"Eszméletlenül pörgős, szórakoztató, izgalmas, a McQuarrie-Cruise felállás pedig sokadjára is jól működik. Reméljük, hogy még több ehhez hasonló minőségű filmmel fognak megajándékozni bennünket, már csak a karaktereket kéne egy kicsit rendbe szedni!"

Valószínűleg mindenkinek még a lélegzete is elállt, amikor a Mission: Impossible ötödik részének előzetesét nézte és később utána olvasott annak, hogy Tom Cruise tényleg megcsinálta a nyitójelenetbeli repülős agymenést és csak egy biztosító kötél volt rajta. Félelmetes ez a pasas. Igazából nem is akarom tudni, hány órát edzett a szerep kedvéért és hányszor sérült meg a forgatás során, hisz én már a számoktól is teljesen lefáradnék. Neki viszont teljesen mindegy, hogy a harmadik, a negyedik vagy az ötödik X-et tölti be, ugyanolyan fáradhatatlan és profi, és egy filmkedvelőnek, mint speciel nekem, ez a legfontosabb és nem a szcientológiával kapcsolatos hülyeségei. A Titkos nemzet persze nem váltja meg a világot, de az M:I filmek között egy igazán tetszetős darab, Christopher McQuarrie pedig tökéletes választás volt a rendező szerepére.

Számomra nagyon kellemes meglepetés volt még néhány éve a Jack Reacher, amiben az említett McQuarrie-Cruise páros alkotott maradandót, de ha nem is innen lenne ismerős az úriember neve, ő írta a Közönséges bűnözők című klasszikust és a Holnap határát is. Az tehát egyértelmű, hogy a duó nagyon összeszokott és az akciófilmek királyai, ezt pedig Hála Istennek kamatoztatni tudja Ethan Hunt ötödik küldetésében is.

Nem akarok túlságosan nagy kitérőt tenni a régi Mission: Impossible alkotásokra, maradjunk annyiban, hogy az első és a második láttam csak és egyik sem tudott maradandó lenni, a J.J. Abrams-es és a Brad Bird-ös verziót sajnos még nem láttam. De ennek ellenére is teljesen követhető és érdekfeszítő volt az ötödik felvonás, amelyben sokak szomorúságára egyszer sem kerül sor a romantikára Hunt és egy hölgy között, sőt, a segítője valamilyen szempontból az ellensége is volt.

Tehát a szokásos szerelmeskedés elmarad, ami valamilyen szempontból szerencsés, más szempontból meg kissé furcsa, az viszont mindenképpen pozitívum, hogy így minden másodperc és pillanat az akcióra összpontosult: pontosabban az elképesztően ötletes akciókra.

Az is meglepő volt, hogy ennek ellenére egyáltalán nem éreztem soknak vagy túlzónak, mint rengeteg Marvel film esetében, amikor a szemem is kiugrik a helyéből, okosan és ügyesen építettek fel minden egyes jobb horgot és a humort is csak akkor vették elő, amikor szükség volt rá.

A történet szerint az IMF-et, vagyis a Nemzetköi Valutaalapot Impossible Mission Force-t feloszlatják, mindenki szeretett titkosügynöke, Ethan Hunt pedig csapat nélkül marad: de nem segítők nélkül! A Szindikátus hálózat ellen harcol, akik egy teljesen új világot akarnak felépíteni, ezt pedig terrortámadásokkal érik el. Hunt és hűséges segítői, vagyis Benji, William, Luther és a titokzatos hölgy, aki félig a rossz oldalon minden maguktól telhetőt megtesznek, hogy ez ne forduljon elő: azaz mindent, ami eddig egyelő volt a lehetetlennel.

Tetszett, hogy több szerepet adtak a humort szolgáltató karakternek, vagyis Benji-nek, akit Simon Pegg játszik, de egyáltalán nem kellett körülnézni a moziban és megállapítani azt, hogy mindenki röhög egy akciófilm alatt, hisz maximum egy kínos egymásra nézés vagy egy kirohanás miatt mosolyodott el az ember, tehát megnyugtatom azokat akik eddig féltek és azt gondolták, hogy Amy Schumer-szerű Stand-up-ot nyomnak majd a szereplők.

A film előtt néhány nappal már kijött Joe Kraemer eszeveszett zenéjének egyik eszeveszett jó száma, annyi viszont biztos, hogy a filmet se élveztem volna annyira, ha nincs ez a kiváló szerző, mint Kramer. (A motoros üldözésre meg pont azért nem tudtam odafigyelni, mert azon gondolkoztam, hogy a Moroccan Pursuit-ot egy darabig még biztos hallgatni fogom otthon.)

De akkor beszéljünk egy kicsit a szinkronról. Mindannyian elképedve és szomorúan hallottuk, amikor Rékasi Károly, Tom Cruise állandó magyar hangja és a Barátok közt Bartha Zsolt-ja motorbalesetet szenvedett. Akkor az sem volt biztos, hogy színpadra tud-e még valaha állni, a dolgok azonban hamar jobbra fordultak szerencsére, a színész most otthon lábadozik. Emiatt pedig Cruise szinkronját sem tudta elvállalni, a beugró végül Széles Tamás lett. És jól működik. Leginkább talán azért, mert Szélesnek annyira karakteres és kellemes hangja van, hogy őt bármelyik aktorhoz bátran be lehet tenni, személy szerint én el is felejtettem, hogy csere volt, csak a huszadik perc környékén jöttem rá, hogy ez bizony nem a megszokott hang.

