"A karakterek ostobák? Történet nincs is? Az effekteket egy három éves kisgyerek csinálta Movie Maker-rel? Igen, mit lepődsz meg ezen, ez egy Asylum film!"

Egy kiváló szóval lehetne jellemezni a Megapiranha című "mesterművet": szánalmas. A 100 perces játékidő tökéletes arra, hogy alaposan átgondold a filmekbe vetett megrendíthetetlen bizalmad. Hisz mindig jó érzés találkozni olyan tényleges mesterművekkel, mint a Sunset Boulevard, vagy a Ragyogás, de mégis megmozdul benned valami, amikor olyan brutálisan és büntetendően rossz alkotásokba ütközöl, mint a Megapiranha - Gyilkos a mélyből. De mit is várok egy olyan stúdió nevétől, mint az Asylum?

Sok ember tudja értékelni azt, amikor egy alkotás már annyira fájdalmasan vállalhatatlan, hogy szórakoztató, de én sajnos nem tartozom ezen népes tábor közé. Még fizetett kritikusok is 80% fölé rangsorolták a Sharknado-t, amit már akkor sem értettem, én viszont továbbra is kitartok amellett a tény mellett, hogy ilyen rossz effektek és vágások mindenre vallnak, csak arra nem, hogy egy darabig is szórakoztatni tudnának.

A csodálatos és "csakis" minőségi filmeket játszó FILM+ Víziszörnyek hete alcím keretin belül adta le ezt a gyöngyszemet, én pedig kihasználtam, hogy szénné oltsam ezt a förmedvényt. Egyszerűen semmi olyat nem találok benne, ami kicsit is szórakoztató lenne. Mert egy Asylum film kapcsán már felesleges lenne értelmet keresni, hisz felesleges időpocsékolás lenne, azt viszont tényleg elismerem, hogy nyomokban tartalmaz szórakoztató elemeket, amik leginkább az effektben merülnek ki, amik egy hajszálnyival jobbak, mint amit a Birdemic-ben láttunk, de összességében még a "rossz" jelzőt sem érdemli meg.

Viszont ez a némi pozitívumot is magában hordozó kijelentésem sem tart sokáig, hisz az effektek nagyjából két percig viccesek, utána viszont feketébe borul az egész világ, és azon könyörögsz Istennek, hogy vagy szabadítson meg ebből a leírhatatlanul ostoba filmtől, vagy most rögtön vessen véget az életednek.

Ráadásul olyannyira komolyan veszi magát az egész film, hogy még a CIA-t meg az FBI-t is belekeveri ebbe az egészbe, és valami mondvacsinált dologgal próbálja magyarázni ezt a pusztító piranha agymenést, amit a képernyőn látunk. A karakterek ostobák? Történet nincs is? Az effekteket egy három éves kisgyerek csinálta Movie Maker-rel? Igen, mit lepődsz meg ezen, ez egy Asylum film!

Azt akarja, hogy komolyan vegyük olyan nevetséges jelenetek mellett, mint amit 100 percen át, megállás nélkül tol az arcunkba a film. De már magukba a mondatokba is bele lehet kötni és szakdolgozatot írni a hibáiról, de hát kit érdekel, amikor vérengző piranhákat öl meg főszereplőnk biciklimozdulatot imitálva. Hát nem fantasztikus?

De nem csak az életed, hanem a reklámokba fektetett negatív érzéseid is rendesen átgondolod. Most őszintén, ha olyan vagy mint én, és rászánod magad a megnézésre, garantáltan hálát adsz minden egyes reklámblokknak, ami csak feltűnik, hisz ezt a filmet egybe megnézni egyenlő a lehetetlenséggel. Emlékszem, a Sharknado-t is kb. nyolc részletben sikerült megnéznem, és a hányinger még egy hét múltán is bennem volt.
Az is ritka, hogy a PORT-on is kemény 2 ponton áll, de a Megapiranha - Gyilkos a mélyből teljes mértékben megérdemli ezt a kitüntető értékelést, hisz még ezzel a pontszámmal is kicsit túlértékeltnek tartom.

