" Porter képtelen volt látni, hogy szereplői elcseszettsége és a való életből való „kiragadásuk” még nem teszi se viccessé, se érdekessé a filmet."

Sally Porter filmje, A vendégek nem sok jóval kecsegtet annak, aki bátor ember lévén a munka utáni értékes szabadidejében egy 70 perces, fekete-fehér kamaradrámát (vígjátékot?) választ. De rosszul fogalmaztam: ez a film senkinek nem kecsegtet jóval, sőt, leginkább semmivel sem, miközben erőltetett módon járja végig a műfaj összes idegesítő kliséjét.

Az egy helyszínen és kevés szereplővel forgatott filmeknek nincs sok esélye alibizni, így hamar kiderül, hogy egy mesterműt látunk  vagy egy katyvaszt, ami leginkább csak a dilettáns karaktereinek idiotizmusán keresztül próbál valamiféle hangulatot teremteni, miközben előre kódolva van, hogy a végére mindenki elveszíti a fejét.

Sajnos a The Party mindent megtesz annak érdekében, hogy az utóbbiak csoportjához tartozzon.

Itt van nekünk hét különböző ember, köztük Janet, a főszereplő, akinek barátai a miniszteri kinevezését akarják megünnepelni egy vacsora mellett. Ám az egyszerű beszélgetésnek induló csipkelődések hamar eltitkolt dolgokat hoznak a felszínre, miközben a szereplők a lehető legkülönfélébb módon mutatják meg, mekkora lúzerek.

Először is beszélnünk kell a karakterekről, akik kétség kívül a film legrosszabb elemei a forgatókönyvön kívül. Bruno Ganz alakítja a szenilis öregembert, akinek mindenkihez van egy idézete/gondolata Oravecz Nóra és Coelho szintjén. April, a felesége szerepe kimerül abban, hogy mindenkit szénné éget a beszólásaival. Martha és Jinny, a leszbikus pár általában egymással vitatkozik, de egyből a köszönés után a kokaincsíkért a mosdóba rohanó Tom se tesz hozzá túl sokat a cselekményhez, legfontosabb ismérvei, hogy állandóan izzad és totálisan meg van kergülve.

A másik házigazda, Janet férje, Bill sem jobb az eddigi felhozatalnál, de legalább csendben van a játékidő nagy részében.

A filmnek nincs más a tarsolyába azon kívül, hogy a szereplőket berakja teljesen képtelen helyzetekbe és megmutatja, hogyan esnek egymásnak. Maga a konfliktusok célja sem nyilvánvaló, de akárhogy is nézzük, A vendégek drámának és fekete komédiának se elég jó.

Kicsit olyan, mintha elrontott szkeccseket látnánk, hiszen tíz percenként biztos, hogy témát váltanak és jönnek újra ugyanazok a hülyeségek. Porter képtelen volt látni, hogy szereplői elcseszettsége és a való életből való „kiragadásuk” még nem teszi se viccessé, se érdekessé a filmet. Világos, hogy embertípusokat testesít meg egy-egy karakter, pont ezért is vannak eltúlozva, de ettől még egyáltalán nem lesz abszurd. Mindössze unalmas, de az nagyon.

A lehető legjobb döntés volt ilyen rövidre vágni, pedig a maga 70 csekélynek tűnő perce azért ezt nem vetítette előre.

A The Party egyik érdekes része a kevés közül, hogy mit tud kezdeni ennyi remek színész ilyen rossz karakterekkel. Timothy Spall nem mondhatja, hogy élete kihívása volt egy fotelben ülni, majd a film egy pontján a földön elvágódni, de nem lehetett rá panasz, de ha mondani kéne valakit, akkor Janet és Tom, vagyis Kristin Scott Thomas és Cillian Murphy voltak azok, akikre jobban ráillett a szerep és némiképp sikerült kozmetikázniuk.

A The Party mindent bedob, amit ilyenkor illik: fegyver, verekedés, drog, megcsalás és egy rakás ordibálás. A végeredmény pedig hét jobb filmre, egyben jobb sorsra érdemes színész, akiket bár jó látni a képernyőn, de még ők sem tudják elfeledtetni azt, Sally Potter alkotása mennyire lusta volt igazi problémákat mutatni igazi emberekkel.

Értékelés: 3/10

"A Nagy Falban minden benne van, ami miatt borzasztóan rühellem az ostoba látványfilmeket, amiknek még véletlenül sincs szándékában, hogy a hangos zörejek és robbanásokon túl valami másfajta élményt is nyújtson a nézőnek."

