" A Hívatlanok 2 még csak azt sem tudta eldönteni, hogy egy igazi trancsírozós film akar-e lenni, ahol a félelem helyett a csordogáló bélcafatok kapnak szerepet, vagy egy ajtónyikorgós-háttérben feltűnős-szadista horror."

A Hívatlanok 2 nézése közben valami miatt Gus Van Sant Psycho-remakej-je jutott az eszembe: a Hitchcock mesterművének hangulatát megidézni próbáló, egyébként teljesen átlagos filmre nem lehet azt mondani, hogy kifejezetten rossz lenne – már csak azért sem, mert egy az egyben copy-paste módon csinálták – de a nézése közben képtelen voltam elvonni a figyelmemet a kérdés elől, hogy mégis mi a fenéért készült el?

A Hívatlanok 2 – Éjjeli préda 85 rövid percében szintén gyakran megkérdőjeleztem a létjogosultságát, pláne úgy, hogy a horror műfajának pont az ilyen és ehhez hasonló ötlettelen, céltalan kaszabolások miatt olyan rossz a megítélése. A helyzet az, hogy Johannes Roberts (47 méter mélyen) filmjére távolról sem lehet azt mondani, hogy unalmas vagy nézhetetlen lenne, egyszerűen csak egy tucatszámra gyártott, unalomig ismételt sorozat egyik ócska darabja.

Rengeteg sejtpusztító found footage horroron vagyok túl életem során, ahogy a slasherek B-kategóriás világát is jócskán ismerem, de az a fajta döbbenetes céltalanság, amit a Hívatlanok 2 árasztott az első másodpercétől az utolsóig, az még a műfajában is kivételes. Ebben az esetben még mindig ott van a lehetőség, hogy egy cool B-film lesz, ami tisztában van a saját korlátaival és ezzel együtt próbálja meg szórakoztatni a nézőt. Nem, ez sem így lett. A film baromira komolyan veszi magát, még az ilyenkor szokásos gagyi viccelődések is elmaradnak a szereplőktől, ami egyrészt nem baj, másrészt megmutatja, mennyire nincs képben a film saját magával.

A történet egy négytagú családról szól, akik elmennek a rokonaik kempingjébe, ahol – ahogy az szokott lenni – előbb senkit nem találnak, majd felbukkan egy-két maszkos alak, azoknak viszont aligha örülnek. A tortúra megkezdődik: anya, apa és a két tesó próbálja felvenni a harcot az őket tisztázatlan célokból üldöző emberekkel.

Talán az egyetlen, ami egy faék egyszerűségű horrortól elvárható az, hogy félelmetes legyen, de a Hívatlanok 2 még csak azt sem tudta eldönteni, hogy egy igazi trancsírozós film akar-e lenni, ahol a félelem helyett a csordogáló bélcafatok kapnak szerepet, vagy egy ajtónyikorgós-háttérben feltűnős-szadista horror, aminek megnézése után inkább összefosni szeretnéd magad, sem mint hányni. A végeredmény az, hogy mindenből kapunk egy kicsit, de a belezés többsége nem elég a kreatív, félni pedig egyáltalán nem lehet rajta. Igazán nem jó tulajdonságai egy horrorfilmnek.

De végtére is: van ebben a filmben valami jó? A színészek mindenképpen, csak épp nem a filmért, hanem a film ellenére. Az anyát játszó Chritina Hendricks hat Emmy-jelölést tudhat magáénak a Mad Menért, az apa Martin Henderson pedig A Grace klinikából lehet ismerős a közönségnek. Amennyire lehet, próbálkoznak, de sok más pályatársukkal egyetemben a játékidő alatt többször látni az arcukon a „mit keresek én itt?”-érzést, mint azt, hogy lubickolnának a szerepben.

Tény, hogy minden évben vannak olyan horrorfilmek, amik elképesztő kritikai- és kasszasikernek örvendenek, legfőképp azért, mert képesek voltak valami újat, mást vinni az untig ismert sémákba. A Hívatlanok 2 megjelenése viszont felveti azt a napjainkban jócskán releváns kérdést, mikor unják már meg végérvényesen az emberek? Meddig szórakoztatóak azok a horrorok, amikből évente kapunk legalább egy tucatot ugyanazzal a cselekménnyel és minőséggel? Mikor jön el az a pont, amikor a moziba járó közönség ezen része is kér magának valami minimumot? Elsősorban nem a film nézhetetlenségéről van szó, hanem a műfaj tendenciáról és arról, hogy egy választás során minél többen olyan alkotásokra üljenek be, mint a Babadook és ne olyanra, mint a Hívatlanok 2.