És olyan nagy szerencseként könyvelhető el, hogy a rendező úriember nem csak ezzel az egy filmmel mutatta meg páratlan direktori tehetségét, hisz többek között olyan, már-már tökéletesen elkészített filmek is az ő nevéhez fűződnek, mint a Testrabló idegenek, Itt a fű, hol a fű?, vagy a Mélytengeri kalandorok. De egy tanácsot azért fogadj meg: ha meghallod azt a nevet, hogy Eric Forsberg, gyorsan fuss el a másik irányba, jobban jársz vele.
Egy tucat special- és visual effektesünk van, nekik innen is szeretném megköszönni ezt a kivételes látványvilágot, amit a film felépít, és felhívnám minden érintett figyelmét, hogy nagyon megérdemelnének már egy igazi munkát.

Ha szeretnétek velem a Megapiranha dramaturgiai felépítéséről és annak nagyon fontos jelentőségéről beszélni, nyugodtan keressetek meg, ellenben búcsúzóul annyit tudok elmondani, hogy soha, semmilyen körülmények között ne járj úgy, mint én, és minden olyan címtől tartsd távol magad, mint a Megapiranha, Megacápa, Megakrokodil, Megaminden, és Náci zombi cápa. (Utóbbi létezésében sajnos nem vagyok biztos, de hát olyan találékonyak ezek az Asylum-os fiúk, az elkövetkezendő években biztos találkozunk majd ezzel és ehhez hasonlókkal is!

Értékelés: 10/1

 

 

Megosztás a facebookon

"Brian A Miller dilettantizmusa, a színészek élettelen és iszonyúan kínos játéka, valamint a rém ostoba forgatókönyv mind elősegítik azt a tényt, hogy a Vice az év egyik legrosszabb filmjévé avanzsáljon."

Nem váratott sokat magára 2015 egyik legrosszabb filmje, a főszerepben pedig nem meglepő módon Bruce Willis tetszeleg egy nagyon díszes társaságban. Lassan már megszoktuk, hogy a '90-es évek akciósztárja, mindenki John McClane-je ostoba B-filmekhez adja a nevét, több éve nem tudott összehozni egy épkézláb filmet, amiben főszereplő lenne. (Egyetlen talán a Looper, amiben az elmúlt években szerepelt, a Don John-os Joseph Gordon-Levitt-tel.) Ehelyett előszeretettel vállal ilyen Vice típusú akciófilmeket, amikben semmi nincs meg, ami egy jó filmhez kell, idegesítő puskaropogás viszont annál inkább.

Az ötödik elem és a Hatodik érzék sztárja nem csak a filmjei, hanem az alakításai minőségén is jócskán csökkentett, és nem a Vice-tól lesz az új Mihael Keaton. Azért kíváncsi lennék, hogy mi húzza jobban oda egy ilyen projekthez: a "jó" forgatókönyv vagy a zsíros csekk?

Ami nagyon idegesít, az az, hogy még csak próbálkozni sem próbálkozik, évek óta csak egy helyben áll, és minden felkérést elfogad olyan filmekre, aminek a költségvetése 70%-a Willis fizetése volt.

Pedig kétségtelen, hogy tud színészkedni, és az Expendables csapatból azon kevesek közé tartozik, akikben még van remény és potenciál, de mivel én ilyen naiv vagyok, bízom benne, hogy előbb-utóbb csak magára talál.

A történet egy olyan világban játszódik, ahol mindent szabad. Első ránézésre úgy néz ki, mint a Sin City, de közel sem erről van szó. Az eredetiséget és az ötletességet még hírből sem hallották a készítők, az pedig már a filmművészet szégyene, hogy egy ilyen F kategóriás "izé" stúdióra és pénzre talál egy olyan világban, ahol rengeteg tehetséges fiatalt még csak kamerák közelébe sem engednek.