 Keveset beszélünk róla, de tagadhatatlanul aggasztó jelenség napjaink filmes világában Kína térnyerése. Néhány statisztikai adat és boksz office jelentés is elég ahhoz, hogy az ember rájöjjön, bizonyos műfajokban sokkal nagyobb piacot jelent az ázsiai ország, mint az USA. Ez elsőre félelmetesen hangzik és másodjára sem túl jobb, hiszen ennek a rétegnek a többségének felesleges bármi minőségit adni, elég a behugyozásig tolt CGI és egy-két sárkány.

Azt érzem, A Nagy Fal megszületése is egy ehhez hasonló célból született meg. A 150 millióból készült PG-13-as film összesen 330 mllió körül hozott, hazájában csúnyán megbukva, kevesebb, mint ötven milliót termelve. Nem kell sokat találgatnunk, hogy melyik ország bolt Matt Damonék nagy megmentője.

A Nagy Fal sajnos borzasztó lett. De nem elég, hogy borzasztó, még a játékidő összes percében is azt az érzést kell elfogadni, hogy ez nem a te szórakoztatásodra készült. Ez a kínaiak szórakoztatására készült. Számomra külön fájó ez a dolog, hiszen azt gondolom, a film egy remek módja annak, hogy egy sötét, székekkel teli teremben egy különleges élményt kapjon sok ismeretlen ember, de amikor egy olyan filmet látok, ami már az első másodpercben tisztába teszi, hogy melyik csoport számára készült, akkor eléggé szomorú leszek.

De akkor sem jobb egy fikarcnyit Yimou Zhang alkotása, ha ezeket a dolgokat elfelejtjük.

A történet szerint William és Tovar zsoldos kereskedők, akik puskaport keresnek, hogy otthon nagy pénzekért eladják azt. Üldözni kezdik őket és a nagy falnál kötnek ki, ahol véletlenül sem mennek rendben a dolgok, ugyanis az ex-császár kapzsisága miatt zöld szörnyek támadják a falat. Főhősünk, William pedig beszáll a harcba.

Már az alapvető kérdéseket vet fel, hogy William karaktere, aki maga is elmondja, hogy rengeteg zászló alatt volt zsoldos, miért gondolta azt, hogy pontosan most kell úgy tekintenie a kínaiakra és a falra, mintha maga is egy lenne közülük. Nem a por megszerzése miatt, mert arról társával ellentétben hamar lemondott. Akkor mégis mi hozta ki belőle ezt a nagy áldozatvállalást?

Bár más helyeken dicsérték, nekem a látvány sem nyerte el a tetszésemet. Bár a szörnyek kellően undorítóak, de maga fal és a harci jelenetek nagyon kiábrándítóak. Mintha egy gameplayt néznék, ahol Matt Damon egy csúnya grafikájú stratégia játékot nyüstöl. Ami azért is szomorú, mert a film nagyjából fél óránként előhúz valami elképesztően kreatív vizuális jelenetet, ami miatt felmerül, hogy miért nem lehetett volna így az egészet? (Most a léggömbös és a fénybeszűrős részre gondolok.)

Én tényleg nem akarom megbántani szegény kínaiakat, de akkor is tény, hogy a CGI- és látványmániájuk még a Transformers filmeken nevelődött fiatal generációt is simán lehagyja. Most sem vallottak kudarcot, a 170 milliós bevétel akár lehetne több is, de egyáltalán nem kevés. Ez már csak azért is szomorú, mert ezen kisebb-nagyobb sikerek láttán az amerikai-kínai koprodukciók felé is egyre szélesebb kaput nyit. Kína akkor is egy mentőövet fog jelenteni a stúdiók számára, ha az adott film otthon megbukik, pont, mint A nagy fal.

Annyira érdektelen és unalmasan lapos az egész másfél óra, hogy nézni is fájdalmas. Ugráltam örömömben, amikor láttam, hogy a szokásosnál hosszabb a stáblista (tíz perces) és nem kell még kínoznom magam. A Nagy Falban minden benne van, ami miatt borzasztóan rühellem az ostoba látványfilmeket, amiknek még véletlenül sincs szándékában, hogy a hangos zörejek és robbanásokon túl valami másfajta élményt is nyújtson a nézőnek.

Persze ha nincs kereslet, akkor kínálat sem lesz.

Nem is kevés amerikai színészt sikerült megnyerni, Damon főszerepe mellett itt van Willem Dafoe és a Narcosból és a Trónok harcából ismert Pedro Pascal is. Ő egyébként a Kingsman folytatásában is benne lesz egy kisebb szerepben.

