"Már megint kaptunk egy átlagos, kockázatoktól, kísérletezésektől teljesen mentes filmet, ami nem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy mit tartogat a nézőnek, de ettől függetlenül újra és újra legyártani ugyanazt a filmet jelen pillanatban egyvalakinek kifizetődő, a stúdiónak.

Talán eljön még az az idő, amikor az eredetiség letaglózó erejének elismeréseképpen fogunk nagyokat csettinteni egy Collet-Serra-Neeson film után, de ez - hála istennek - még nem most jött el. A rendezőzseni és a nyugdíjas akcióhős negyedik kollaborációja lett a The Commutter - Nincs kiszállás az Ismeretlen férfi, a Non-stop és az Éjszakai hajsza után, melynek alapvető koncepciója, hogy minél kisebb költségvetésből minél nagyobb csinnadrattával a lehető legkevesebbet hozzák ki a sztoriból, mit sem változott az előzőekhez képest.

Liam Neeson az Elrabolva első részének megjelenése idején, 2008-ban 56 éves volt. Igen, ez még egy olyan időszak, amikor a neve hallatán hamarabb ugrott be Oskar Chindler vagy Qui-Gon Jinn neve, sőt, kifejezetten nagy fantázia kellett ahhoz, hogy az észak-ír színészt golyók elől ugrándozó badass jófiúként képzelje el az ember pláne egy olyan életszakaszában, amikor kortársai inkább a nyugodt, karosszékben ülő nyugdíjas nagypapa szerepekre készülnek. 

A történet további részét már ismerjük: ahogy az lenni szokott, az "addig üsd a vasat, amíg meleg" felfogást a filmstúdiók előszeretettel alkalmazták, a gyalázatos folytatások és önmagukban nagyon kevésnek számító, de az Elrabolvát másoló további Collet-Serra-filmek pedig nem épp azt mutatják, hogy az utolsó lélegzetvételét élné ez a formula. (Legalábbis valószínű, hogy nem az az egyetlen oka a folyamatos egy kaptafára épülő akciófilmek futószalagon gyártásának, mert Collet-Serra újra és újra át szeretné adni a nézőnek azt a mély, csaknem elsőre felfoghatatlan üzenetet, amiért megéri kétévenként 100 percig nézni, ahogy Liam Neeson pont ugyanúgy ugrál, mint '16-ban, '14-ben, '12-ben...) Persze az már látszik, hogy a Nincs kiszállás bevétele közelébe sincs a nagy elődnek, a dicső Elrabolvának, ami lassan a Bibiliája lesz ezeknek az elcsépelt, sótlan, de legalább szórakoztató popcornmoziknak, Neeson pedig az első számú prófétája.

A Nincs kiszállás történetében, stílusában, megvalósításában szinte tökéletesen ugyanazokat a jegyeket hordozza, amiket Collet-Serra lassan féltucatnyiszor elsütött az előző etapokban, de érezhetően még mindig azt gondolja, hogy szinte semmin nem kell változtatnia ahhoz, hogy a siker biztos legyen. Érdemes összevetni a Nincs kiszállás utolsó perceit a Non Stopéval, amiben szinte pontról pontra ugyanúgy történik minden: a hihetetlen hőst, a vakmerő harcost, Neesont mindenki egy bűnözőnek tartja, vagy mert egy repülőgépet, vagy mert egy vonatot térített el, sőt, még élő közvetítést is mutatnak a galádról, majd a végén könnyes tekintettel beszélnek a rendőröknek az állítólag túszai, hiszen megmentette az életüket. Igen, ezekért az ötletekért még mindig "story" meg "screenplay" krediteket kapnak a kedves alkotók.

 A kiakadásom tulajdonképpen nem is a film nézhetetlen mivoltának szól, hiszen Collet-Serra mindig hozta azt az átlagos szintet, amit ő tud, néha többet is, de - és elnézést, hogy még mindig ezen rugózok - az, hogy lassan beállnak arra a munkafolyamatra, hogy kicserélik az előző produkciójuk szereplőinek nevét, egy más környezetbe helyezik és újrahasznosítják, a nézőközönség teljes lenézése.

Michael, a zsaruból lett biztosítási ügynök nyugodt, de problémáktól sem mentes életét éli: a nyugodt jelzőt azonban kivehetjük, ha a reggeli és esti ingázásaira gondolunk, amit a távolság miatt vonattal kell megtennie. Még átgondolni sincs ideje a történteket, nevezetesen azt, hogy kirúgták a munkahelyéről, egy titokzatos nő arra utasítja a vonaton, hogy pénzért cserébe a régi rendőri húzásait bevetve találjon meg egy utast, amíg a vonat a végállomásra ér. Michael hamar rájön, hogy ennek a kis játéknak a tétjeit életekben mérik. 