Tagadhatatlanul Bruce Willis nevével próbálták eladni a Vice-t, arra azonban nem jöttek rá, hogy jó ideje csak riasztja az embereket a moziból, mint beviszi őket. A többiekről pedig inkább ne is beszéljünk, legalább tíz éves eltiltás kellene minden szereplőnek, aki megfordult a filmben.

Az csak hab a tortán, hogy a Vice olyan komolyan és hitelesen akarja magát bemutatni, hogy az már botrányosan nevetséges. A száz perces játékidő alatt kétszer hangosan felnevettem, sőt, először azt hittem, hogy ez egy vígjáték lesz, így elég nagy pofára esés volt, amikor megláttam az IMDb oldalán, hogy ez igazából egy akcióthriller akar lenni.

Ami végül megmenti a teljes bukástól Bruce Willis legújabb őrültségét, az Yaron Levy, és a fényképezése. A nyitó jelenet valóban borzasztó volt, néha már idegesítően hatott az ide-oda keringő kamera, , de amúgy rendben volt az operatőri munka, és az már hatalmas dicséret egy ilyen kaliberű filmnél.

Brian A Miller dilettantizmusa, a színészek élettelen és iszonyúan kínos játéka, valamint a rém ostoba forgatókönyv mind elősegítik azt a tényt, hogy a Vice az év egyik legrosszabb filmjévé avanzsáljon. 2015 azonban tizenkét hónapból áll, és még csak március van, szóval ez a lista még igen csak bővülni fog.

Értékelés: 10/2

 

Megosztás a facebookon

"A 98 perces játékidő alatt úgy éreztem, mintha törölközővel fojtogatna egy dhampir, az alkotók pedig a pokol legmélyebb bugyraiban fognak elégni, hatalmas szenvedések között."

Mégis mi viszi rá az embereket arra, hogy újra és újra megnézzék és esélyt adjanak a "mesteri filmművészet első emberének", Uwe Boll-nak? Hiszen minden ellene szól. A rendszerint teljesen félresikerült játékadaptációi olyan brutálisan rosszak, hogy megjárták az egész világot, sőt, nem egy rajongói klubról tudok, akik Boll mestert ösztönzik a további munkára. A német fenegyerek egyik leghíresebb alkotását fogjuk most kivesézni, a BloodRayne-t.

Tisztában vagyok vele, hogy videojátékok megfilmesítése nagyon nehéz feladat, mivel egyik oldalon ott áll a népes rajongótábor, akik egyetlen egy változtatást és hibát sem tűrnek meg, a másik oldalon pedig a laikusok, akik azt sem tudják, hogy hívják a játékbeli főszereplőt, csupán azért nézik meg, mert érdekesnek találják a film címét.

Attól, hogy valaki elsőfilmesként megbukik, egy dolog, hiszen nem egy rendezőt ismerünk, akiknek az első alkotásuk nem jött be, mára azonban világhírűek lettek. De ez még korántsem azt jelenti, hogy ennyi éven át erőltetni kellene azt a karriert, ami nem áll másból, mint híres és néha jó játékok filmbéli megerőszakolása.

A 2013-as Assault on Wall Street című filmje, az örökre B-filmekben maradó Dominic Purell főszereplésével már jókora haladásnak tekinthető, de még van hova fejlődnie a direktornak. A 2005-ös BloodRayne-ben olyan jobb napokat is látott színészek is játsszanak, mint Michael Madsen, aki az évek múlásával már inkább a rosszabb térfélen keresi a kenyérre valót, aztán itt van Ben Kingsley, akit viszont nem értek.

Rendszerint kap szerepeket is, legutóbb például Ridley Scott kivonulásában láthattuk, az Exodus-ban, szóval még csak meg sincs szorulva, ezért nem is értem, mit keres ilyen elmaradott társaságban. Madsen pedig maga tehet, hogy ide jutott, el se tudom hinni, hogy ez a pasas a '90-es években még Tarantino egyik legfontosabb embere volt a filmjeiben.