Az akciók semmilyenek, tét nincs, ahogy izgalmak sem: röviden úgy rossz, ahogy van. A rövid játékidő az egyetlen, ami miatt nem nézhetetlen, de ha egy filmnek a rövidsége az egyik legnagyobb pozitívuma, ott valami nagyon félrement.

Összefoglalva A Nagy Fal biztos jól kiszolgált valamilyen igényt, az enyémet viszont nem tudta. Van néhány látványos jelenete és jobbnak mondható periódusa, de Zhang Yimou filmje akkor is az év legrosszabbjai között foglal helyet.

Értékelés: 3/10

Cím: A Nagy Fal
Rendező: Zhang Yimou
Forgatókönyvíró: Tony Gilroy, Carlo Bernard, Doug Miro
Producer: Jon Jashni, Peter Loehr, Thomas Tull
Operatőr: Stuart Dryburgh
Szereplők: Matt Damon, Willem Dafoe, Pedro Pascal, Andy Lau, Tian Jing

"Elfogadható álláspont az, hogy felesleges értelmet keresni benne és csak hagyni kell, hogy szórakoztasson de higgyétek el, én mindkettőt megpróbáltam mégsem sikerült egyik se."

Enyhén szólva hazudnék, ha azt mondanám, hogy meghozta a kedvemet a Bukós szakasz előzetese, mely egy az egyben kimerítette a maga két percével az összes „először utáljuk egymást, aztán legjobb barátok leszünk, miközben valakit el kéne kapni” műfaj kliséit, de imádom, amikor egy-egy film felborítja a kezdeti előítéleteimet, szóval tettem egy próbát vele. Mostantól többet hallgatok az első megérzéseimre.

Dax Shepard, a film egyik főszereplője és rendezője, aki jobban tette volna, ha inkább Zach Braff hasonmásaként keresi a kenyerét, nem pedig filmesként, a hetvenes évek végén indult és az USA-ban hatalmas sikerrel vetített CHiPs nevű Erik Estrada sorozat újragondolását készítette el, sőt, olyannyira az ő agyszüleménye a Bukós szakasz, hogy még a forgatókönyvet is ő írta.

Amivel csak az én dolgomat könnyítette meg, hiszen így nem kell sokáig keresgélnem az alkotók nevei között, hogy mégis ki a hibás azért a 101 percért, amit ezzel a filmmel töltöttem. Persze lehet jönni azzal, hogy minek néztem meg, amikor már látni lehetett, hogy végérvényesen borzalmasra fordulnak a dolgok, de csak mondom, hogy olyan szenvedéseket éltem át a játékidő alatt, hogy a kritizálásom a következő hetekben kimerítené az áldozathibáztatás fogalmát.

Már a sztori alatt összedőlt a kártyavár, hiszen Dax Shepard-tól jóval tehetségesebb rendezők vagy forgatókönyvírók is komoly vér és verejték árán tudtak volna összehozni valami jobbat ettől, olyannyira közhelyes és kiszámítható az egész.

Még a sorrend is tökéletesen beleillik a buddy cop filmekbe, ahol két új rendőrt összehoz a sors, az egyik egy balfék, a másik nagyszájú profi, nyilván utálják egymást, majd a balfékről kiderül, hogy nem is annyira balfék, aztán bénáznak egyet, veszekednek, megmenti egyik a másik életét, megint akcióznak és a végén minden jóra fordul. Ehhez még treatment sem kell, a producer a dollárszámok láttán már telelőtte a gatyáját. (Ami az egész filmnél viccesebb, hogy a Bukós szakasz alig hozta vissza a költségvetést, és ha hozzászámoljuk a marketinget is, hatalmasat bukott.)

Nem tudom miért nem vették tudomásul, hogy ez a felállás négy filmmel ezelőtt is elcsépeltnek tűnt, de az már valóban kész bravúr, hogy a CHiPs jelét sem mutatja a kreativitásnak vagy legalább egy kis önállóságnak. Olyan, mint a kisgyerek, aki próbálja követni a nagyok bevált trendjeit, miközben mire ő elsajátítja azokat nem veszi észre, hogy rég kimentek a divatból.

Amikor pedig látni valamit ebből a kevés egyéniségéből, annyira csapongóan sokat akar poénkodni egy jeleneten belül, hogy azzal rontja a legtöbbet, miközben az indokolatlanul sok trágárkodásától nem viccesebb, csak egy fokkal szánalmasabb lett.

