú alapján készülő film igazságot tegyen napjainkig sok aspektusában megoldatlan kérdésekben, de a mögöttes részletekre való kitérés sokkal nagyobb súlyt adott volna az alkotásnak.

Az önbizalomhiányos, a családjának köszönhetően magát alsóbbrendűnek gondolt Tonya érzékenysége sincsen igazán kihangsúlyozva, illetve az is hagy némi hiányérzetet, hogy a történet másik oldala, azaz Nany Kerrigan nézőpontját nem ismerhetjük meg. (Nem meglepő, hogy Kerrigan nem akart beszélni az alkotókkal, de Tonya anyja, LaVona sem lett megszólaltatva, mégis össze tudták rakni a karakterét.)

Az Én, Tonya bár nem fog maradandó emlékként élni a tavalyi év filmtermése közül, de egy ilyen kétséges, megoldatlan ügyben a lehető legjobb választás volt kicsit megcsavarni az életrajzi filmek egysíkú felépítésén és pont ugyanolyan kontrasztokkal bemutatni, mint ahogy a való életben történt. Ahogy Tonya is mondta, mindenkinek megvan a maga igazsága, a mögöttes okokat és magyarázatokat pedig akkor sem szabad elhallgatni, ha épp nem az áldozat nézőpontjából ismerhetjük meg.

Értékelés: 7/10

"Robin Swicord bár belehelyezi a cselekménybe a „jó munkahely-gyönyörű feleség-csodaszép kertvárosi otthon” jól megszokott kliséjét, de címszereplője krízisének eredeti és ötletes bemutatásával ezt ellensúlyozni tudja."

Tavalyelőtt a Telluride Filmfesztiválon debütáló Wakefield csendben jelent meg, majd tűnt is el villámsebességgel, alig néhány százezer dolláros bevételt összekapirgálva. Bár elsőként furcsának tűnhet, hogy se Bryan Cranston, se Jennifer Garner neve hallatán nem kapta fel a fejét a közönség, a cselekményt és úgy magát az egész filmet elnézve viszont már jóval nyilvánvalóbb, hogy miért nem harapott rá a moziba járó tömeg egy olyan filmre, mely nem kínál mást, mint egy ötvenes kaliberű férfi családjának lassú összeomlását.

Címszereplőnk, Howard Wakefield éppen a munkájából tart hazafelé, amikor egy áramszünetnek köszönhetően leszállítják a vonatról és gyalog kell hazamennie. Már este lett, amikor megérkezett, majd egy, a padlásra felszökő mosómedve miatt ő is ott találja magát. Úgy dönt, ott alszik, majd lassan realizálja, hogy semmi kedve visszatérni a családjához, ehelyett inkább egyszerű megfigyelőként a saját feleségét és a házukba vissza-visszatérő embereket mustrálja az ablakon keresztül.

Egyfajta Hátsó Ablakként is értelmezhetjük a filmet, csak a bűncselekmény itt nem gyilkosság, hanem életek tönkretétele, a tettes pedig pont ahogy Hitchcock remekművében, itt is kérdéses. Az emberi kapcsolatokat – lévén, hogy a filmben alig van párbeszéd – inkább Wakefield narrációjából ismerhetjük meg, aminek többsége a hatszor megcsavart filozofálós körmondatok mellett a családja és ismerősei gyalázásból áll.

Nyilvánvalóvá válik, hogy tele van dühvel és bosszúvággyal, a narrálásában pedig – én azt gondolom ez pozitívumként írható fel – nem törekszik semmilyen objektivitásra, sőt, elbeszéléseiben igazából csak és kizárólag a saját véleményét ismerhetjük meg. Sokat elmond róla, hogy még akkor is kétségbe vonja felesége érzelmeinek valódiságát, amikor az egyedül sír a konyhában.

Robin Swicord – aki írta és rendezte is a filmet – nagyon jól építi fel az alkotását még annak ellenére is, hogy a „jó munkahely-gyönyörű feleség-csodaszép kertvárosi otthon” jól megszokott kliséjébe helyezte a cselekményt. Ezt viszont ellensúlyozni tudja, hogy a férfi krízisét eredeti és ötletes módon tudja bemutatni.

Azt hiszem nem sokan akarnánk belegondolni, milyen lehetett az elmúlt években Howard Wakefieldnek lenni. Természetesen nem hat újdonságként senki számára a kiégés fogalma, de talán el sem tudhatjuk képzelni azt a fajta kibírhatatlan monotonitást, melynek végeredményeként egyetlen nap szokatlansága ezt a hatást váltja ki a férfiből.

A jó drámák igazi mutatója az, ha a közönség a megtekintés után többet foglalkozik a karakterekkel és azoknak a viszonyairól, konfliktusairól, mint az (amúgy természetesen fontos) operatőri munkáról vagy a vágásról. A Wakefield esetében a legfontosabb kérdés az, hogy minek, pontosabban kinek köszönhető, hogy a házaspár ennyire elhidegült egymástól azon túl, hogy a gyerekei úgy kerülik a férfit, mintha leprás lenne.

Wakefield gondolataiban cseppnyi önkritika sincsen, azonban az objektív néző számára világos, hogy ennyi mindenért nem lehet egyetlen embert hibáztatni pláne úgy, hogy a történet előrehaladtával Cranston karakterének visszásságai is jócskán megmutatkoznak. (Ne felejtsük el azt sem, hogy bár kilépett az addigi életéből egy elég bizarr módon, de hogy végleg pontot tegyen életének ezen szakaszára, ahhoz gyáva volt.)

Mivel Diana nézőpontját nem ismerjük meg, így csak találgatni tudunk, de valószínű –ahogy az ilyen esetekben a való életben is lenni szokott - mindketten nyakig benne vannak.

Ahogy már említettem, az utolsó harmada sajnos egyre érdektelenebbé válik, ami köszönhető annak is, hogy ezt a fajta „Wakefield a családja után leskelődik, majd titokban beugrik enni és közben átgondolja az életét” formátum nem sokáig tud működőképes lenni. A sztoriban – ebben a megvalósításban – ennyi volt, és szerencse, hogy az alkotók erre előbb vagy utóbb, de rájöttek.

Az biztos, hogy Anna Gunn és Jennifer Garner vitatkozhatnának, hogy Cranston Walterként vagy Wakefieldként a rosszabb férj, abban viszont – számomra legalábbis – nincs kérdés, hogy a film bár az esetek többségében nem tudott, de legalább megpróbált újat mondani a mindennapos életünk értelmetlenségéről, amellett, hogy izgalmas, néhol megérintő és szomorú is, Bryan Cranston one man show-jára pedig még sokáig emlékezni fogunk. (Már azon kevesek, akik látták a filmet.)

Értékelés: 7/10