"Eszméletlenül pörgős, szórakoztató, izgalmas, a McQuarrie-Cruise felállás pedig sokadjára is jól működik. Reméljük, hogy még több ehhez hasonló minőségű filmmel fognak megajándékozni bennünket, már csak a karaktereket kéne egy kicsit rendbe szedni!"
Valószínűleg mindenkinek még a lélegzete is elállt, amikor a Mission: Impossible ötödik részének előzetesét nézte és később utána olvasott annak, hogy Tom Cruise tényleg megcsinálta a nyitójelenetbeli repülős agymenést és csak egy biztosító kötél volt rajta. Félelmetes ez a pasas. Igazából nem is akarom tudni, hány órát edzett a szerep kedvéért és hányszor sérült meg a forgatás során, hisz én már a számoktól is teljesen lefáradnék. Neki viszont teljesen mindegy, hogy a harmadik, a negyedik vagy az ötödik X-et tölti be, ugyanolyan fáradhatatlan és profi, és egy filmkedvelőnek, mint speciel nekem, ez a legfontosabb és nem a szcientológiával kapcsolatos hülyeségei. A Titkos nemzet persze nem váltja meg a világot, de az M:I filmek között egy igazán tetszetős darab, Christopher McQuarrie pedig tökéletes választás volt a rendező szerepére.
Számomra nagyon kellemes meglepetés volt még néhány éve a Jack Reacher, amiben az említett McQuarrie-Cruise páros alkotott maradandót, de ha nem is innen lenne ismerős az úriember neve, ő írta a Közönséges bűnözők című klasszikust és a Holnap határát is. Az tehát egyértelmű, hogy a duó nagyon összeszokott és az akciófilmek királyai, ezt pedig Hála Istennek kamatoztatni tudja Ethan Hunt ötödik küldetésében is.
Nem akarok túlságosan nagy kitérőt tenni a régi Mission: Impossible alkotásokra, maradjunk annyiban, hogy az első és a második láttam csak és egyik sem tudott maradandó lenni, a J.J. Abrams-es és a Brad Bird-ös verziót sajnos még nem láttam. De ennek ellenére is teljesen követhető és érdekfeszítő volt az ötödik felvonás, amelyben sokak szomorúságára egyszer sem kerül sor a romantikára Hunt és egy hölgy között, sőt, a segítője valamilyen szempontból az ellensége is volt.
Tehát a szokásos szerelmeskedés elmarad, ami valamilyen szempontból szerencsés, más szempontból meg kissé furcsa, az viszont mindenképpen pozitívum, hogy így minden másodperc és pillanat az akcióra összpontosult: pontosabban az elképesztően ötletes akciókra.
Az is meglepő volt, hogy ennek ellenére egyáltalán nem éreztem soknak vagy túlzónak, mint rengeteg Marvel film esetében, amikor a szemem is kiugrik a helyéből, okosan és ügyesen építettek fel minden egyes jobb horgot és a humort is csak akkor vették elő, amikor szükség volt rá.
A történet szerint az IMF-et, vagyis a Nemzetköi Valutaalapot Impossible Mission Force-t feloszlatják, mindenki szeretett titkosügynöke, Ethan Hunt pedig csapat nélkül marad: de nem segítők nélkül! A Szindikátus hálózat ellen harcol, akik egy teljesen új világot akarnak felépíteni, ezt pedig terrortámadásokkal érik el. Hunt és hűséges segítői, vagyis Benji, William, Luther és a titokzatos hölgy, aki félig a rossz oldalon minden maguktól telhetőt megtesznek, hogy ez ne forduljon elő: azaz mindent, ami eddig egyelő volt a lehetetlennel.
Tetszett, hogy több szerepet adtak a humort szolgáltató karakternek, vagyis Benji-nek, akit Simon Pegg játszik, de egyáltalán nem kellett körülnézni a moziban és megállapítani azt, hogy mindenki röhög egy akciófilm alatt, hisz maximum egy kínos egymásra nézés vagy egy kirohanás miatt mosolyodott el az ember, tehát megnyugtatom azokat akik eddig féltek és azt gondolták, hogy Amy Schumer-szerű Stand-up-ot nyomnak majd a szereplők.
A film előtt néhány nappal már kijött Joe Kraemer eszeveszett zenéjének egyik eszeveszett jó száma, annyi viszont biztos, hogy a filmet se élveztem volna annyira, ha nincs ez a kiváló szerző, mint Kramer. (A motoros üldözésre meg pont azért nem tudtam odafigyelni, mert azon gondolkoztam, hogy a Moroccan Pursuit-ot egy darabig még biztos hallgatni fogom otthon.)
De akkor beszéljünk egy kicsit a szinkronról. Mindannyian elképedve és szomorúan hallottuk, amikor Rékasi Károly, Tom Cruise állandó magyar hangja és a Barátok közt Bartha Zsolt-ja motorbalesetet szenvedett. Akkor az sem volt biztos, hogy színpadra tud-e még valaha állni, a dolgok azonban hamar jobbra fordultak szerencsére, a színész most otthon lábadozik. Emiatt pedig Cruise szinkronját sem tudta elvállalni, a beugró végül Széles Tamás lett. És jól működik. Leginkább talán azért, mert Szélesnek annyira karakteres és kellemes hangja van, hogy őt bármelyik aktorhoz bátran be lehet tenni, személy szerint én el is felejtettem, hogy csere volt, csak a huszadik perc környékén jöttem rá, hogy ez bizony nem a megszokott hang.