A film kezdeti szakaszában pedig még remény is volt arra, hogy a Neeson által játszott mindenen és mindenkin átgázolni képes karaktertípus a Nincs kiszállás esetében már nem lesz olyan profi, lévén közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Szerintem a legvadabb akciójelenetek után sóvárgóknak sem esett volna annyira rosszul, ha nem csak ugrál és verekedik, de a dolog elméleti részére is fektet némi időt. Az elején kicsit esetlennek látjuk, semmi nem jön össze neki és azt sem mondaná meg az ember, hogy ez a pali egy óra múlva szerelvények között fog ugrándozni. De így történik, vagyis Collet-Serra miután kifogy az érdekfeszítő alaphelyzeteiből, egyből a látványhoz és az akcióhoz nyúl.

De mi az, amihez ért Jaume Collet-Serra? 

Például ahhoz, hogy egy érdekfeszítő, kételyekkel teli misztikus helyzet megteremtése után milyen sokáig fenn tudja tartani a feszültséget, még akkor is, ha ez egy dupla adag teljesen irracionális és érthetetlen jelenettel párosul. A filmélményemet persze rontotta, főleg miután bele is gondoltam, miket láttam épp, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy a nézés pillanatában van benne annyi suspense, hogy csak később lógjon ki a lóláb. 

A színészekről tényleg felesleges beszélni: Neeson hozta azt, amit elvártak tőle, a többiek pedig csak apróbb epizódszerepeket kaptak. Verga Farmiga, Patrick Wilson, Jonathan Banks és Sam Neill is feltűnik kisebb szerepekben, és bár a cast elég jól hangzik, de ilyen szereplőgárdának aligha volt kihívás eljátszani ezeket a faék egyszerű karaktereket.

Inkább az a kérdés merült fel a film kapcsán bennem, hogy Neeson vénségére - lassan tényleg hetven lesz, elsőre én se hittem el - mit szeretne kezdeni a karrierjét illetően. Az elismert drámaszínészből középkorú (akkor még) akcióhőssé avanzsálódó Neeson láthatóan pokolian élvezi ezeket a filmeket és nincs kétségem afelől, hogy tényleg király lehet a forgatás, de végeredményében a megannyi próbálkozás és cím felgyűlése mellett a filmográfiájában alig olvasható néhány tényleg jó film az utóbbi évekből és ami van is, például A némaság, nyilvánvalóan elnyomja a Nincs kiszállás-féle thriller és akció cunami. (Az, hogy nekem tetszett a Hogyan rohanj a veszTEDbe az én saját lelki nyomorom, amit a köz véleménye miatt inkább nem számítok a jók közé.)

Összességében már megint kaptunk egy átlagos, kockázatoktól, kísérletezésektől teljesen mentes filmet, ami nem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy mit tartogat a nézőnek, de ettől függetlenül újra és újra legyártani ugyanazt a filmet jelen pillanatban egyvalakinek kifizetődő, a stúdiónak. De vajon meddig?

Értékelés: 5/10

Cím: The Commuter - Nincs kiszállás
Rendező: Jaume Collet-Serra
Forgatókönyvíró: Byron Willinger
Vágó: Nicolas De Toth
Operatőr: Paul Cameron
Szereplők: Liam Neeson, Vera Farmiga, Sam Neill, Patrick Wilson, Jonathan Banks

Megosztás a facebookon

"Olivier Megaton mindent megtett. Mindent megtett, hogy aki látta a filmet, garantáltan elmenjen a parányi életkedve is."

A helyzet az, hogy hatalmasat csalódtam. Az egy dolog, hogy Olivier Megaton nem tud rendezni. Az szintén egy dolog, hogy Liam Neeson lassacskán teljesen kiöregedik Bryan Mills karakteréből, de az már nálam is kiveri a biztosítékot, hogy egy ilyen vállalhatatlan módon zárják le a harcos apuka történetét. Nem tudom, hogy Megaton vagy Luc Besson mit gondolt, de ha ez a hála azért, hogy az első rész kétszáz milliót, a második rész pedig majdnem négyszáz milliót hozott a konyhára, köszönjük, nem kérünk belőle.

Azt sem tudom, pontosan hol kezdjem. Emlékszem még, amikor néhány évvel ezelőtt a Taken első része csak úgy berobbant Hollywood-ba és kis hazánkba is, s már akkor jókora rajongótábort szerzett magának a film. Hozzáteszem, megérdemelte, hisz nem kell benne értelmet keresni, és akkor működik. A folytatás már csak a középkategóriát ütötte meg, az Elrabolva 3 pedig annyira, de annyira rossz, hogy nincsenek rá megfelelő szavak, amivel el lehetne mondani ezt az érzést.

