"A Mélyütés sajnos semmi újat, semmi eredetit nem tud felmutatni, ami kicsit is emlékezetes maradna és visszatekinthetnénk rá néhány év múlva is, sőt, kifejezetten mindent megtesz annak érdekében, hogy a bokszos klisék összes létező fajtáját fel tudja mutatni."

Pozitív és negatív értelemben lehet felfogni a Mélyütés című filmet: ha utóbbi akarok lenni, azt mondanám, a Southpaw tulajdonképpen az összes létező, boksszal kapcsolatos klisét felvonultatja, ennek ellenére viszont mégsem vállalhatatlan. Ha negatívan vonom le a következtetéseket, szimplán csak annyit mondok, hogy klisés. Jake Gyllenhaal, (Fogságban, Éjjeli féreg) aki a film kedvéért magára pakolt annyi izmot, amit még nézni is elképesztő, remekül játszik és szó szerint a hátán viszi el az egészet Froest Whitakerrel karöltve, ennek ellenére viszont ő sem tudja megmenteni két órányi tömény unalomtól.

Persze az is magára vessen, aki van annyira elvetemült, hogy 2015-ben egy olyan filmet készít, amiben a boksz viszi a főszerepet. Ez a téma már tíz éve is sokszor közhelyesnek számított, nem hogy mostanában, főleg ha a casting még saját magát is kiparodizálja és beteszi az egyik szerepbe 50 Cent-et, aki nagyon-nagyon remélem, hogy 50 centnél tényleg nem kapott többet az alakításáért.

A Mélyütés egyébként tényleg elkövet minden olyan momentumot, ami miatt kicsit sem fog néhány óránál tovább megmaradni az emberek memóriájában a cselekmény. A történet Billy Hope bokszolóról szól, aki felesége halála után nem találja a helyét a világban és kislányát is elveszik tőle.

Rengetegszer láttunk már egy híres sportoló összeomlását, legtöbbször családi tragédia vagy egy piszkos üzlet miatt, esetünkben előbbi érvényesül. Azok a jelenetek, melyek Billy harcáról szólnak a lánya visszaszerzéséért, sokkal jobban megérintik az embert és tud szurkolni értük, sem mint valami rég lecsengett, azért elengedhetetlenül fontos rap szám alatt bevonuló két félmeztelen izomkolosszusnak, ezen jelentek nagy részét viszont elég hamar elvarrták.

Úgy gondolom, akármennyire is nagy mértékben a boksz van kihangsúlyozva, talán sokkal jobbat tett volna neki, ha ezt az egészet hagyják a fenébe és a családra, a feleség elvesztése utáni felépülésre koncentrálnak. Ha már a családnál tartunk: a kislány meglepően érett viselkedése egy pozitív visszajelzés volt számomra, hogy ha még eldugott helyen élnek is, azért megtalálhatók jó gyerekszínészek is Hollywood környékén. Az említett viselkedést egyébként mind a karakterre, mind az őt alakító Oona Laurencre értem.

A legszomorúbb talán az, hogy tényleg csak minimális elvárásaim voltak, szóval még azzal sem lehet magyarázni a középszerűségét, hogy a megváltást vártam tőle. Sőt, ha jobban belegondolok, a két húzónév, nevezetesen Whitaker és Gyllenhaal nélkül ez a film teljes káosz lenne.

Ahhoz, hogy klisés boksz filmet csináljunk, nézd meg a Mélyütést vagy ha nincs annyi időd, elég, ha betartod ezeket a lépéseket:

1. Ne törődj azzal, hogy a filmben látott események 70%-a a való életben valószínűleg sosem történhetne meg.

2. Minél unalmasabban szenvedjen főhősünk szerette elvesztése után, hogy még véletlenül se váltson ki semmilyen együttérzést belőlünk.

