Kritika: Fekete pillangó (Black Butterfly, 2017)

"A film beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akar csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett."

A Fekete pillangó bizonyos részei egy rettenetesen kínkeserves, ugyanakkor szórakoztató hullámvasúthoz hasonlítanak, ahol az ember egyaránt éli meg az ígéretes elindulás kezdetét, és esik pofára, amikor a jónak tűnő, sőt, kifejezetten izgalmas részek után jön egyetlen másodperc, filmünk esetében jelenet, amivel teljesen keresztbe tesz saját magának.

Változó, hogy egy film nézésének melyik pillanatában kezdek először gondolkodni azon, hogy egyáltalán jó film-e, amit éppen látok, illetve milyen pontszámot kellene neki adni a végelszámolásnál. Van amikor már az első fél órában látom, hogy ez a skála felső részét fogja kapni, de természetesen a fordítottja is igaz, amikor percek elegendőek ahhoz, hogy rájöjjek, milyen filmmel is van dolgom.

A Fekete pillangó esetében viszont szó szerint az utolsó másodpercig kérdéses volt, annyira észveszejtően hullámzó teljesítményt nyújtott. A közhelyes történet egy leégett, elvált íróról szól (még nem történt semmi, de már klisés), aki egy ismeretlenek köszönhetően elkerül egy alapos verést. Ezt az ismeretlent pedig felveszi és néhány napra lakhatást is biztosít neki, ám a dolgok, ahogy ilyenkor lenni szoktak, elég hamar rosszra fordulnak.

A főszerepet az az Antonio Banderas játssza, akiről azt gondoltam, hogy évente alig van egy-két szerepe, de igazából egy csomóban benne van, csak épp rosszban. A Nicolas Cage effektus kínzó szellője lassan az ő karrierjét is csapkodja, de legalább a Fekete pillangó nem (teljesen) tartozik ebbe a kategóriába.

A feszültségkeltés és a furcsa, bizonytalan hangulat megteremtése miatt pontot érdemel a színészből rendezővé avanzsált Brian Goodman, akinek egész érdekes víziói tűnnek fel néha a játékidő során, amiket rendre tökéletesen lerombol a forgatókönyv teljességgel értékelhetetlen balgaságai.

Nagyon alapvető szöveg egy filmre, hogy „több is lehetett volna belőle”, de ez a Fekete pillangóra tényleg nagyon igaz. Elhiszem, hogy nincsenek rászorulva egy magyar blogger pontjaira, de ha nekik nem is, számomra mindenképpen idegesítő, hogy egyetlen (az utolsó) harminc másodperces jelenet eltüntetésével ez a film akár egy szilárd 8/10 is lehetne.

SPOILER: A befejezés annyiból áll, hogy az egész addigi cselekmény, ami Paullal és Jackkel történik igazából egy álom szüleménye, ennek az álomnak a segítségével pedig ihlethiányos írónknak újra megjönnek az ötletei. Számomra ez a befejezés egyértelműen arra enged következtetni, hogy maga a film is pontosan tudta a cselekmény értelmetlenségét és a sok logikai buktatót, egy ember álmára viszont lehet fogni a sok inkoherensséget. SPOILER VÉGE.

Ez azért különösen fájó, mert az igazi nagy csavar egész jól sült el, nekem például ez az eshetőség nem is jutott eszembe. A Black Butterfly gyengesége a forgatókönyv, az viszont nagyon. Marc Frydman és Justin Stanley sem a műfaj nagy hírességei, előbbinek például ez volt a legelső munkája, ami sajnos nagyban meglátszik a végeredményben.

A befogadott idegen, Jack karaktere például annyira életszerűtlen, hogy az már fájdalmas. Amíg Paul alszik, ő kaját csinál, kitakarít, majd a következő pillanatban már úgy viselkedik, mint egy őrült. Próbálja leszoktatni az írót az alkoholról, aztán erőszakkal ráveszi, hogy írja meg a saját történetüket. Mármint azt, hogy egy ismeretlent befogad az író, aki viszont nem az, akinek mondja magát. (A nagy csavar ismerete mellett ennek a felhozása még értelmetlenebb Jack részéről.)

Nem spoiler, annyit elárulhatok, hogy Jacknek bizonyos céljai voltak a találkozással. A férfi egyébként börtönviselt, pont ezért érthetetlen, hogy miért kelt feltűnést közvetlenül a szabadulása után. A befejezés persze megválaszolja ezt, de ettől a ténytől függetlenül maga az „alapkarakter” nem igazán racionális.

Arról nem is beszélve, hogy milyen hihetetlen megérzése volt azzal kapcsolatban, hogy Paul felveszi őt.

Az viszont bátran kijelenthető, hogy a Fekete pillangó tud pokoli szórakoztató is lenne. A film éppen az egyik mélypontján volt túl a sok közül, amikor az a bizonyos váratlan esemény történt, és akkor azt mondtam, hogy „váo, ebben a filmben talán mégis több van, mint amennyit mutatott eddig”.

Ki lehet találni, a film ugyanilyen erővel le is rombolja ezt a feltételezést. Frydman és Stanley beleesik abba a hibába, hogy egy egyszerű, minimalista low-budget thrillerből egy epikus pszichothrillert akarnak csinálni, pont emiatt is született meg az utolsó jelenet: nem volt elég egy meglepetés a nézőnek, kettő is kellett. Hát így jártak.

Összefoglalva a film hullámzó teljesítménye nagyon rontja az élményt, ugyanakkor ha a elkapja a fonalát, leginkább a közepe fele, akkor nagyon szórakoztató és izgalmas kis thriller tud lenni. De semmi több. Nem szégyen kicsinek lenni, talán az alkotóknak is szólni kellett volna. 

Értékelés: 6/10

Cím: Fekete pillangó
Rendező: Brian Goodman
Forgatókönyvíró: Marc Frydman, Justin Stanley
Zene: Federico Jusid
Operatőr: José David Montero
Szereplők: Antonio Banderas, Jonathan Rhys Meyers, Piper Perabo, Abel Ferrara

Ajánló
Kommentek
  1. Én