Így tehát ezzel sem lehet a probléma. Akkor mi is a baj? Ne felejtsük el, hogy a Mission: Impossible mindig is egy popcornmozi volt és semmi több. Nekem viszont a rengeteg csavar és pálfordulás miatt úgy jött le ez az egész, mintha a készítők azt akarták volna, hogy gondolkodjon is a néző két őrületes akciójelenet között, sőt, már-már több hangsúlyt fektettek a sztorira, mint némelyik dráma, pedig szerintem mindenki megelégedett volna az előző részek bevált receptjeivel: verekedés, autós üldözés, verekedés, szerelem és happy end.
És a szkeptikus karakter sem hiányozhat, hogy kerek egész legyen a film, jelen esetben Alec Baldwin, aki az elején még az IMF megszüntetéséért harcol és hevesen tagadja a Szindikátus létezését, a végén pedig már a visszaállítását szeretné. Baldwin egyébként meglepően erőtlenül játszik, csak egy fokkal rosszabb, mint Ving Rhames, aki szerintem sokkal inkább azért van itt, hogy nehogy már hiányozzon egy bandatag, sem mint hogy lényeges cselekménye legyen a történetben.
Az ötödik résznek tehát vannak hibái. De kit érdekel? Még mindig eszméletlenül pörgős, szórakoztató, izgalmas, a McQuarrie-Cruise felállás pedig sokadjára is jól működik. Reméljük, hogy még több ehhez hasonló minőségű filmmel fognak megajándékozni bennünket, már csak a karaktereket kéne egy kicsit rendbe szedni!
Értékelés: 10/7
Megosztás a facebookon
"Egy izgalmas, szombat esti szórakozásnak frenetikus, mely kicsit sem nyújt többet, mint amennyit szeretne, Michael Mann viszont sokkal jobbra is képes volt már."
Michael Mann karrierjének egyik meghatározó pillanata volt a Collateral - A halál záloga. Az előző években leginkább csak produceri feladatokat látott el, így szűk három év után tért vissza a rendezői ringbe. Tom Cruise, a film egyik főszereplője a 2000-es évek elején-közepén egyszerűen szárnyalt, az Utolsó szamuráj, a Különvélemény, és a Világok harca is maradandó alkotások lettek, ezek közül viszont egyértelműen a Collateral emelkedik ki a legjobban.
Mann egyik kedvenc színésze, Jamie Foxx pedig ezzel a filmmel találta meg a helyét sok-sok év után, hiszen nem sokkal később kapta meg a Ray főszerepét is. (Azt inkább hagyjuk, hogy mostanában milyen alkotásokhoz adja a nevét..)
A történet szerint Max, azaz Foxx egy egyszerű taxisofőr, semmi izgalom nincs az életében. Már 12 éve űzi az ipart, és gyűjt pénzt álma megvalósítására, azaz egy saját taxitársaságra. Az egyik utasa, Vincent azonban bérgyilkos, aki kibérli Max taxiját egy éjszakára, hogy addig megöljön öt embert, akik mind tanúk egy bírósági ügyben.
A Collateral egyik igazán nagy erőssége az a karaktervezetés. A két órás játékidő pont megfelelő, se több, se kevesebb, mint amennyinek lennie kéne, és ezalatt bámulatosan, észrevehetetlen módon mutatja be a szereplők életét. Szinte mindent megtudunk róluk.
Max, a kissé introvertált, begyepesedett taxisofőrt nem hajt más, mint az álma, és ezért küzd nap mint nap. Ebből az állapotból billenti ki Vincent, aki őrült módon gyilkolássza végig az éjszakát, és egy nagyon furcsa kapcsolatba kerül Foxx karakterével.
Nagyon különös és érdekfeszítő az alapkoncepció, hogy mindketten egymásra vannak utalva. Mindkét színésznek remekül áll a szerepe, Cruise leginkább a keményfiúkat játssza, és az is áll jól neki, míg Jamie Foxx-ra gyakorlatilag bármilyen szerepet rá lehet bízni, legyen az egy félénk, vagy egy kemény karakter. (A kemény karakter alatt nem a Csodálatos pókember 2. szereplését értem.)
Vicces volt látni, ahogy Vincent által Max is megtanulta, hogyan is kell kitörni az egysíkú, unalmas életből, és néha tökös gyereknek is kell lenni. Példa erre az a jó jelenet, amikor a bérgyilkos próbálja a taxist biztatni, hogy szóljon be a főnökének, amiért az kötözködik az összetört autó miatt.
