"Már megint kaptunk egy átlagos, kockázatoktól, kísérletezésektől teljesen mentes filmet, ami nem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy mit tartogat a nézőnek, de ettől függetlenül újra és újra legyártani ugyanazt a filmet jelen pillanatban egyvalakinek kifizetődő, a stúdiónak.

Talán eljön még az az idő, amikor az eredetiség letaglózó erejének elismeréseképpen fogunk nagyokat csettinteni egy Collet-Serra-Neeson film után, de ez - hála istennek - még nem most jött el. A rendezőzseni és a nyugdíjas akcióhős negyedik kollaborációja lett a The Commutter - Nincs kiszállás az Ismeretlen férfi, a Non-stop és az Éjszakai hajsza után, melynek alapvető koncepciója, hogy minél kisebb költségvetésből minél nagyobb csinnadrattával a lehető legkevesebbet hozzák ki a sztoriból, mit sem változott az előzőekhez képest.

Liam Neeson az Elrabolva első részének megjelenése idején, 2008-ban 56 éves volt. Igen, ez még egy olyan időszak, amikor a neve hallatán hamarabb ugrott be Oskar Chindler vagy Qui-Gon Jinn neve, sőt, kifejezetten nagy fantázia kellett ahhoz, hogy az észak-ír színészt golyók elől ugrándozó badass jófiúként képzelje el az ember pláne egy olyan életszakaszában, amikor kortársai inkább a nyugodt, karosszékben ülő nyugdíjas nagypapa szerepekre készülnek. 

A történet további részét már ismerjük: ahogy az lenni szokott, az "addig üsd a vasat, amíg meleg" felfogást a filmstúdiók előszeretettel alkalmazták, a gyalázatos folytatások és önmagukban nagyon kevésnek számító, de az Elrabolvát másoló további Collet-Serra-filmek pedig nem épp azt mutatják, hogy az utolsó lélegzetvételét élné ez a formula. (Legalábbis valószínű, hogy nem az az egyetlen oka a folyamatos egy kaptafára épülő akciófilmek futószalagon gyártásának, mert Collet-Serra újra és újra át szeretné adni a nézőnek azt a mély, csaknem elsőre felfoghatatlan üzenetet, amiért megéri kétévenként 100 percig nézni, ahogy Liam Neeson pont ugyanúgy ugrál, mint '16-ban, '14-ben, '12-ben...) Persze az már látszik, hogy a Nincs kiszállás bevétele közelébe sincs a nagy elődnek, a dicső Elrabolvának, ami lassan a Bibiliája lesz ezeknek az elcsépelt, sótlan, de legalább szórakoztató popcornmoziknak, Neeson pedig az első számú prófétája.

A Nincs kiszállás történetében, stílusában, megvalósításában szinte tökéletesen ugyanazokat a jegyeket hordozza, amiket Collet-Serra lassan féltucatnyiszor elsütött az előző etapokban, de érezhetően még mindig azt gondolja, hogy szinte semmin nem kell változtatnia ahhoz, hogy a siker biztos legyen. Érdemes összevetni a Nincs kiszállás utolsó perceit a Non Stopéval, amiben szinte pontról pontra ugyanúgy történik minden: a hihetetlen hőst, a vakmerő harcost, Neesont mindenki egy bűnözőnek tartja, vagy mert egy repülőgépet, vagy mert egy vonatot térített el, sőt, még élő közvetítést is mutatnak a galádról, majd a végén könnyes tekintettel beszélnek a rendőröknek az állítólag túszai, hiszen megmentette az életüket. Igen, ezekért az ötletekért még mindig "story" meg "screenplay" krediteket kapnak a kedves alkotók.

 A kiakadásom tulajdonképpen nem is a film nézhetetlen mivoltának szól, hiszen Collet-Serra mindig hozta azt az átlagos szintet, amit ő tud, néha többet is, de - és elnézést, hogy még mindig ezen rugózok - az, hogy lassan beállnak arra a munkafolyamatra, hogy kicserélik az előző produkciójuk szereplőinek nevét, egy más környezetbe helyezik és újrahasznosítják, a nézőközönség teljes lenézése.