Kristanna Loken, aki BloodRayne karakterét "kelti életre", leginkább csak látványosságként kápráztatja el a nézőket, sem mint a színészi játékával, de olyan filmes pálya után, mint a Mortal Kombat, a Terminátor 3., vagy A gyűrű átka, minek is kell jó alakítás...

A BloodRayne egyszerűen buta, értelmetlen, semmitmondó, és iszonyúan felesleges. Komolyan, milyen kritikát írjak egy olyan filmről, amiben több szereplő is dhampir. Dhampir?? Mégis ki találta ki ezt az aberrált, elmeháborodottakra utaló, teljesen értelmetlen és nevetséges szót egy olyan filmbe, ami egyébként teljesen komolyan veszi magát.

Sokan meséltek már a nagyközönségnek Boll mester munkamoráljáról, és hogy mennyire is "komolyan veszi" a forgatókönyvet, ezért úgy döntöttem, olvasok én is tőle egy-két interjút, amikből legtöbbször azt szűrtem le, hogy egy dilettáns, öntelt német hapsi összeszedett némi pénzt, amiből leforgatott néhány filmet. (Példa: Kérdezték egy filmről, ami amúgy nagyságrendekkel jobban van elkészítve, mint Boll alkotásai, és hevesen elkezdte azt kritizálni.)

Már-már polgárpukkasztó módon nem vesz tudomást saját filmjei hibáiról, amiben a BloodRayne messze uralja a ranglistát. A fényképezés és a vágás csapnivaló, de még így is élvezetesebb, mint a színészi alakítások és a díszlet, ami konkrétan abból áll, hogy műkardokkal ugrándoznak a szereplők egy várban, fáklyákkal körülvéve, amiből a nézőnek természetesen rögtön le kell szűrnie, hogy a helyszín Erdély. (Mi sem egyértelműbb..)

A szereplők táborát erősíti még Geraldine Chaplin és Billy Zane is, előbbit teljesen nem tudom hova tenni, utóbbi viszont lassacskán Madsen szintjére ér. Egyetlen értékelhető alkotása a Titanic-ban volt, azóta viszont ontja magából a hülyébbnél hülyébb filmeket.

A 98 perces játékidő alatt úgy éreztem, mintha törölközővel fojtogatna egy dhampir, az alkotók pedig a pokol legmélyebb bugyraiban fognak elégni, hatalmas szenvedések között. Bár Uwe Boll már bejáratos oda..

Értékelés: 10/2

 

Megosztás a facebookon

"Annyi baki van benne, hogy két kezemen nem tudnám megszámolni, aztán a Sharknado-ban koherensebb operatőri munkát láttunk, mint itt, a rendezés pedig olyan kusza, hogy azt sem tudják eldönteni, hogy melyik történetszálat folytassák."

Ennél feleslegesebb film azt hiszem, hogy a világon nem készült. Tisztában vagyok vele, hogy manapság már nagyon nehéz egy forradalmi ötletet a vászonra vinni, klisé és közhely nélkül, hiszen évről évre egyre több film készül, és az "új", mint fogalom, veszendőben van a mozgóképalkotásban. (Nem arra kell gondolni, hogy új, mint új film, hanem mint új ötlet.) Ez viszont még koránt sem azt jelenti, hogy ami nem megszokott, az jó is.

Na most, a Kék lagúnát 1980-ban mutatták be, tehát több mint harminc éves, viszont már ekkor is túlzásba vitték ezt a "hajótörést szenvedünk jaj mi lesz velünk" műfajt, és ebből csak arra tudok következtetni, hogy a rendező és a stúdió egyszerűen nem volt hajlandó megerőltetni magát, és valami épkézláb alkotást összehozni.