Nulla elvárással ültem le megnézni a filmet, ugyanakkor érdekelt is, a Szállító 3. és a Colombiana direktora hogy fogja beleszúrni a kést még utoljára a Taken franchise-ba. És azt kell mondjam, hogy mindent megtett. Mindent megtett, hogy aki látta a filmet, garantáltan elmenjen a parányi életkedve is.

Gondoljunk csak bele, miért is volt jó az első rész, azon kívül, hogy nem a dilettáns szinonímája, Olivier Megaton ült a rendezői székben, hanem Pierre Morel: nem volt benne semmi eget verő üzenet, amit át akarna adni, cserébe viszont annyira szórakoztató és izgalmas volt, hogy mindenki tűkön ülve várta a folytatást.

Ha olvasod ezeket a sorokat, azt gondolhatod, mióta láttam a második részt, csak azt várom, hogy a harmadikat alázhassam, pedig nem így van. Sőt, egy halvány remény azért volt bennem, mivel Neeson azt nyilatkozta, hogy nem akarja hülyére venni a nézőt, ezért nem lesz a filmben több emberrablás.

A nyilatkozata egyik részét tartotta csak meg, de nem is ez a lényeg: a 115 hosszú perc alatt teljes mértékben úgy érzem, hogy palira vettek. Ha nem Neeson, akkor Megaton.

Mint már említettem, a második rész egy nagy semmi volt, de legalább az akciójelenetekre azt lehetett mondani, hogy vállalhatók voltak, ha nem is olyan, mint az első felvonásban. Itt viszont olyan érzésem van, mintha felvették volna a film összes jelenetét, a rendező és a vágó leült néhány finom olasz bor társaságában, és elkezdik vagdosni az egész filmet valami olyan inkoherens és élvezhetetlen módon, hogy azon nyomban hypót gargalizálnál le a torkodon. Mintha csak azon ment volna a fogadás, hogy ki tud többet vágni egy jelenet során..

Azt megértem, hogy az ír származású fenegyerek már öreg, és ez az egyetlen mód, amivel el lehet takarni a dublőrét, de akkor egyrészt minek forgatnak még egy filmet, ha ennyire "életképtelen", másrészt pedig speciel akkor miért vágnak két perc alatt százszor, amikor nincsen akciójelenet.

A dióhéjú történet dióhéjban: Brynan Mills lassan azt hiszi, minden megpróbáltatás véget ért az életében, és most már nyugodt mederben mehet tovább az élete. Ez azonban természetesen nincs így, mivel feleségét holtan találják otthonában. Mills-nek menekülnie kell, miután a rendőrök félreértik a helyzetet, eközben pedig drága asszonya gyilkosát is meg kell találnia. Emellé kapunk még egy okosnak beállított, amúgy teljesen hülye nyomozót, akin eltűnődsz, hogyha tényleg ilyenek Amerikában a titkosszolgálat emberei, akkor nagyon nagy bajban van az ország.

Plusz itt van nekünk Lenore, aki konkrétan három férjet fogyaszt el három rész alatt, ráadásul a botrányos hibákról, amik hemzsegnek a filmben, még nem is beszéltem. Itt van például a nyomozó egyik utolsó mondata, amikor is azt mondja Mills-nek, hogy az elejétől a végéig tudta, hogy nem az újdonsült nagyapa volt a tettes, mivel a fánk még meleg volt.

Akkor teszi fel a kérdést józan paraszti ésszel az ember. Mi a redvás szétcseszett francért küldted rá a fél amerikai rendfenntartó erőt, ha tudtad, hogy nem ez a pasi a gyilkos? Jézusom.. Azon pedig már csak nevetni tudtam, hogy egy-egy karakter, legyen az fő, vagy mellékszereplő, csak így eltűnik 10-15 percre, amíg valaki más van reflektorfényben.

A végére pedig szántak egy "hatalmas csavart", amitől valószínűleg azt várták, hogy menten a moziteremben hugyozzam össze magam, de mondok jobbat: aki egy kicsit is szemfüles az első percekben, rögtön rájön, hogy ki is igazából a hunyó.

Összefoglalva tehát Olivier Megaton tiltólistára került, és valószínűleg soha többé nem kerül le onnan, legalábbis az én szememben, Luc Besson-nak végre normális és új ötleteket kéne szereznie, ahelyett, hogy folytatásokat készít, plusz a Taken trilógiát is most már végleg be kell fejezni. Mindenki boldog, happy end, mi kell még? A stúdió nagyot kaszált, Neeson nagypapa lesz, én pedig örülök mint majom a farkamnak, hisz vége lett a filmnek.

Értékelés: 10/3

 

 

 

Megosztás a facebookon