Értékelés: 4/10

Megosztás a facebookon

"Az inkoherens jelenetek csak még unalmasabbá és erőltetettebbé teszik a Gods' Pocket-ot, ami az első húsz percben valóban érdekes és biztató, a folytatás egy teljes káosz."

A Skeleton Twins és a God's Pocket is a programban volt a Sundance filmfesztiválon, annyi különbséggel, hogy előbbi fényévekre van Phillip Seymour Hoffman egyik legutolsó alkotásától, bár nem is túl kedvező összehasonlítani a kettőt. Igen nagy gázban lehet egy film, ha annyi pozitívuma van, hogy nem megszokott, és jók benne a színészek. Pedig a God's Pocket-ot ezért a kettőért érdemes(??) megnézni.

Annyira különc és szomorkás hangulata van a nyitójelenetnek, hogy úgy érzed, ebből még lehet is valami. Jól megmutatja ezt a különös világot, ahol a főszereplők próbálják mindennapjaikat élni, viszont ahogy egyre beljebb haladunk a történetben, úgy foszlik szét minden varázsa, amit addig felépített.

Amikor már épp valami érdekfeszítő történne a képernyőn, a film lerombolja azt egy teljesen értelmetlen cselekedettel, vagy monológgal, ami egyrészt értelmetlen, másrészt semmi köze a történethez.

Továbbá olyan volt, mintha John Slattery alkotása túl sokat vállalt volna magára: négy vagy öt szálon is fut a cselekmény, amiből ha egy érdekfeszítő tud maradni, sokat mondok, ráadásul ennek a rengeteg szálnak köszönhetően már maga sem tudja, hogy pontosan miről szóljon.

Az egyik pillanatban Mickey piszkos ügyeit veszi górcső alá, a másikban már Jeanie, a felesége, és az újságíró, Richard Shellburn szövevényes és elég furcsa szerelmi kapcsolatát próbálja kibontogatni, közben pedig a városi életet is megmutatja, és ezek az inkoherens jelenetek csak még unalmasabbá és erőltetettebbé teszik a Gods' Pocket-ot, ami az első húsz percben valóban érdekes és biztató, a folytatás egy teljes káosz.

Már a bevezető sorokban is említettem, a filmet két dolog menti meg: a színészek és a különcsége. A stáblista olyan neveket soroltat fel, mint Phillip Seymour Hoffman (a főszerepben), Cristina Hendricks, Richard Jenkins, vagy John Turturro, aki általában félénk karaktereket játszott, most azonban igazi tökös keményfiú. És nem is áll neki rosszul.

A történet szerint Mickey és Jeanie boldog házasságban élnek egészen addig, amíg gyermeküket egy napon meg nem ölik, a gyilkosságot pedig balesetnek próbálják álcázni. A feleség érzi, hogy valamit eltitkolnak, közben pedig egy újságíró is felbukkan, Shellburn, aki sokáig egy köztiszteletben álló ember, amíg kapcsolatba nem kerül Mickey asszonyával.

Emellé hozzájön a férfi mérhetetlen nagy adóssága, plusz azok az adósságok, amik neki járnának, viszont a temetést is fizetnie kéne valakinek.

Bármilyen szögből nézem, a God's Poket még csak meg sem próbál összeállni egy filmmé. A rendezőt, John Slattery-t leginkább csak tévésorozatok és filmek mellékszereplőjeként ismerik, olyannyira, hogy ez az első rendezése. (A Vasember és a Dirty Dancing második részében is szerepelt.)

Gyanítom, ha a film nem lett volna a Sundance programjában, maximum csak a két nagy név miatt figyeltek volna fel rá, azonban így se tudott kétszázezer dollárt összehozni a Pete Dexter regényéből készült Gods' Pocket.

A rendezői tapasztalatlanság és az összefüggéstelen történet mellett a forgatókönyv is jelentősen hozzájárul, hogy Slattery első rendezése csak egy unalmas és átlagos alkotásként maradjon meg, a "Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka" mondás pedig remekül illik a filmre.

Értékelés: 10/4

 

 

Megosztás a facebookon