Shepard és Pena, azaz Jon és Ponch, a két főszereplő karaktere tele van klisével, de legalább nem kibírhatatlanok, ami valamilyen szinten egy dicséret a Bukós szakasznak. Ponch szexmániáját legalább százszor megmutatják valamilyen formában, míg John az elején akkora egy tökkelütött marha, hogy érthetetlen, illetve inkább láthatatlan a karakterfejlődése a film folyamán.

Főgonoszunk is van, aki Vincent D’Onofrio, ami viszont ennél sokkal érdekesebb, hogy… ja nem. Ez a tény volt az összes érdekes dolog benne.

De nem kell tettetni a naivat, valószínűleg mindenki tisztában volt vele, hogy mégis milyen filmre váltott jegyet. Simán elfogadható álláspont az, hogy felesleges értelmet keresni benne és csak hagyni kell, hogy szórakoztasson de higgyétek el, én mindkettőt megpróbáltam mégsem sikerült egyik se.

Értékelés: 3/10

"A hibásak az írók és azok, akik engedték, hogy A lány a vonaton a mozikba kerüljön."

Hát igen, A lány a vonaton.. A film megjelenése előtt csak Holtodiglan 2-ként emlegették, ám az idő előrehaladtával egyre bizonyosabbá vált, hogy nem a minőségére gondoltak, amikor Fincher 2014-es, kiváló művével hasonlították össze.

Jó, értem én, hogy regényből készült, nő írta meg sötét thrillernek ígérkezett az előzetes alapján, de mondjuk ki, hogy az egész egy nagy büdös katyvasz lett. Paula Hawkins népszerű könyvét, melyből a filmet készítette Tate Taylor, nem olvastam, de most az egyszer látatlanba is azt mondom, hogy sokkal jobban jártam volna vele, mint ezzel a hosszú unalomtengerrel, amelyben más nem történik, csak egy csomó hasonló nő siránkozik és olyan dolgokat tesz, amelyekkel tökéletesen elérik, hogy még csak véletlenül se lehessen velük szimpatizálni.

Eléggé sok bennem az indulat, mert maga a film annyira buta, hogy az díjat érdemel, viszont legalább úgy tesz, mintha ő találta volna fel a thriller műfaját. Nem is értem, hogy a forgatókönyv írása során nem tűnt fel senkinek, hogy lényegében semmi nem történik rekord hosszúságú időn keresztül azon kívül, hogy Emily Blunt elcsúfítva issza víz módjára a vodkát.

Amit a vásznon látunk cselekvés címszó alatt nem más, mint alibi. Jobban megnézve A lány a vonaton tökéletesen beletartozik azoknak a thrillereknek a csoportjába, melyek a teljes ötlettelenségből születtek: ide-oda, értelmetlenül ugrálunk az időben, ami nem titokzatosságot ad, hanem inkoherensséget. Aztán minél több és több szereplőt próbálnak bevonni, hogy az egész cselekmény egy komplex, hihetetlen történetnek tűnjön. És mivel lehet a legjobban lezárni egy ilyen filmet? Természetesen megint csak egy ötlettelen „csavarral”, amiben a sok érdektelen karakter közül egyre rákenik az egész ügyet és mehet is a végefőcím.

Tény, hogy A lány a vonaton nem egy könnyű munka rendezői részről: úgy kell összeraknod különböző értelmetlen (vagy unalmas) emlékfoszlányokat, pillanatokat, hogy az érdekelje a nézőt, ez pedig meglehetősen nehézkes, ha még a főszereplő helyzete is kb. fikarcnyira érdekel.

A film úgy tesz, mintha lenne valami, amit ki kellene bogozni: már a közepénél arra gondoltam, nagyot kell alkotniuk ahhoz, hogy itt a végén valóban legyen egy olyan fordulat, ami hozzáad a sztorihoz és nem leleplezni próbálja szutyok mivoltát. De nem meglepő módon sajnos utóbbi nyert tanúbizonyságot, az az érzés viszont határozottan a film pozitívumai közé tartozik, amikor rájöttem, hogy nem én vagyok a hülye, amiért nem értettem, hanem az írók és azok, akik engedték, hogy A lány a vonaton a mozikba kerüljön.

Az állítólagos történet szerint Rachel egy igazi lecsúszott alkoholista, akinek lába alól a válása óta teljesen kicsúszott a talaj. Kirúgták az állásából is, egyetlen teendője az, hogy minden áldott nap vonatra száll és elszáguld a régi házuk mellett, amelyben a férjével, Tommal éltek. Az egész napja csak a figyelésből áll, ahogy más emberek életét próbálja elképzelni.

Például Meganét, aki azután kerül a figyelme középpontjába, hogy egy másik emberrel látja csókolózni. A nő ezután eltűnik, majd nem sokkal később kiderül, hogy megölték.

