Kritika: Spectre - A Fantom visszatér (Spectre, 2015)

"A Spectre kiváló szórakozás tud lenni akkor, ha átadod magad a csajok, a kocsik, a különböző ultramenő technikai cuccok és az ugyanolyan cool Bond varázsának, mely egyáltalán nem a legjobb a szériából, de számomra egyáltalán nem csalódás, sőt!

Javában tart ugyan a James Bond maratonom, ami bizony azt jelenti, hogy a legrégebbi és ezáltal a legamatőrebb technikával és látványvilággal megalkotott alkotásokat is végig kell néznem, de mivel kisebb-nagyobb szüneteket tartottam a franchise során, főleg a Moore-éra alatt, úgy döntöttem, én bizony nem várhatok és mihamarább látnom kell a 007-es legújabb akcióját, a Sam Mendes (Skyfall, Amerikai szépség) rendezte Spectre - A fantom visszatér-t.

Ezernyi oka vannak annak, amiért az emberek utálják a régi Bond-filmeket, ennek ellenére én, már csak a rettentően jó hangulatuk miatt is, egyikre sem tudnám azt mondani, hogy borzalmas. Persze a gyengébb akciókért nem kell túlságosan nagyot ugornunk az időben (Quantum csendje), de azért ha nagyon akarunk, és én nagyon akarok, ezekben is találok legalább annyi pozitívumot, hogy ne utáljam szívből. A múlt héten megjelent, szép szóval is borzasztóan kiábrándító kritikák után elhatároztam, hogy nem mérem sem a Skyfall-hoz, sem a többi jól sikerült Bond-filmhez, és önálló darabként kezelem.

Hálát adok Istennek, na meg magamnak, hogy így tettem. Igen, ez a film nem egy Skyfall, Sam Mendes-nek volt már jobb filmje is, Daniel Craig volt már jobb formában is, de összességében egy baromi jó 140 percet éltem át az utóbbi órákban, melyben gyakorlatilag az összes kihagyhatatlan Bond esszencia benne van, ami miatt érdemes megnézni.

Látványos akciójelenetek, csodálatos fényképezés, menő kütyük ideges M és egy remek vonatos bunyó. A vonat egyébként mindig szerencsét hoz főhősünknek, gondoljunk csak bele, az Oroszországból szeretettel és a A kém, aki szeretett engem esetében is rögtön megkapja 007-es ügynökünk az adott lányt, de csak a gonosz csicskásának elagyabugyálása után. Szerencsés egy ember..

De tulajdonképpen meg is érdemli. Oké, Craig arcvonásairól lerí, hogy a negyedik X végét tapossa lassan, de úgy gondolom, vele sem volt kifejezetten nagy gond, menőség tekintetében legalábbis hozza a Casino Royale óta elvárt színvonalat.

Megbizonyosodtam róla, hogy egy bitang erős, okos, lehengerlő Bond-filmet csinálni elsőre jó dolog, de könnyen lehet, a következő próbálkozás, mely már kicsivel is, de lejjebb adja a színvonalat, mégsem tűnik királyságnak. Ez van a Skyfall/Spectre esetében is, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha lehet, arra a két és majdnem fél órára felejtsd el az előzményeket és koncentrálj csak erre az alkotásra.

Történetünk Mexikóban kezdődik, ahol Bond, egy nagyon titkos akció keretében (annyira titkos, hogy senki más nem tud róla) végrehajtja M utolsó akaratát. Ez azonban egy lavinát indít el, járunk Ausztriában, Olaszországban, és a híres-neves főgonosz, a macskabarát-egyszemű párosítással megáldott Blofeld is hamar a képbe kerül. Bumm!

Na de milyen az új M, azaz Ralph Fiennes? Hát borzasztóan semmilyen. Tudom, rég volt, elmúlt, de nekem örök kedvenc Bernard Lee marad és az ő öt-tíz perces megjelenései, aztán követi az ugyanolyan jó kiállású, határozott Judi Dench, Fiennes pedig az eddigi megjelenései alapján csak egy tesze-tosza, teljesen átlagos karakter, mely csak arra való, hogy egészen addig akadályozza főhősünket, amíg rá nem jön, hogy tulajdonképpen nem is neki volt igaza.