3. Ha van elég pénzed, keress néhány jó színészt, csak legyen már benne valami jó dolog is.

4. De nehogy túl sok jó színész legyen egy helyen, szóval egy kisebb mellékszerep erejéig szerepeltesd 50 Cent-et is. Csak a biztonság kedvéért.

5. A földön fekvő, teljesen véres és félig ájult főhősünk rögtön szúrja ki a nagy tömegből a feleségét és vessen rá egy kellemes, szerelmes pillantást.

6. Főhősünknek minél kevesebb testőre legyen és fontos, hogy ne tegyenek semmit.

Amin igazán elcsúszott Gyllenhaal drámája, az a rendezés. Legtöbbünknek nem mond semmit az a név, hogy Antoine Fuqua és valószínűleg ezek az emberek is járnak jobban. Neki “köszönhetjük” a Támadás a Fehér Ház ellen és A Védelmező című filmeket is, de ha tovább keresgélünk a filmográfiájában, rájöhetünk, hogy tulajdonképpen semmi köze a dráma műfajához és ez az első próbálkozása. Eddig legtöbbször akció vagy krimifilmekben örvendeztette meg a közönséget és ez kis mennyiségben a Mélyütésben is észrevehető: sokszor sötét, letargiás képekkel operál és néhány párbeszéd is sokkal inkább hasonlít egy drogdíler, sem mint egy bokszoló/ex-bokszoló/menedzser szavaira.

A Mélyütés összefoglalva sajnos semmi újat, semmi eredetit nem tud felmutatni, ami kicsit is emlékezetes maradna és visszatekinthetnénk rá néhány év múlva is, sőt, kifejezetten mindent megtesz annak érdekében, hogy a bokszos klisék összes létező fajtáját fel tudja mutatni, Gyllenhaal és Whitaker viszont profizmusokkal megmentik a filmet a teljes unalomtól.

Értékelés: 10/5

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

 

Megosztás a facebookon

"Olivier Megaton mindent megtett. Mindent megtett, hogy aki látta a filmet, garantáltan elmenjen a parányi életkedve is."

A helyzet az, hogy hatalmasat csalódtam. Az egy dolog, hogy Olivier Megaton nem tud rendezni. Az szintén egy dolog, hogy Liam Neeson lassacskán teljesen kiöregedik Bryan Mills karakteréből, de az már nálam is kiveri a biztosítékot, hogy egy ilyen vállalhatatlan módon zárják le a harcos apuka történetét. Nem tudom, hogy Megaton vagy Luc Besson mit gondolt, de ha ez a hála azért, hogy az első rész kétszáz milliót, a második rész pedig majdnem négyszáz milliót hozott a konyhára, köszönjük, nem kérünk belőle.

Azt sem tudom, pontosan hol kezdjem. Emlékszem még, amikor néhány évvel ezelőtt a Taken első része csak úgy berobbant Hollywood-ba és kis hazánkba is, s már akkor jókora rajongótábort szerzett magának a film. Hozzáteszem, megérdemelte, hisz nem kell benne értelmet keresni, és akkor működik. A folytatás már csak a középkategóriát ütötte meg, az Elrabolva 3 pedig annyira, de annyira rossz, hogy nincsenek rá megfelelő szavak, amivel el lehetne mondani ezt az érzést.

Nulla elvárással ültem le megnézni a filmet, ugyanakkor érdekelt is, a Szállító 3. és a Colombiana direktora hogy fogja beleszúrni a kést még utoljára a Taken franchise-ba. És azt kell mondjam, hogy mindent megtett. Mindent megtett, hogy aki látta a filmet, garantáltan elmenjen a parányi életkedve is.

Gondoljunk csak bele, miért is volt jó az első rész, azon kívül, hogy nem a dilettáns szinonímája, Olivier Megaton ült a rendezői székben, hanem Pierre Morel: nem volt benne semmi eget verő üzenet, amit át akarna adni, cserébe viszont annyira szórakoztató és izgalmas volt, hogy mindenki tűkön ülve várta a folytatást.

