"Nem kérdés, hogy idén februárban kinek is drukkolok, hogy megkapja azt a bizonyos szobrocskát."

Tom McCarthy egy bátor ember. Miért? Nos, a Spotlight után valószínűleg mindenki arra gondolna, azért, mert ennyire pártatlan és hiteles módon adja vissza a nézőnek, milyen bűnöket követtek el a papok és azokat az egyház milyen módon próbálta eltussolni, bár én inkább azért tartom bátornak, mert 2014-ben képes volt összehoznia egy filmet Adam Sandlerrel, ami nem is nevezhető vállalhatatlannak. (Azért ezt se felejtsük el.)

Megérdemelte már ezt az egyöntetű kritikai sikert a Cipőbűvölő után, és még csak nem is érdemtelenül! Először is térjünk ki a film két legfontosabb elemére: a színészekre és a forgatókönyvre. Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams, Liev Schreiber, Stanley Tucci, John Slattery.. Egy ilyen szereposztás mellett az embernek vannak bizonyos elvárásai.

A szkript pedig eléri a pörgős, egy pillanatra sem megálló dialógusaival, cselekményeivel és az üresjáratok elkerülésével, hogy a néző, aki ugyan egy 128 perces drámát lát, a körmeit és a hajszálait tépkedve üljön a székben és süllyedjen bele ebbe a  tömény mocsokba, ami 2001-ben került nyilvánosságra a Spotlight nevű bostoni újságírócsapatnak köszönhetően.

Pattanásig feszült pillanatoknak lehetünk szem- és fültanúi, ahol nem az számít, hogy mi lesz a vége ennek az egész botránynak, hanem az út, ahogy ezek az újságírók eljutnak a vég felé. McCarthy pedig bármiféle körítés vagy totojázás nélkül közli a nézővel a fájó igazságot, ami gyakran kegyetlenül megüti a szívet.

Mint már mondtam, történetünk 2001-ben játszódik, amikor a Boston Globe újsághoz új főszerkesztő érkezik Marty Baron személyében. A zsidó vallású Baronnak, akit már csak ezért sem látnak túl jó szívvel itt, gyökeres változásokat akar hozni a szerkesztőségben, és rögtön egy baromi kemény témájú, eddig legtöbbször eltussolt témát ajánl a Spotlightnak: egy gyermekmolesztálási ügyet egy helyi pappal szemben.

A történet innentől kezd igazán érdekes lenni. Walter ’Robby’ Robinson és csapata jár utána az ügynek, kezdetben egy pap elkövetővel. Aztán többel. Aztán többel. Aztán még többel.

Már eleve felfoghatatlan hogy ez mind megtörtént, az pedig, hogy az egyház mennyi erőt és pénzt belefektetve küzdött azért, hogy ezek az ügyek ne kerüljenek nyilvánosság elé, egyenesen hihetetlen. Fontos leszögezni, hogy a Spotlight teljes egészében a napilap íróinak munkáját követi, tehát egyes interjúkon kívül, amit a szerkesztőségnek adnak az áldozatok, nem fogjuk őket látni az élet többi területén.

Ami már csak azért is meglepő döntés, mert a film könnyen monoton vagy vontatott lehetett volna, hiszen tényleg arról van szó, hogy egy-két oknyomozó Globe-os érintetteket keres az üggyel kapcsolatban.

Mégis az év legizgalmasabb darabja a Spotlight. Nem kell több millió dolláros robbantás és akciójelenetek sokasága, hogy a nagyközönség egy moccanás nélkül ülje végig a játékidőt, mi több, a testünkön érezzük a párbeszédek és a kimondott szavak súlyát, erejét.

Összefoglalva a Spotlightot mindenkinek látnia kell. Egy letisztult, ugyanakkor baromira nehéz és elgondolkodtató mozgóképet tett le az asztalra McCarthy, melyben a színészek brillíroznak, a díszlet korhű, a forgatókönyvben egyetlen felesleges mondat sincsen, a rendezés pedig már-már hibátlan.