Innentől kezdve elméletileg egy nyomozást látunk, melyben Rachel ugyanúgy vedel, sőt, az érdektelenségi rátája sem nő vagy csökken semmit, viszont a film ezen pontján, nagyjából a háromnegyedénél ér el a teljes összeomláshoz.

Itt érezni igazán, hogy ha a forgatókönyv egy rendes bevezetést is csak nagy kínok árán tudott megcsinálni, akkor nem várható el, hogy egy összetett gyilkossági ügyet ennyi szereplővel izgalmassá tud tenni.

A lány a vonaton sajnos egy kifejezetten rossz film lett, melyet szó szerint fájdalmas látni a sok unalmas és idegesítő kesergés miatt, ha pedig ez nem lenne elég, van egy rossz hírem: ezt a puzzle-t azok se fogják kirakni, akik a Mementó befejezését a kisujjukból kirázták. Ezek a darabok bizony soha a büdös életbe nem fognak illeszkedni egymáshoz. 

Értékelés: 3/10

"Ethan Hawke kocsija nyolcvan percnyi száguldozás után úgy néz ki, mintha a való életben neki ment volna egy kukának."

A Getaway, magyar címén a Versenyfutás az idővel pont olyan, mint a végefőcíme, amikor a drámainak gondolt és akciódús zárójelenet után a rendező és a többi stábtag neve már a borzasztóan kellemesen csengő Jingle Bells című karácsonyi számra indul meg: komolytalan, idegesítő, magát amúgy roppant okosnak és fordulatosnak gondolt összecsapott fércmunka, amit még maga Selena Gomez is letagadna a filmográfiájából, ami, csak hogy még jobban kihangsúlyozzam, nagyon nagy szó.

Számomra felfoghatatlan, hogy egy olyan jó és népszerű színész, mint Ethan Hawke, hogyan fogadhatott el egy ilyen szánalomra méltó filmet. Hawke amúgy még azok közé tartozik, akik általában meg szokták válogatni a szerepeiket és csak néha-néha, alkalomadtán csúsznak be neki pont olyan alkotások, mint a Getaway.

A cselekmény.. várjunk. Cselekménynek még csak kicsit sem tudnám nevezni kilencven percnyi folyamatos száguldást és akciózást. Vannak, akik jól csinálják, Mad Max 4, de ehhez azért nem csak pénz, de tehetséges kaszkadőrök, kivitelezők is kellenek. Az a néhány dolog, ami mostani filmünkből teljesen hiányzik.

Na, de ha amúgy dióhéjban annyi a sztori, hogy Brent Magna egy kocsiban ül egy szerencsétlenül járt fiatal lánnyal, és együtt próbálják az utasításokat végrehajtva visszaszerezni a férfi elrabolt feleségét.

A durva az, hogy gyakorlatilag semmit nem tudunk meg és nem hinném, hogy azért, mert a rendező, esetleg a forgatókönyvíró úgy gondolta volna, hogy milyen különös érzést, hangulatot adna a filmnek, ha a néző azt se tudja, hogy hívják az egyik főszereplőt és mi a gonosz célja.

Mert biza azt se tudjuk meg. Mégis hogy van képük egyáltalán leforgatni vagy mozikba küldeni egy olyan alkotást, amiben nincsenek célok: oké, kell a feleség, azt tudjuk, de a főgonosznak, akit sok helyen “The Voice” nevű karakternek titulálnak, egyetlen olyan indoka sincsen, ami miatt ezt kellene csinálni Magnával, aki korábban kiváló autóversenyző volt.

A befejezés kifejezetten sírva röhögős érzéseket táplált bennem, ugyanis a magyarázat az volt az egész napos herce-hurca és a néző IQ-jának folyamatos rombolása után, hogy az emberrabló igazából Magna egyik nagy rajongója és csak arra akarta felhívni a figyelmet, hogy öregkora (bocs Ethan) ellenére is van még benne potenciál.

Persze az utolsó képkockákon még látjuk, hogy kapott egy zsíros utalást egy halomnyi pénzzel, de hogy honnan és miért, az nekem borzasztóan homályos. Talán a bankrablásos fiaskónál? Vagy annál a fiaskónál? Vagy ennél a fiaskónál? Igen, jobb szót nem tudok a filmben feltűnő jelenetekre.