Emellett pedig a filmtörténelem legnagyobb robbanása is a Spectre és Sam Mendes kivitelező stábjának köszönhető, érdemes megnézni az alábbi videót, főleg a legvégén, amikor egymás nyakába ugorva örülnek, hogy a több tíz kilós robbanószert végül mégsem a semmiért használták fel:

  

Meglepetten konstatáltam, hogy a Spectre bátran mer utalni más Bond-filmekre, még a 2006-os Casino Royale-ban megjelent Le Chiffre is szóba kerül, ami azért a széria többi részeire nem igazán volt jellemző.

Hopp, a zene! Ki is felejtettem, pedig ha valami negatívumot akarunk keresni, akkor leginkább abban találhatjuk meg. Fogalmam sincs, hogy bárki, aki a Spectre főcímzenéjén dolgozott, hogy gondolhatta komolyan, hogy ez a dal megállja majd a helyét. Azért a Skyfall ebben is az egekbe repítette az elvárásokat, de még ezt leszámítva is csak három percnyi nyávogást és szenvedést hallottam.

A főgonosz, Blofeld/Obenhauser azon gonoszok közé tartozik, akik az irányítást helyezték a középpontba és nem maguk akarják megölni a folyton folyvást mindent tönkretevő 007-es.  A Christoph Waltz által alakított Obenhausernek inkább csak a szája és az egója nagy.

A lányokat sem hagyhatjuk ki, a hivatalos felsorolásban Léa Seydoux és Monica Belucci neve látható, bár utóbbival nem igazán értek egyet. Az 51 éves, bár legalább egy tízest simán letagadható Beluccinak a játékidőből nagyjából hét-nyolc perc jut, amíg elcsavarja Bond fejét és figyelmezteti, hogy meg fog halni, ha arra a bizonyos helyre megy, de nagyjából ennyi a szerepe az egészben.

Foglaljuk össze: a Spectre kiváló szórakozás tud lenni akkor, ha átadod magad a csajok, a kocsik, a különböző ultramenő technikai cuccok és az ugyanolyan cool Bond varázsának, mely egyáltalán nem a legjobb a szériából, de számomra egyáltalán nem csalódás, sőt!

Értékelés: 10/8

 

Cím: Spectre - A fantom visszatér
Rendező: Sam Mendes
Forgatókönyvíró: John Logan, Neal Purvis, Robert Wade, Jez Butterworth
Zene: Thomas Newman
Operatőr: Hoyte Van Hoytema
Szereplők: Daniel Craig, Monica Belucci, Christoph Waltz, Ralph Fiennes, Naomie Harris, Ben Whishaw, Léa Seydoux, Dave Bautista

Kritika: Mélyütés (Southpaw, 2015)

"A Mélyütés sajnos semmi újat, semmi eredetit nem tud felmutatni, ami kicsit is emlékezetes maradna és visszatekinthetnénk rá néhány év múlva is, sőt, kifejezetten mindent megtesz annak érdekében, hogy a bokszos klisék összes létező fajtáját fel tudja mutatni."

Pozitív és negatív értelemben lehet felfogni a Mélyütés című filmet: ha utóbbi akarok lenni, azt mondanám, a Southpaw tulajdonképpen az összes létező, boksszal kapcsolatos klisét felvonultatja, ennek ellenére viszont mégsem vállalhatatlan. Ha negatívan vonom le a következtetéseket, szimplán csak annyit mondok, hogy klisés. Jake Gyllenhaal, (Fogságban, Éjjeli féreg) aki a film kedvéért magára pakolt annyi izmot, amit még nézni is elképesztő, remekül játszik és szó szerint a hátán viszi el az egészet Froest Whitakerrel karöltve, ennek ellenére viszont ő sem tudja megmenteni két órányi tömény unalomtól.

Persze az is magára vessen, aki van annyira elvetemült, hogy 2015-ben egy olyan filmet készít, amiben a boksz viszi a főszerepet. Ez a téma már tíz éve is sokszor közhelyesnek számított, nem hogy mostanában, főleg ha a casting még saját magát is kiparodizálja és beteszi az egyik szerepbe 50 Cent-et, aki nagyon-nagyon remélem, hogy 50 centnél tényleg nem kapott többet az alakításáért.

A Mélyütés egyébként tényleg elkövet minden olyan momentumot, ami miatt kicsit sem fog néhány óránál tovább megmaradni az emberek memóriájában a cselekmény. A történet Billy Hope bokszolóról szól, aki felesége halála után nem találja a helyét a világban és kislányát is elveszik tőle.

