"Egy izgalmas, szombat esti szórakozásnak frenetikus, mely kicsit sem nyújt többet, mint amennyit szeretne, Michael Mann viszont sokkal jobbra is képes volt már."

Michael Mann karrierjének egyik meghatározó pillanata volt a Collateral - A halál záloga. Az előző években leginkább csak produceri feladatokat látott el, így szűk három év után tért vissza a rendezői ringbe. Tom Cruise, a film egyik főszereplője a 2000-es évek elején-közepén egyszerűen szárnyalt, az Utolsó szamuráj, a Különvélemény, és a Világok harca is maradandó alkotások lettek, ezek közül viszont egyértelműen a Collateral emelkedik ki a legjobban.

Mann egyik kedvenc színésze, Jamie Foxx pedig ezzel a filmmel találta meg a helyét sok-sok év után, hiszen nem sokkal később kapta meg a Ray főszerepét is. (Azt inkább hagyjuk, hogy mostanában milyen alkotásokhoz adja a nevét..)

A történet szerint Max, azaz Foxx egy egyszerű taxisofőr, semmi izgalom nincs az életében. Már 12 éve űzi az ipart, és gyűjt pénzt álma megvalósítására, azaz egy saját taxitársaságra. Az egyik utasa, Vincent azonban bérgyilkos, aki kibérli Max taxiját egy éjszakára, hogy addig megöljön öt embert, akik mind tanúk egy bírósági ügyben.

A Collateral egyik igazán nagy erőssége az a karaktervezetés. A két órás játékidő pont megfelelő, se több, se kevesebb, mint amennyinek lennie kéne, és ezalatt bámulatosan, észrevehetetlen módon mutatja be a szereplők életét. Szinte mindent megtudunk róluk.

Max, a kissé introvertált, begyepesedett taxisofőrt nem hajt más, mint az álma, és ezért küzd nap mint nap. Ebből az állapotból billenti ki Vincent, aki őrült módon gyilkolássza végig az éjszakát, és egy nagyon furcsa kapcsolatba kerül Foxx karakterével.

Nagyon különös és érdekfeszítő az alapkoncepció, hogy mindketten egymásra vannak utalva. Mindkét színésznek remekül áll a szerepe, Cruise leginkább a keményfiúkat játssza, és az is áll jól neki, míg Jamie Foxx-ra gyakorlatilag bármilyen szerepet rá lehet bízni, legyen az egy félénk, vagy egy kemény karakter. (A kemény karakter alatt nem a Csodálatos pókember 2. szereplését értem.)

Vicces volt látni, ahogy Vincent által Max is megtanulta, hogyan is kell kitörni az egysíkú, unalmas életből, és néha tökös gyereknek is kell lenni. Példa erre az a jó jelenet, amikor a bérgyilkos próbálja a taxist biztatni, hogy szóljon be a főnökének, amiért az kötözködik az összetört autó miatt.

Az első húsz perc azonban rémunalmas, és az egész rendőrségi szál is nagyon erőltetett, sőt, néha már úgy éreztem, Vincent egy megölhetetlen szuperhős, aki egy Marvel filmből pottyant ide, és sem golyó, sem atombomba nem fog rajta. Max például konkrétan arcon lövi egy jelenetben, de utána egy perccel később ugyanolyan erővel fut ellensége után.

A mesteri operatőri munka, a hangulatossága, és a két remek színész ellenére sem marad meg a Collateral az emberek memóriájában, úgy, mint egy mestermű, de tény, hogy egy izgalmas, szombat esti szórakozásnak frenetikus, mely kicsit sem nyújt többet, mint amennyit szeretne, Michael Mann viszont sokkal jobbra is képes volt már.

Értékelés: 10/7

 

Megosztás a facebookon

"A Macskanőt tehát csak akkor nézzétek meg, ha vezekelni akartok valamilyen nagyon súlyos bűneitekért, vagy ha szimplán mazochisták vagytok magatokkal szemben. Amúgy semmilyen körülmények között."

Két féle színész létezik a világon: az egyik, amelyiknek teljesen mindegy, hogy milyen szerepet osztanak rá, mert hitelesen adja elő azt, és a kisujjából kirázza, a másik pedig az, akire rá kell adni a megfelelő karaktert, és csak akkor tud igazán színészkedni.

Utóbbi között tartom számon Halle Berry-t is. Példa: 2001-ben a Szörnyek keringője című Marc Forster filmért Oscar díjat kapott, rá három évvel viszont egy olyan alkotással próbálja nem elfeledtetni magát, mint a Macskanő.

Olyan, mintha egyik pillanatról a másikra elfelejtett volna színészkedni, amit lehetetlen tartok, de 2004-ben mintha ez történt volna. Olyan ez, mint egy matekképlet: ha hibás maga a képlet, akkor a legbrilliánsabb elméjű matematikus sem tud vele mit kezdeni.

Az persze tagadhatatlan, hogy Berry remekül néz ki a filmben, és nem egy férfiszívet megdobogtatott az a jelenet, amikor felvette a macskaszerkót, az illúzió azonban hamar tova szállt a botrányos kosárlabda jelenet után..

Ennek gyümölcse később az Arany Málna díj lett, de ez egy másik sztori.

Induljunk a legalapvetőbb problémáktól: Ha ebben az évben forgatták volna a Macskanőt, azt kell mondjam, tuti elmentem volna rá moziba. Érdekes az alaptörténet, ugyanakkor kissé rejtélyes és érdekfeszítő, ahogy Halle Barry és Sharon Stone is.

De! Az első nyersanyag, vagy leforgatott jelenet megtekintése után hogy nem jöttek rá a Warner fejesei, hogy erre nemhogy 100 millió dollárt nem lehet adni, de kettőt se! Pitof, a film rendezője új szintekre emelte a dillettantizmust: konkrétan kijelentem, ilyen rossz operatőri és vágási munkát még életemben nem láttam.

Olyan érzetem van, mintha az egész film csak azért készült volna el, hogy a nézőt meghánytathassák. Persze így már értem, miért adtak erre 100 millió dolcsit. A bevétel ehhez képest persze elenyésző volt, nem meglepő módon.

Az ismert színészek rendre életük legrosszabb alakítását nyújtják, a romantikus szál borzalmas, teli van ostoba és nevetséges bakikkal, de a Macskanő sajnos így sem kerül be az "olyan rossz, hogy már jó" kategóriába, a borzasztó New York-i felülnézetekről már jobb, ha nem is beszélüni.

A Macskanőt tehát csak akkor nézzétek meg, ha vezekelni akartok valamilyen nagyon súlyos bűneitekért, vagy ha szimplán mazochisták vagytok magatokkal szemben. Amúgy semmilyen körülmények között.

Értékelés: 10/2

 

Megosztás a facebookon