Nem érted, vajon Selena Gomez hogy kerülhetett ebbe a filmbe? Könnyű a magyarázat. A két főszereplő marketinges megvizsgálását követően te is sokkal okosabb leszel:

Selena Gomez:

Ez a név szerintem mindent elmond magáról. Courtney Solomon, a film rendezője szerintem már magában röhögött és számolta a nem létező dollárjait, amikor a casting során kiválasztották a hölgyeményt, hisz számításai szerint a rajongói, magyarul minden harmadik tinilány a Getawayért fog szaladni a moziba Szerencsére, ha nem is olyan jó a zenei ízlésük, a többséget azért nem lehetett átverni: persze a plakát alapján szerintem már rögtön tudták, hogy ez bizony nem egy koncertfilm és Selena itt csak másodhegedűs. Amúgy Selenának a 2%-os értékelést sikerült megkoronáznia a Behaving Badly-vel egy nullával. Csodálatos.

Ethan Hawke:

Na, itt valószínűleg a jóízlésű emberekben bíztak. Hawke és Gomez igazából mindketten nagy húzónévnek számítanak a maguk kategóriájában, korosztályában, csak nagyon úgy tűnik, Selena korosztályát Hawke, Hawke korosztályát Selena tántorította el a megnézéstől.

Bárhogy is nézem tehát, a Getaway már az elején halálra volt ítélve. Mindannyian ismerjük az akciófilmek megmentőjét, magát az akciót! Ha nincs értelem az alkotásodban, pakold tele minőségi harci jelenetekkel legyen az a földön, vízen, vagy levegőben. Solomon tökéletesen tudta, hogy a Getawayt csak széttört rendőrautókkal és száguldozó sportkocsikkal lehet kicsit is maradandóvá tenni. De még így sem sikerült.

Nagyon ritkán látok ennyire elcseszett akciójeleneteket. Az egész abból áll, hogy a hülye zsaruk mindennek neki mennek, aminek csak neki lehet és a rég leszerelt autóversenyző a kisujjából kirázza az útvonalakat és még a legvégén is áll az autó: mi az, hogy! Nyolcvan percnyi száguldozás után úgy néz ki a kocsija, mintha a való életben neki ment volna egy kukának.

Minden percben kapunk legalább kettő olyan beállítást, amit már láttunk ezelőtt egy csomószor. Így akármennyire is érződik néha, hogy ebben a néhány percben nem kis munka lehetett, tönkreteszi az egészet az operatőri stáb, akik létfontosságúnak ítélték, hogy a kamerát rángatni kell úgy igazán, Transformers módra.

Összefoglalva a Getaway egy unalmas, dilettáns emberektől készített B-film, amiben nem hogy kémia nincs a két főszereplő között, de még azt sem hiszed el, hogy valóban egymáshoz beszélnek. Megértem, hogy Selena elvállalta, hisz film és neki minden egyes sok pénzzel járó szakmát ki kell próbálni, de Ethan Hawke szereplését a mai napig nem értem. Courtney Solomon, aki többek között a Cake producere volt, hő önmagához és a sokadik vállalhatatlan filmhez adja a nevét. Soha. Ne. Nézd. Meg!

Értékelés: 10/3

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Kicsit csalódott voltam, hogy a film igazából három olyan színészt is felvonultat, akik közel állnak a szívemhez, Gérard Depardieu, Tim Roth és Sam Neill viszont olyan vállalhatatlan alakítást nyújtanak mindnyájan, hogy azt sokáig nem is akartam elhinni."

Életem egyik legfeleslegesebb két órájában volt részem, viszont lassan kezdem átértékelni, mennyire is jó, amikor néha-néha napokat, félnapokat kell várni egy orvosi rendelőben: nyugodt környezet, senki nem visít a füledbe, csak magad vagy, és elsősorban nem kell végigszenvedned egy olyan kaliberű filmet, mint A közös szenvedély! Ennél a "remekműnél" akár egy foghúzás, vagy egy Megasztár best of videó is jobb lenni, és hogy miért is utálom ennyire Frédéric Auburtin alkotását? Mert a lehető összes klisét elsüti, ami csak létezik a világon, ennek tetejében pedig olyan amatőr és felszínes módon akarja bemutatni a futball világát, hogy az hatalmas megrovást érdemel.

A közös szenvedély olyannyira nem találta el senkinek az ízlését, hogy az IMDb-n is 2,7 ponton áll, a szerencse viszont az, hogy az értékelők száma nem éri el a kétezret, szóval elég kevés ember vette a fáradtságot, hogy megnézzen egy ilyen tömegpusztító fegyvert, én viszont sajnos köztük vagyok.