Az első húsz perc azonban rémunalmas, és az egész rendőrségi szál is nagyon erőltetett, sőt, néha már úgy éreztem, Vincent egy megölhetetlen szuperhős, aki egy Marvel filmből pottyant ide, és sem golyó, sem atombomba nem fog rajta. Max például konkrétan arcon lövi egy jelenetben, de utána egy perccel később ugyanolyan erővel fut ellensége után.
A mesteri operatőri munka, a hangulatossága, és a két remek színész ellenére sem marad meg a Collateral az emberek memóriájában, úgy, mint egy mestermű, de tény, hogy egy izgalmas, szombat esti szórakozásnak frenetikus, mely kicsit sem nyújt többet, mint amennyit szeretne, Michael Mann viszont sokkal jobbra is képes volt már.
Értékelés: 10/7
"A filmet egy többszörnézős darabként raktároztam el magamban, mely tisztességesen vezeti le a történetet, ügyel arra, hogy ne gabalyodjon bele a túl sok információba, amit a nézőnek árasztanak, az akciójelenetek jól megvoltak komponálva, bár a 130 perces játékidőt nézve egy kicsivel több is beleférhetett volna."
Számomra garancia volt, hogy az idei Holtodiglan című film rendezője, David Fincher (Hetedik) jól választotta ki a női főszereplőt: a garancia pedig nem más, mint a Jack Reacher. Bevallom, nem nagyon követtem Rosamund Pike (Holtodiglan) életútját, egy-kettő filmben láttam, de egészen 2012-ig nem is figyeltem fel rá.
Azonban a Jack Reacher egy segítő kezet nyújtott neki, amit ő elfogadott, hogy kitörjön, a "gyönyörű vagyok megélek ebből" kategóriából, és az addig színésznőnek nevezett Rosamund Pike-ból most tényleg nagybetűs SZÍNÉSZNŐ lett. (Tette ezt úgy, hogy ne felejtsük el, a Jack Reacher nem körülötte forog).
Az is igaz, hogy nagyon jól áll neki ez az ügyvédnős szerep, aktatáska, szemüveg, pókerarc: azonban ő is csak emberből van, és nem tud ellen állni egy Tom Cruise (Top Gun) kaliberű sármőrnek.
De miután részletesen kibontottuk, miért is volt nagyszerű döntés a Jack Reacher és a Holtodiglan rendezőjétől, hogy Pike-nak adta a női főszerepet, szerintem térjünk át magára a filmre, és a tényre, hogy Tom Cruise megint kezdett egy kicsit színészkedni.
Jack Reacher karaktere gyakorlatilag olyan Amerikának, mint Angliának James Bond, tehát mondhatom, hogy igen nagy népszerűség övezte a filmet, és előbb-utóbb, de engem is érdekelni kezdett ez az izgalmasnak mondható akció-thriller.
Pozitívumként írható, hogy az akciójelenetek nagyon ütöttek, öröm volt nézni, ahogy Cruise száguld a régi kocsijával több kukát és rendőrautót is "érintve".
A történtet maga annyi, hogy ismeretlen okokból egy fegyveres férfi hat embert lelő a nyílt utcán, fényes nappal. Mindenkinek megvolt a saját családja, a saját élete, de ezt a szálat Pike karaktere részletesebben is fel fogja tárni.
Szó ami szó, a tettes nem beszél, egy papírra viszont azt írja fel, hogy "Kerítsék elő Jack Reachert!". Így jön a képbe jó barátunk, Reacher, aki eleinte nem érti a dolgot, azonban akarva-akaratlanul, ő maga is bekerül a körforgásba, és azon kapja magát, neki kell véghez vinni a piszkos munkát, a rendőrség helyett.
Ezt persze elég nehéz úgy csinálni, hogy közben egy egész kopó csapat üldöz téged, de ki hallott még olyanról, hogy túljárnának a főhős eszén, egyszóval a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt. Furcsa mondatok egy film értékelésekor.
Christopher McQuarrie filmjeiben/forgatókönyveiben eddig nem csalódtam, ő írta a Közönséges bűnözők szkriptjét is, aztán volt ott egy Utazó, amit mondjuk kifejezetten utálok, de pozitívumként írható fel az is, hogy A holnap hátárban is ő felelt az írásért.
Christopher tehát inkább forgatókönyvíróként dolgozik, mint rendezőként, amit annyira nem bántam, de úgy éreztem egyes jeleneteknél, hogy ebből sokkal többet és jobbat is ki lehetett volna hozni, ami a rendezés hibája volt.
A filmet egy többszörnézős darabként raktároztam el magamban, mely tisztességesen vezeti le a történetet, ügyel arra, hogy ne gabalyodjon bele a túl sok információba, amit a nézőnek árasztanak, az akciójelenetek jól megvoltak komponálva, bár a 130 perces játékidőt nézve egy kicsivel több is beleférhetett volna.
A Jack Reachert tehát egy tisztességes iparosmunkának lehetne a legjobban jellemezni, mely nem esik ki a szerepéből, az elejétől a végéig izgalmasnak mondható, főleg akkor, ha Cruise-t szeretnéd újra a '90-es évek hangulatában látni.
Értékelés:
10/6,5
Megosztás a facebookon