Michael, a zsaruból lett biztosítási ügynök nyugodt, de problémáktól sem mentes életét éli: a nyugodt jelzőt azonban kivehetjük, ha a reggeli és esti ingázásaira gondolunk, amit a távolság miatt vonattal kell megtennie. Még átgondolni sincs ideje a történteket, nevezetesen azt, hogy kirúgták a munkahelyéről, egy titokzatos nő arra utasítja a vonaton, hogy pénzért cserébe a régi rendőri húzásait bevetve találjon meg egy utast, amíg a vonat a végállomásra ér. Michael hamar rájön, hogy ennek a kis játéknak a tétjeit életekben mérik. 

A film kezdeti szakaszában pedig még remény is volt arra, hogy a Neeson által játszott mindenen és mindenkin átgázolni képes karaktertípus a Nincs kiszállás esetében már nem lesz olyan profi, lévén közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Szerintem a legvadabb akciójelenetek után sóvárgóknak sem esett volna annyira rosszul, ha nem csak ugrál és verekedik, de a dolog elméleti részére is fektet némi időt. Az elején kicsit esetlennek látjuk, semmi nem jön össze neki és azt sem mondaná meg az ember, hogy ez a pali egy óra múlva szerelvények között fog ugrándozni. De így történik, vagyis Collet-Serra miután kifogy az érdekfeszítő alaphelyzeteiből, egyből a látványhoz és az akcióhoz nyúl.

De mi az, amihez ért Jaume Collet-Serra? 

Például ahhoz, hogy egy érdekfeszítő, kételyekkel teli misztikus helyzet megteremtése után milyen sokáig fenn tudja tartani a feszültséget, még akkor is, ha ez egy dupla adag teljesen irracionális és érthetetlen jelenettel párosul. A filmélményemet persze rontotta, főleg miután bele is gondoltam, miket láttam épp, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy a nézés pillanatában van benne annyi suspense, hogy csak később lógjon ki a lóláb. 

A színészekről tényleg felesleges beszélni: Neeson hozta azt, amit elvártak tőle, a többiek pedig csak apróbb epizódszerepeket kaptak. Verga Farmiga, Patrick Wilson, Jonathan Banks és Sam Neill is feltűnik kisebb szerepekben, és bár a cast elég jól hangzik, de ilyen szereplőgárdának aligha volt kihívás eljátszani ezeket a faék egyszerű karaktereket.

Inkább az a kérdés merült fel a film kapcsán bennem, hogy Neeson vénségére - lassan tényleg hetven lesz, elsőre én se hittem el - mit szeretne kezdeni a karrierjét illetően. Az elismert drámaszínészből középkorú (akkor még) akcióhőssé avanzsálódó Neeson láthatóan pokolian élvezi ezeket a filmeket és nincs kétségem afelől, hogy tényleg király lehet a forgatás, de végeredményében a megannyi próbálkozás és cím felgyűlése mellett a filmográfiájában alig olvasható néhány tényleg jó film az utóbbi évekből és ami van is, például A némaság, nyilvánvalóan elnyomja a Nincs kiszállás-féle thriller és akció cunami. (Az, hogy nekem tetszett a Hogyan rohanj a veszTEDbe az én saját lelki nyomorom, amit a köz véleménye miatt inkább nem számítok a jók közé.)

Összességében már megint kaptunk egy átlagos, kockázatoktól, kísérletezésektől teljesen mentes filmet, ami nem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy mit tartogat a nézőnek, de ettől függetlenül újra és újra legyártani ugyanazt a filmet jelen pillanatban egyvalakinek kifizetődő, a stúdiónak. De vajon meddig?

Értékelés: 5/10

Cím: The Commuter - Nincs kiszállás
Rendező: Jaume Collet-Serra
Forgatókönyvíró: Byron Willinger
Vágó: Nicolas De Toth
Operatőr: Paul Cameron
Szereplők: Liam Neeson, Vera Farmiga, Sam Neill, Patrick Wilson, Jonathan Banks

Megosztás a facebookon

"Kicsit csalódott voltam, hogy a film igazából három olyan színészt is felvonultat, akik közel állnak a szívemhez, Gérard Depardieu, Tim Roth és Sam Neill viszont olyan vállalhatatlan alakítást nyújtanak mindnyájan, hogy azt sokáig nem is akartam elhinni."