Már az első fél órában sokkal nagyobb élvezetet nyújt a körmeim rágása és a billentyűzet tisztítása, mint az alkotás, a folytatás azonban még ezt is felül tudja szárnyalni. Először is, szögezzük le, A közös szenvedély nem csak Blatter pályafutásáról, hanem önmagában az egész FIFÁ-ról szól, és végül ez is lett a veszte.

Három részre osztható a film, az első az alapítást, a második a korai vezetést, a harmadik a késői vezetést veszi górcső alá, a különféle szálak között pedig úgy éreztem, mintha egymást akarnák túllicitálni, vajon melyik történet tud több ostobaságot és klisét felmutatni. Azt viszont csak a legszemfülesebbek tudják a nagy forgatagban, hogy végül melyik is kapta a dicső kitüntetést.

A vicc pedig az egészben az, hogy a film képes több tízpercet áldozni teljesen jelentéktelen információkra, míg a legfontosabb, leglényegesebb eseményekre csak néhány pillanatot szán, sőt, gyakran még eme csekély fáradtságot sem veszi, és ehelyett archív felvételekkel próbálja kompenzálni ezt a fajta botrányos dilettantizmus, amit évek óta nem követtek el futball témájú filmeknél.

De az hagyján, hogy A közös szenvedély pont azokat a létjogosultságú történéseket nem mutatja be, ami a történet szempontjából fontos lenne. Lehet-e ezt még fokozni? Lehet. Kicsit csalódott voltam, hogy a film igazából három olyan színészt is felvonultat, akik közel állnak a szívemhez, Gérard Depardieu, Tim Roth és Sam Neill viszont olyan vállalhatatlan alakítást nyújtanak mindnyájan, hogy azt sokáig nem is akartam elhinni.

Az egyik kedvenc jeleneteim közé tartozik az, amikor Sepp Blatter beszélget a korábbi elnökkel, és az elnök kijelenti, hogy a férfi mostantól a FIFA második legfontosabb embere. De miért? Mit követett el ez az ember, ami miatt ilyen hamar, szinte "percek" múlása alatt kiérdemelte ezt a címet? Hiszen ő csatlakozik utoljára a csapathoz, Neill karaktere hozzá is teszi, hogy ő a tizenkettedik ember, még ideje sincs, hogy valamit fakítani tudjon. Csak azért, mert szerződést próbál kötni az Adidas céggel, máris ilyen előkelő pozícióban van? Már akkor is tudott valamit ez a Blatter..

Nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy valami pozitívumot is elő tudjunk hozni a filmből. Talán kettő dolgot tudnék mondani: a díszleteket, melyek valóban illeszkednek az adott korhoz, és azt, hogy egyáltalán nem éreztem A közös szenvedélyen, hogy Blatter fényezése miatt készítették volna el: szerintem ugyanúgy kapott ő is elég sok beszólást és negatívumot, mint az egész FIFA.

A rendező többek között elérte, hogy a nézőknek legalább egy, maximum két hónapra elmenjen az életkedve, aztán azt, hogy ne nézzek meg tőle egy filmet se, de legfőképpen azt, hogy teljesen elvegye a többi direktor kedvét attól, hogy még valaha is futballal, vagy akár a FIFÁ-val foglalkozó filmet csináljanak. De lehet, jobban jár ezzel mindenki..

Értékelés: 10/3

2015-06-

"Olivier Megaton mindent megtett. Mindent megtett, hogy aki látta a filmet, garantáltan elmenjen a parányi életkedve is."

A helyzet az, hogy hatalmasat csalódtam. Az egy dolog, hogy Olivier Megaton nem tud rendezni. Az szintén egy dolog, hogy Liam Neeson lassacskán teljesen kiöregedik Bryan Mills karakteréből, de az már nálam is kiveri a biztosítékot, hogy egy ilyen vállalhatatlan módon zárják le a harcos apuka történetét. Nem tudom, hogy Megaton vagy Luc Besson mit gondolt, de ha ez a hála azért, hogy az első rész kétszáz milliót, a második rész pedig majdnem négyszáz milliót hozott a konyhára, köszönjük, nem kérünk belőle.

Azt sem tudom, pontosan hol kezdjem. Emlékszem még, amikor néhány évvel ezelőtt a Taken első része csak úgy berobbant Hollywood-ba és kis hazánkba is, s már akkor jókora rajongótábort szerzett magának a film. Hozzáteszem, megérdemelte, hisz nem kell benne értelmet keresni, és akkor működik. A folytatás már csak a középkategóriát ütötte meg, az Elrabolva 3 pedig annyira, de annyira rossz, hogy nincsenek rá megfelelő szavak, amivel el lehetne mondani ezt az érzést.

