"Nem kérdés, hogy idén februárban kinek is drukkolok, hogy megkapja azt a bizonyos szobrocskát."

Tom McCarthy egy bátor ember. Miért? Nos, a Spotlight után valószínűleg mindenki arra gondolna, azért, mert ennyire pártatlan és hiteles módon adja vissza a nézőnek, milyen bűnöket követtek el a papok és azokat az egyház milyen módon próbálta eltussolni, bár én inkább azért tartom bátornak, mert 2014-ben képes volt összehoznia egy filmet Adam Sandlerrel, ami nem is nevezhető vállalhatatlannak. (Azért ezt se felejtsük el.)

Megérdemelte már ezt az egyöntetű kritikai sikert a Cipőbűvölő után, és még csak nem is érdemtelenül! Először is térjünk ki a film két legfontosabb elemére: a színészekre és a forgatókönyvre. Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams, Liev Schreiber, Stanley Tucci, John Slattery.. Egy ilyen szereposztás mellett az embernek vannak bizonyos elvárásai.

A szkript pedig eléri a pörgős, egy pillanatra sem megálló dialógusaival, cselekményeivel és az üresjáratok elkerülésével, hogy a néző, aki ugyan egy 128 perces drámát lát, a körmeit és a hajszálait tépkedve üljön a székben és süllyedjen bele ebbe a  tömény mocsokba, ami 2001-ben került nyilvánosságra a Spotlight nevű bostoni újságírócsapatnak köszönhetően.

Pattanásig feszült pillanatoknak lehetünk szem- és fültanúi, ahol nem az számít, hogy mi lesz a vége ennek az egész botránynak, hanem az út, ahogy ezek az újságírók eljutnak a vég felé. McCarthy pedig bármiféle körítés vagy totojázás nélkül közli a nézővel a fájó igazságot, ami gyakran kegyetlenül megüti a szívet.

Mint már mondtam, történetünk 2001-ben játszódik, amikor a Boston Globe újsághoz új főszerkesztő érkezik Marty Baron személyében. A zsidó vallású Baronnak, akit már csak ezért sem látnak túl jó szívvel itt, gyökeres változásokat akar hozni a szerkesztőségben, és rögtön egy baromi kemény témájú, eddig legtöbbször eltussolt témát ajánl a Spotlightnak: egy gyermekmolesztálási ügyet egy helyi pappal szemben.

A történet innentől kezd igazán érdekes lenni. Walter ’Robby’ Robinson és csapata jár utána az ügynek, kezdetben egy pap elkövetővel. Aztán többel. Aztán többel. Aztán még többel.

Már eleve felfoghatatlan hogy ez mind megtörtént, az pedig, hogy az egyház mennyi erőt és pénzt belefektetve küzdött azért, hogy ezek az ügyek ne kerüljenek nyilvánosság elé, egyenesen hihetetlen. Fontos leszögezni, hogy a Spotlight teljes egészében a napilap íróinak munkáját követi, tehát egyes interjúkon kívül, amit a szerkesztőségnek adnak az áldozatok, nem fogjuk őket látni az élet többi területén.

Ami már csak azért is meglepő döntés, mert a film könnyen monoton vagy vontatott lehetett volna, hiszen tényleg arról van szó, hogy egy-két oknyomozó Globe-os érintetteket keres az üggyel kapcsolatban.

Mégis az év legizgalmasabb darabja a Spotlight. Nem kell több millió dolláros robbantás és akciójelenetek sokasága, hogy a nagyközönség egy moccanás nélkül ülje végig a játékidőt, mi több, a testünkön érezzük a párbeszédek és a kimondott szavak súlyát, erejét.

Összefoglalva a Spotlightot mindenkinek látnia kell. Egy letisztult, ugyanakkor baromira nehéz és elgondolkodtató mozgóképet tett le az asztalra McCarthy, melyben a színészek brillíroznak, a díszlet korhű, a forgatókönyvben egyetlen felesleges mondat sincsen, a rendezés pedig már-már hibátlan.

Innentől nem kérdés, hogy idén februárban kinek is drukkolok, hogy megkapja azt a bizonyos szobrocskát.