Innentől nem kérdés, hogy idén februárban kinek is drukkolok, hogy megkapja azt a bizonyos szobrocskát.

Értékelés: 10/10

 

Megosztás a facebookon

"Egy izgalmas, szombat esti szórakozásnak frenetikus, mely kicsit sem nyújt többet, mint amennyit szeretne, Michael Mann viszont sokkal jobbra is képes volt már."

Michael Mann karrierjének egyik meghatározó pillanata volt a Collateral - A halál záloga. Az előző években leginkább csak produceri feladatokat látott el, így szűk három év után tért vissza a rendezői ringbe. Tom Cruise, a film egyik főszereplője a 2000-es évek elején-közepén egyszerűen szárnyalt, az Utolsó szamuráj, a Különvélemény, és a Világok harca is maradandó alkotások lettek, ezek közül viszont egyértelműen a Collateral emelkedik ki a legjobban.

Mann egyik kedvenc színésze, Jamie Foxx pedig ezzel a filmmel találta meg a helyét sok-sok év után, hiszen nem sokkal később kapta meg a Ray főszerepét is. (Azt inkább hagyjuk, hogy mostanában milyen alkotásokhoz adja a nevét..)

A történet szerint Max, azaz Foxx egy egyszerű taxisofőr, semmi izgalom nincs az életében. Már 12 éve űzi az ipart, és gyűjt pénzt álma megvalósítására, azaz egy saját taxitársaságra. Az egyik utasa, Vincent azonban bérgyilkos, aki kibérli Max taxiját egy éjszakára, hogy addig megöljön öt embert, akik mind tanúk egy bírósági ügyben.

A Collateral egyik igazán nagy erőssége az a karaktervezetés. A két órás játékidő pont megfelelő, se több, se kevesebb, mint amennyinek lennie kéne, és ezalatt bámulatosan, észrevehetetlen módon mutatja be a szereplők életét. Szinte mindent megtudunk róluk.

Max, a kissé introvertált, begyepesedett taxisofőrt nem hajt más, mint az álma, és ezért küzd nap mint nap. Ebből az állapotból billenti ki Vincent, aki őrült módon gyilkolássza végig az éjszakát, és egy nagyon furcsa kapcsolatba kerül Foxx karakterével.

Nagyon különös és érdekfeszítő az alapkoncepció, hogy mindketten egymásra vannak utalva. Mindkét színésznek remekül áll a szerepe, Cruise leginkább a keményfiúkat játssza, és az is áll jól neki, míg Jamie Foxx-ra gyakorlatilag bármilyen szerepet rá lehet bízni, legyen az egy félénk, vagy egy kemény karakter. (A kemény karakter alatt nem a Csodálatos pókember 2. szereplését értem.)

Vicces volt látni, ahogy Vincent által Max is megtanulta, hogyan is kell kitörni az egysíkú, unalmas életből, és néha tökös gyereknek is kell lenni. Példa erre az a jó jelenet, amikor a bérgyilkos próbálja a taxist biztatni, hogy szóljon be a főnökének, amiért az kötözködik az összetört autó miatt.

Az első húsz perc azonban rémunalmas, és az egész rendőrségi szál is nagyon erőltetett, sőt, néha már úgy éreztem, Vincent egy megölhetetlen szuperhős, aki egy Marvel filmből pottyant ide, és sem golyó, sem atombomba nem fog rajta. Max például konkrétan arcon lövi egy jelenetben, de utána egy perccel később ugyanolyan erővel fut ellensége után.

A mesteri operatőri munka, a hangulatossága, és a két remek színész ellenére sem marad meg a Collateral az emberek memóriájában, úgy, mint egy mestermű, de tény, hogy egy izgalmas, szombat esti szórakozásnak frenetikus, mely kicsit sem nyújt többet, mint amennyit szeretne, Michael Mann viszont sokkal jobbra is képes volt már.

Értékelés: 10/7

 

Megosztás a facebookon