Nulla elvárással ültem le megnézni a filmet, ugyanakkor érdekelt is, a Szállító 3. és a Colombiana direktora hogy fogja beleszúrni a kést még utoljára a Taken franchise-ba. És azt kell mondjam, hogy mindent megtett. Mindent megtett, hogy aki látta a filmet, garantáltan elmenjen a parányi életkedve is.

Gondoljunk csak bele, miért is volt jó az első rész, azon kívül, hogy nem a dilettáns szinonímája, Olivier Megaton ült a rendezői székben, hanem Pierre Morel: nem volt benne semmi eget verő üzenet, amit át akarna adni, cserébe viszont annyira szórakoztató és izgalmas volt, hogy mindenki tűkön ülve várta a folytatást.

Ha olvasod ezeket a sorokat, azt gondolhatod, mióta láttam a második részt, csak azt várom, hogy a harmadikat alázhassam, pedig nem így van. Sőt, egy halvány remény azért volt bennem, mivel Neeson azt nyilatkozta, hogy nem akarja hülyére venni a nézőt, ezért nem lesz a filmben több emberrablás.

A nyilatkozata egyik részét tartotta csak meg, de nem is ez a lényeg: a 115 hosszú perc alatt teljes mértékben úgy érzem, hogy palira vettek. Ha nem Neeson, akkor Megaton.

Mint már említettem, a második rész egy nagy semmi volt, de legalább az akciójelenetekre azt lehetett mondani, hogy vállalhatók voltak, ha nem is olyan, mint az első felvonásban. Itt viszont olyan érzésem van, mintha felvették volna a film összes jelenetét, a rendező és a vágó leült néhány finom olasz bor társaságában, és elkezdik vagdosni az egész filmet valami olyan inkoherens és élvezhetetlen módon, hogy azon nyomban hypót gargalizálnál le a torkodon. Mintha csak azon ment volna a fogadás, hogy ki tud többet vágni egy jelenet során..

Azt megértem, hogy az ír származású fenegyerek már öreg, és ez az egyetlen mód, amivel el lehet takarni a dublőrét, de akkor egyrészt minek forgatnak még egy filmet, ha ennyire "életképtelen", másrészt pedig speciel akkor miért vágnak két perc alatt százszor, amikor nincsen akciójelenet.

A dióhéjú történet dióhéjban: Brynan Mills lassan azt hiszi, minden megpróbáltatás véget ért az életében, és most már nyugodt mederben mehet tovább az élete. Ez azonban természetesen nincs így, mivel feleségét holtan találják otthonában. Mills-nek menekülnie kell, miután a rendőrök félreértik a helyzetet, eközben pedig drága asszonya gyilkosát is meg kell találnia. Emellé kapunk még egy okosnak beállított, amúgy teljesen hülye nyomozót, akin eltűnődsz, hogyha tényleg ilyenek Amerikában a titkosszolgálat emberei, akkor nagyon nagy bajban van az ország.

Plusz itt van nekünk Lenore, aki konkrétan három férjet fogyaszt el három rész alatt, ráadásul a botrányos hibákról, amik hemzsegnek a filmben, még nem is beszéltem. Itt van például a nyomozó egyik utolsó mondata, amikor is azt mondja Mills-nek, hogy az elejétől a végéig tudta, hogy nem az újdonsült nagyapa volt a tettes, mivel a fánk még meleg volt.

Akkor teszi fel a kérdést józan paraszti ésszel az ember. Mi a redvás szétcseszett francért küldted rá a fél amerikai rendfenntartó erőt, ha tudtad, hogy nem ez a pasi a gyilkos? Jézusom.. Azon pedig már csak nevetni tudtam, hogy egy-egy karakter, legyen az fő, vagy mellékszereplő, csak így eltűnik 10-15 percre, amíg valaki más van reflektorfényben.

A végére pedig szántak egy "hatalmas csavart", amitől valószínűleg azt várták, hogy menten a moziteremben hugyozzam össze magam, de mondok jobbat: aki egy kicsit is szemfüles az első percekben, rögtön rájön, hogy ki is igazából a hunyó.

Összefoglalva tehát Olivier Megaton tiltólistára került, és valószínűleg soha többé nem kerül le onnan, legalábbis az én szememben, Luc Besson-nak végre normális és új ötleteket kéne szereznie, ahelyett, hogy folytatásokat készít, plusz a Taken trilógiát is most már végleg be kell fejezni. Mindenki boldog, happy end, mi kell még? A stúdió nagyot kaszált, Neeson nagypapa lesz, én pedig örülök mint majom a farkamnak, hisz vége lett a filmnek.

Értékelés: 10/3