"A kínos emlékezetkiesések, a megszokott tananyagok vagy a kedvenc futóhely eltévesztése, mind a betegség velejárói, és ezt olyan botrányosan szívszorító módon mutatja be, hogy ettől a legkigyúrtabb, félelmet nem ismerő izomagyak is elbőgnék magukat."

Lehet mondani a Still Alice-re, hogy egy tipikusan díjhajhász alkotás, de tény, hogy évek óta nem láttam ennyire nyomasztó, egyben katartikus, felkavaró filmet. Megdöbbentő, hogy a maga egyszerűségével, pusztán szavakkal és tettekkel ennyire le tud nyűgözni, és muszáj egyben végignézned, mert a leállítással is csak annyit érsz el, hogy ezen fogg kattogni az agyad.

Ettől a filmtől nem fog megjönni az életkedved, nem lesz több élettapasztalatod, és a hasonló Alzheimer-es betegek sem fognak reményt vagy erőt kapni: és ez a Still Alice egyik hatalmas kérdőjele. Első ránézésre semmi olyan különlegeset nem ad, ami miatt neked muszáj lenne megnézned.

Egy egyszerű Alzheimer-kóros egyetemi professzor leépülését mutatja be. A kínos emlékezetkiesések, a megszokott tananyagok vagy a kedvenc futóhely eltévesztése, mind a betegség velejárói, és ezt olyan botrányosan szívszorító módon mutatja be, hogy ettől a legkigyúrtabb, félelmet nem ismerő izomagyak is elbőgnék magukat.

És ebben rejlik igazán az erőssége.

 

Olyan, mintha mi is átélnénk Alice Howland és az Alzheimer-kór küzdelmét. Elszomorít, ahogy látjuk, hogy a nő egyszerűen elfelejti, hol van a házában a WC, és összepisili magát, vagy ahogy videófelvételt készít későbbi önmagának, öngyilkossági kísérletre buzdítva őt.

Kétféle Alice-t ismerhetünk meg: a kezdődő Alzheimer-kórost, aki betegsége ellenére folyamatosan dolgozni akar, és a családjáért aggódik a betegség génjei miatt, és a folyamatosan súlyosbodó Alzheimer-kórost, aki néhanapján azt sem tudja, hogy hívják, csak fekszik összegörnyedve a kanapén, nem hogy a családjáról, de saját magáról sem tudván.

Ebben a filmben mi, nézők is szenvedünk. Kívülről figyelve az eseményeket egyaránt megvisel a főszereplőnő és a családtagok kilátástalan helyzete, mert míg az egyik másnapra teljesen elfelejti, amit előző nap csinált, a családtagok viszont az egész leépülést látják, és néha könyörtelenebb helyzetben vannak, mint maga a beteg.

De ez az egész lelki terror nem ért volna semmit Julianne Moore frenetikus színészi játéka nélkül, hisz ő öntött életet Alice-be, minden kis mimikáján látszik, hogy iszonyat nagy átéléssel formálja meg az ötvenéves, nagyon ritka Alzheimer-kórban szenvedő nőt.

Ennél a filmnél mintha elfelejtenéd, hogy vannak színészek, kamerák, vagy vágások, mert olyan egyszerű és hétköznapi módon mutatja be ezt az egész tragédiát, hogy ez a szomszédoddal, a közeli ismerősöddel, vagy akár veled is megtörténhet.

Julianne Moore tehát teljesen megérdemli a Legjobb női főszereplőnek járó szobrocskát, Rosamund Pike is nagyon jól játszott a Holtodiglanban, de ezt még ő sem tudja űberelni.

A Still Alice-t tehát csak akkor nézd meg, ha nem vagy jókedvedben, mert olyan lelki nyomás alatt tart 100 percen keresztül, hogy kisebbfajta depresszió fog érni a vége után. Az év egyik legjobb filmje az év LEGJOBB női alakításával, fontos még megemlíteni Alec Baldwin-t is, a férjet, valamint az egyik lányt, Kristen Stewart-ot, aki meglepő módon tud jól színészkedni is.

Értékelés: 10/9

 

Megosztás a facebookon