Rengetegszer láttunk már egy híres sportoló összeomlását, legtöbbször családi tragédia vagy egy piszkos üzlet miatt, esetünkben előbbi érvényesül. Azok a jelenetek, melyek Billy harcáról szólnak a lánya visszaszerzéséért, sokkal jobban megérintik az embert és tud szurkolni értük, sem mint valami rég lecsengett, azért elengedhetetlenül fontos rap szám alatt bevonuló két félmeztelen izomkolosszusnak, ezen jelentek nagy részét viszont elég hamar elvarrták.

Úgy gondolom, akármennyire is nagy mértékben a boksz van kihangsúlyozva, talán sokkal jobbat tett volna neki, ha ezt az egészet hagyják a fenébe és a családra, a feleség elvesztése utáni felépülésre koncentrálnak. Ha már a családnál tartunk: a kislány meglepően érett viselkedése egy pozitív visszajelzés volt számomra, hogy ha még eldugott helyen élnek is, azért megtalálhatók jó gyerekszínészek is Hollywood környékén. Az említett viselkedést egyébként mind a karakterre, mind az őt alakító Oona Laurencre értem.

A legszomorúbb talán az, hogy tényleg csak minimális elvárásaim voltak, szóval még azzal sem lehet magyarázni a középszerűségét, hogy a megváltást vártam tőle. Sőt, ha jobban belegondolok, a két húzónév, nevezetesen Whitaker és Gyllenhaal nélkül ez a film teljes káosz lenne.

Ahhoz, hogy klisés boksz filmet csináljunk, nézd meg a Mélyütést vagy ha nincs annyi időd, elég, ha betartod ezeket a lépéseket:

  1. Ne törődj azzal, hogy a filmben látott események 70%-a a való életben valószínűleg sosem történhetne meg.

  2. Minél unalmasabban szenvedjen főhősünk szerette elvesztése után, hogy még véletlenül se váltson ki semmilyen együttérzést belőlünk.

  3. Ha van elég pénzed, keress néhány jó színészt, csak legyen már benne valami jó dolog is.

  4. De nehogy túl sok jó színész legyen egy helyen, szóval egy kisebb mellékszerep erejéig szerepeltesd 50 Cent-et is. Csak a biztonság kedvéért.

  5. A földön fekvő, teljesen véres és félig ájult főhősünk rögtön szúrja ki a nagy tömegből a feleségét és vessen rá egy kellemes, szerelmes pillantást.

  6. Főhősünknek minél kevesebb testőre legyen és fontos, hogy ne tegyenek semmit.

Amin igazán elcsúszott Gyllenhaal drámája, az a rendezés. Legtöbbünknek nem mond semmit az a név, hogy Antoine Fuqua és valószínűleg ezek az emberek is járnak jobban. Neki “köszönhetjük” a Támadás a Fehér Ház ellen és A Védelmező című filmeket is, de ha tovább keresgélünk a filmográfiájában, rájöhetünk, hogy tulajdonképpen semmi köze a dráma műfajához és ez az első próbálkozása. Eddig legtöbbször akció vagy krimifilmekben örvendeztette meg a közönséget és ez kis mennyiségben a Mélyütésben is észrevehető: sokszor sötét, letargiás képekkel operál és néhány párbeszéd is sokkal inkább hasonlít egy drogdíler, sem mint egy bokszoló/ex-bokszoló/menedzser szavaira.

A Mélyütés összefoglalva sajnos semmi újat, semmi eredetit nem tud felmutatni, ami kicsit is emlékezetes maradna és visszatekinthetnénk rá néhány év múlva is, sőt, kifejezetten mindent megtesz annak érdekében, hogy a bokszos klisék összes létező fajtáját fel tudja mutatni, Gyllenhaal és Whitaker viszont profizmusokkal megmentik a filmet a teljes unalomtól.

Értékelés: 10/5

Cím: Mélyütés
Rendező: Antoine Fuqua
Forgatókönyvíró: Kurt Sutter, Richard Wenk
Vágó: John Refoua
Operatőr: Mauro Fiore
Szereplők: Jake Gyllenhaal, Rachel McAdams, Forest Whitaker, Oona Laurence, 50 Cent, Skylan Brooks, Naomie Harris, Beau Knapp

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.