Ha olvasod ezeket a sorokat, azt gondolhatod, mióta láttam a második részt, csak azt várom, hogy a harmadikat alázhassam, pedig nem így van. Sőt, egy halvány remény azért volt bennem, mivel Neeson azt nyilatkozta, hogy nem akarja hülyére venni a nézőt, ezért nem lesz a filmben több emberrablás.

A nyilatkozata egyik részét tartotta csak meg, de nem is ez a lényeg: a 115 hosszú perc alatt teljes mértékben úgy érzem, hogy palira vettek. Ha nem Neeson, akkor Megaton.

Mint már említettem, a második rész egy nagy semmi volt, de legalább az akciójelenetekre azt lehetett mondani, hogy vállalhatók voltak, ha nem is olyan, mint az első felvonásban. Itt viszont olyan érzésem van, mintha felvették volna a film összes jelenetét, a rendező és a vágó leült néhány finom olasz bor társaságában, és elkezdik vagdosni az egész filmet valami olyan inkoherens és élvezhetetlen módon, hogy azon nyomban hypót gargalizálnál le a torkodon. Mintha csak azon ment volna a fogadás, hogy ki tud többet vágni egy jelenet során..

Azt megértem, hogy az ír származású fenegyerek már öreg, és ez az egyetlen mód, amivel el lehet takarni a dublőrét, de akkor egyrészt minek forgatnak még egy filmet, ha ennyire "életképtelen", másrészt pedig speciel akkor miért vágnak két perc alatt százszor, amikor nincsen akciójelenet.

A dióhéjú történet dióhéjban: Brynan Mills lassan azt hiszi, minden megpróbáltatás véget ért az életében, és most már nyugodt mederben mehet tovább az élete. Ez azonban természetesen nincs így, mivel feleségét holtan találják otthonában. Mills-nek menekülnie kell, miután a rendőrök félreértik a helyzetet, eközben pedig drága asszonya gyilkosát is meg kell találnia. Emellé kapunk még egy okosnak beállított, amúgy teljesen hülye nyomozót, akin eltűnődsz, hogyha tényleg ilyenek Amerikában a titkosszolgálat emberei, akkor nagyon nagy bajban van az ország.

Plusz itt van nekünk Lenore, aki konkrétan három férjet fogyaszt el három rész alatt, ráadásul a botrányos hibákról, amik hemzsegnek a filmben, még nem is beszéltem. Itt van például a nyomozó egyik utolsó mondata, amikor is azt mondja Mills-nek, hogy az elejétől a végéig tudta, hogy nem az újdonsült nagyapa volt a tettes, mivel a fánk még meleg volt.

Akkor teszi fel a kérdést józan paraszti ésszel az ember. Mi a redvás szétcseszett francért küldted rá a fél amerikai rendfenntartó erőt, ha tudtad, hogy nem ez a pasi a gyilkos? Jézusom.. Azon pedig már csak nevetni tudtam, hogy egy-egy karakter, legyen az fő, vagy mellékszereplő, csak így eltűnik 10-15 percre, amíg valaki más van reflektorfényben.

A végére pedig szántak egy "hatalmas csavart", amitől valószínűleg azt várták, hogy menten a moziteremben hugyozzam össze magam, de mondok jobbat: aki egy kicsit is szemfüles az első percekben, rögtön rájön, hogy ki is igazából a hunyó.

Összefoglalva tehát Olivier Megaton tiltólistára került, és valószínűleg soha többé nem kerül le onnan, legalábbis az én szememben, Luc Besson-nak végre normális és új ötleteket kéne szereznie, ahelyett, hogy folytatásokat készít, plusz a Taken trilógiát is most már végleg be kell fejezni. Mindenki boldog, happy end, mi kell még? A stúdió nagyot kaszált, Neeson nagypapa lesz, én pedig örülök mint majom a farkamnak, hisz vége lett a filmnek.

Értékelés: 10/3

 

 

 

Megosztás a facebookon