Értékelés: 10/10

 

Megosztás a facebookon

"Az inkoherens jelenetek csak még unalmasabbá és erőltetettebbé teszik a Gods' Pocket-ot, ami az első húsz percben valóban érdekes és biztató, a folytatás egy teljes káosz."

A Skeleton Twins és a God's Pocket is a programban volt a Sundance filmfesztiválon, annyi különbséggel, hogy előbbi fényévekre van Phillip Seymour Hoffman egyik legutolsó alkotásától, bár nem is túl kedvező összehasonlítani a kettőt. Igen nagy gázban lehet egy film, ha annyi pozitívuma van, hogy nem megszokott, és jók benne a színészek. Pedig a God's Pocket-ot ezért a kettőért érdemes(??) megnézni.

Annyira különc és szomorkás hangulata van a nyitójelenetnek, hogy úgy érzed, ebből még lehet is valami. Jól megmutatja ezt a különös világot, ahol a főszereplők próbálják mindennapjaikat élni, viszont ahogy egyre beljebb haladunk a történetben, úgy foszlik szét minden varázsa, amit addig felépített.

Amikor már épp valami érdekfeszítő történne a képernyőn, a film lerombolja azt egy teljesen értelmetlen cselekedettel, vagy monológgal, ami egyrészt értelmetlen, másrészt semmi köze a történethez.

Továbbá olyan volt, mintha John Slattery alkotása túl sokat vállalt volna magára: négy vagy öt szálon is fut a cselekmény, amiből ha egy érdekfeszítő tud maradni, sokat mondok, ráadásul ennek a rengeteg szálnak köszönhetően már maga sem tudja, hogy pontosan miről szóljon.

Az egyik pillanatban Mickey piszkos ügyeit veszi górcső alá, a másikban már Jeanie, a felesége, és az újságíró, Richard Shellburn szövevényes és elég furcsa szerelmi kapcsolatát próbálja kibontogatni, közben pedig a városi életet is megmutatja, és ezek az inkoherens jelenetek csak még unalmasabbá és erőltetettebbé teszik a Gods' Pocket-ot, ami az első húsz percben valóban érdekes és biztató, a folytatás egy teljes káosz.

Már a bevezető sorokban is említettem, a filmet két dolog menti meg: a színészek és a különcsége. A stáblista olyan neveket soroltat fel, mint Phillip Seymour Hoffman (a főszerepben), Cristina Hendricks, Richard Jenkins, vagy John Turturro, aki általában félénk karaktereket játszott, most azonban igazi tökös keményfiú. És nem is áll neki rosszul.

A történet szerint Mickey és Jeanie boldog házasságban élnek egészen addig, amíg gyermeküket egy napon meg nem ölik, a gyilkosságot pedig balesetnek próbálják álcázni. A feleség érzi, hogy valamit eltitkolnak, közben pedig egy újságíró is felbukkan, Shellburn, aki sokáig egy köztiszteletben álló ember, amíg kapcsolatba nem kerül Mickey asszonyával.

Emellé hozzájön a férfi mérhetetlen nagy adóssága, plusz azok az adósságok, amik neki járnának, viszont a temetést is fizetnie kéne valakinek.

Bármilyen szögből nézem, a God's Poket még csak meg sem próbál összeállni egy filmmé. A rendezőt, John Slattery-t leginkább csak tévésorozatok és filmek mellékszereplőjeként ismerik, olyannyira, hogy ez az első rendezése. (A Vasember és a Dirty Dancing második részében is szerepelt.)

Gyanítom, ha a film nem lett volna a Sundance programjában, maximum csak a két nagy név miatt figyeltek volna fel rá, azonban így se tudott kétszázezer dollárt összehozni a Pete Dexter regényéből készült Gods' Pocket.

A rendezői tapasztalatlanság és az összefüggéstelen történet mellett a forgatókönyv is jelentősen hozzájárul, hogy Slattery első rendezése csak egy unalmas és átlagos alkotásként maradjon meg, a "Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka" mondás pedig remekül illik a filmre.

Értékelés: 10/4

 

 

Megosztás a facebookon