Így tehát ezzel sem lehet a probléma. Akkor mi is a baj? Ne felejtsük el, hogy a Mission: Impossible mindig is egy popcornmozi volt és semmi több. Nekem viszont a rengeteg csavar és pálfordulás miatt úgy jött le ez az egész, mintha a készítők azt akarták volna, hogy gondolkodjon is a néző két őrületes akciójelenet között, sőt, már-már több hangsúlyt fektettek a sztorira, mint némelyik dráma, pedig szerintem mindenki megelégedett volna az előző részek bevált receptjeivel: verekedés, autós üldözés, verekedés, szerelem és happy end.

És a szkeptikus karakter sem hiányozhat, hogy kerek egész legyen a film, jelen esetben Alec Baldwin, aki az elején még az IMF megszüntetéséért harcol és hevesen tagadja a Szindikátus létezését, a végén pedig már a visszaállítását szeretné. Baldwin egyébként meglepően erőtlenül játszik, csak egy fokkal rosszabb, mint Ving Rhames, aki szerintem sokkal inkább azért van itt, hogy nehogy már hiányozzon egy bandatag, sem mint hogy lényeges cselekménye legyen a történetben.

Az ötödik résznek tehát vannak hibái. De kit érdekel? Még mindig eszméletlenül pörgős, szórakoztató, izgalmas, a McQuarrie-Cruise felállás pedig sokadjára is jól működik. Reméljük, hogy még több ehhez hasonló minőségű filmmel fognak megajándékozni bennünket, már csak a karaktereket kéne egy kicsit rendbe szedni!

Értékelés: 10/7

 

 

Megosztás a facebookon

"A kínos emlékezetkiesések, a megszokott tananyagok vagy a kedvenc futóhely eltévesztése, mind a betegség velejárói, és ezt olyan botrányosan szívszorító módon mutatja be, hogy ettől a legkigyúrtabb, félelmet nem ismerő izomagyak is elbőgnék magukat."

Lehet mondani a Still Alice-re, hogy egy tipikusan díjhajhász alkotás, de tény, hogy évek óta nem láttam ennyire nyomasztó, egyben katartikus, felkavaró filmet. Megdöbbentő, hogy a maga egyszerűségével, pusztán szavakkal és tettekkel ennyire le tud nyűgözni, és muszáj egyben végignézned, mert a leállítással is csak annyit érsz el, hogy ezen fogg kattogni az agyad.

Ettől a filmtől nem fog megjönni az életkedved, nem lesz több élettapasztalatod, és a hasonló Alzheimer-es betegek sem fognak reményt vagy erőt kapni: és ez a Still Alice egyik hatalmas kérdőjele. Első ránézésre semmi olyan különlegeset nem ad, ami miatt neked muszáj lenne megnézned.

Egy egyszerű Alzheimer-kóros egyetemi professzor leépülését mutatja be. A kínos emlékezetkiesések, a megszokott tananyagok vagy a kedvenc futóhely eltévesztése, mind a betegség velejárói, és ezt olyan botrányosan szívszorító módon mutatja be, hogy ettől a legkigyúrtabb, félelmet nem ismerő izomagyak is elbőgnék magukat.

És ebben rejlik igazán az erőssége.

 

Olyan, mintha mi is átélnénk Alice Howland és az Alzheimer-kór küzdelmét. Elszomorít, ahogy látjuk, hogy a nő egyszerűen elfelejti, hol van a házában a WC, és összepisili magát, vagy ahogy videófelvételt készít későbbi önmagának, öngyilkossági kísérletre buzdítva őt.

Kétféle Alice-t ismerhetünk meg: a kezdődő Alzheimer-kórost, aki betegsége ellenére folyamatosan dolgozni akar, és a családjáért aggódik a betegség génjei miatt, és a folyamatosan súlyosbodó Alzheimer-kórost, aki néhanapján azt sem tudja, hogy hívják, csak fekszik összegörnyedve a kanapén, nem hogy a családjáról, de saját magáról sem tudván.

Ebben a filmben mi, nézők is szenvedünk. Kívülről figyelve az eseményeket egyaránt megvisel a főszereplőnő és a családtagok kilátástalan helyzete, mert míg az egyik másnapra teljesen elfelejti, amit előző nap csinált, a családtagok viszont az egész leépülést látják, és néha könyörtelenebb helyzetben vannak, mint maga a beteg.

De ez az egész lelki terror nem ért volna semmit Julianne Moore frenetikus színészi játéka nélkül, hisz ő öntött életet Alice-be, minden kis mimikáján látszik, hogy iszonyat nagy átéléssel formálja meg az ötvenéves, nagyon ritka Alzheimer-kórban szenvedő nőt.

Ennél a filmnél mintha elfelejtenéd, hogy vannak színészek, kamerák, vagy vágások, mert olyan egyszerű és hétköznapi módon mutatja be ezt az egész tragédiát, hogy ez a szomszédoddal, a közeli ismerősöddel, vagy akár veled is megtörténhet.

Julianne Moore tehát teljesen megérdemli a Legjobb női főszereplőnek járó szobrocskát, Rosamund Pike is nagyon jól játszott a Holtodiglanban, de ezt még ő sem tudja űberelni.

A Still Alice-t tehát csak akkor nézd meg, ha nem vagy jókedvedben, mert olyan lelki nyomás alatt tart 100 percen keresztül, hogy kisebbfajta depresszió fog érni a vége után. Az év egyik legjobb filmje az év LEGJOBB női alakításával, fontos még megemlíteni Alec Baldwin-t is, a férjet, valamint az egyik lányt, Kristen Stewart-ot, aki meglepő módon tud jól színészkedni is.

Értékelés: 10/9

 

Megosztás a facebookon