Életem egyik legfeleslegesebb két órájában volt részem, viszont lassan kezdem átértékelni, mennyire is jó, amikor néha-néha napokat, félnapokat kell várni egy orvosi rendelőben: nyugodt környezet, senki nem visít a füledbe, csak magad vagy, és elsősorban nem kell végigszenvedned egy olyan kaliberű filmet, mint A közös szenvedély! Ennél a "remekműnél" akár egy foghúzás, vagy egy Megasztár best of videó is jobb lenni, és hogy miért is utálom ennyire Frédéric Auburtin alkotását? Mert a lehető összes klisét elsüti, ami csak létezik a világon, ennek tetejében pedig olyan amatőr és felszínes módon akarja bemutatni a futball világát, hogy az hatalmas megrovást érdemel.

A közös szenvedély olyannyira nem találta el senkinek az ízlését, hogy az IMDb-n is 2,7 ponton áll, a szerencse viszont az, hogy az értékelők száma nem éri el a kétezret, szóval elég kevés ember vette a fáradtságot, hogy megnézzen egy ilyen tömegpusztító fegyvert, én viszont sajnos köztük vagyok.

Már az első fél órában sokkal nagyobb élvezetet nyújt a körmeim rágása és a billentyűzet tisztítása, mint az alkotás, a folytatás azonban még ezt is felül tudja szárnyalni. Először is, szögezzük le, A közös szenvedély nem csak Blatter pályafutásáról, hanem önmagában az egész FIFÁ-ról szól, és végül ez is lett a veszte.

Három részre osztható a film, az első az alapítást, a második a korai vezetést, a harmadik a késői vezetést veszi górcső alá, a különféle szálak között pedig úgy éreztem, mintha egymást akarnák túllicitálni, vajon melyik történet tud több ostobaságot és klisét felmutatni. Azt viszont csak a legszemfülesebbek tudják a nagy forgatagban, hogy végül melyik is kapta a dicső kitüntetést.

A vicc pedig az egészben az, hogy a film képes több tízpercet áldozni teljesen jelentéktelen információkra, míg a legfontosabb, leglényegesebb eseményekre csak néhány pillanatot szán, sőt, gyakran még eme csekély fáradtságot sem veszi, és ehelyett archív felvételekkel próbálja kompenzálni ezt a fajta botrányos dilettantizmus, amit évek óta nem követtek el futball témájú filmeknél.

De az hagyján, hogy A közös szenvedély pont azokat a létjogosultságú történéseket nem mutatja be, ami a történet szempontjából fontos lenne. Lehet-e ezt még fokozni? Lehet. Kicsit csalódott voltam, hogy a film igazából három olyan színészt is felvonultat, akik közel állnak a szívemhez, Gérard Depardieu, Tim Roth és Sam Neill viszont olyan vállalhatatlan alakítást nyújtanak mindnyájan, hogy azt sokáig nem is akartam elhinni.

Az egyik kedvenc jeleneteim közé tartozik az, amikor Sepp Blatter beszélget a korábbi elnökkel, és az elnök kijelenti, hogy a férfi mostantól a FIFA második legfontosabb embere. De miért? Mit követett el ez az ember, ami miatt ilyen hamar, szinte "percek" múlása alatt kiérdemelte ezt a címet? Hiszen ő csatlakozik utoljára a csapathoz, Neill karaktere hozzá is teszi, hogy ő a tizenkettedik ember, még ideje sincs, hogy valamit fakítani tudjon. Csak azért, mert szerződést próbál kötni az Adidas céggel, máris ilyen előkelő pozícióban van? Már akkor is tudott valamit ez a Blatter..

Nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy valami pozitívumot is elő tudjunk hozni a filmből. Talán kettő dolgot tudnék mondani: a díszleteket, melyek valóban illeszkednek az adott korhoz, és azt, hogy egyáltalán nem éreztem A közös szenvedélyen, hogy Blatter fényezése miatt készítették volna el: szerintem ugyanúgy kapott ő is elég sok beszólást és negatívumot, mint az egész FIFA.

A rendező többek között elérte, hogy a nézőknek legalább egy, maximum két hónapra elmenjen az életkedve, aztán azt, hogy ne nézzek meg tőle egy filmet se, de legfőképpen azt, hogy teljesen elvegye a többi direktor kedvét attól, hogy még valaha is futballal, vagy akár a FIFÁ-val foglalkozó filmet csináljanak. De lehet, jobban jár ezzel mindenki..

Értékelés: 10/3

2015-06-

 

Megosztás a facebookon