A meglepő viszont az, hogy az a Randal Kleiser rendezte a Kék lagúnát, aki az 1978-as Grease-t is, Olivia Newton-John és John Travolta főszereplésével, ami viszont egy kellemes darab a musical-ek között. Ezért is nem értem, hogy ilyen nagy sikerű film után, mint a Grease, egyáltalán ki gondolta, hogy szükség van ilyen elcsépelt, unalmas, iszonyúan vontatott filmre, mint a lagúna.

Egyrészt kezdjük ott, hogy ki rakta képernyőre Brooke Shields színésznőt, aki ezzel a filmmel teljesen elrontotta a karrierjét? Miért is? A filmes palettája nem túl színes, leginkább csak B-kategóriás romantikus vígjátékokhoz adta a nevét.

A kék lagúna talán egyetlen pozitívuma a két színész közötti összhang, kémia. Látszik, hogy igazán egymásra találtak, leginkább azért is, mert mindketten bűn rosszul színészkednek, úgyhogy még a sors is összehozta őket.

 

A legidegesítőbb viszont az, hogy tudtommal a film egy csodálatos tájon látszódik, amiből a néző viszont gyakorlatilag semmit sem lát. Néha mutatják a tengert, a szigetet felülnézetből, de leginkább csak Shields és Atkins kínlódását mutatják kilencven percen keresztül.

És most nem a tinédzserek meztelenkedése vagy a szexuális élet a probléma, hiszen emberek vagyunk, és ez nálam nem számít tabunak, de ez a film egyszerűen rossz.

Annyi baki van benne, hogy két kezemen nem tudnám megszámolni, aztán a Sharknado-ban koherensebb operatőri munkát láttunk, mint itt, a rendezés pedig olyan kusza, hogy azt sem tudják eldönteni, hogy melyik történetszálat folytassák. (Arra egyébként szavak nincsenek, hogy a film operatőrét jelölték az Oscarra. Milyen felhozatal volt ott??)

A film viszont akkora siker volt, hogy egyértelműnek tűnt a folytatás. Aztán váratott még magára egy kicsit a második rész, 1991-ben viszont Milla Jovovich és Brian Krausera főszereplésével elkészült a Visszatérés a Kék lagúnába. Bele se merek gondolni, minden esetre a 0%-os Rotten értékelés elég sokat elmond magáról...

Az utolsó jelenet, amin igazából meg kellett volna lepődni, vagy sírni, inkább csak nevetni volt kedvem.

Értékelés: 10/1

 

 

Megosztás a facebookon

"Már csak sajnálni tudom őket, hogy ezeket az amúgy tehetséges színésznőket Hollywood olyan mélyre süllyeszti, hogy ilyen botrányos produkciókhoz kell a nevüket adniuk."

Amikor egy kétperces jelenetben legalább háromszázszor vágtak, azt hittem, annál nem lehet rosszabb. És kiderült, hogy tévedtem. A Macskanő tőlem azért kapott két pontot, mert néha még szórakozni is lehetett rajta, persze a maga visszamaradott értelmében, és legalább lehetett rajta nevetni. De ez?

Az Ultraviola egyértelműen a filmművészet legalja. Azért is említettem meg elsőként a Macskanőt, mert sok közös tulajdonságuk van. Elsősorban mindkettő bűnrossz, és a stábtagok egyértelműen a pokolba kerülnek, továbbá képregényfilmek, melynek főszereplői nők, valamint mindkettőt jobb napokat is látott színészek alakították: Halle Berry és Milla Jovovich.

Már csak sajnálni tudom őket, hogy ezeket az amúgy tehetséges színésznőket Hollywood olyan mélyre süllyeszti, hogy ilyen botrányos produkciókhoz kell a nevüket adniuk. Előbbi még egy Oscar-díjat is bezsebelt, szóval mostanra már a helyzet nem olyan rossz, de meglepve lennék, ha ez a két hölgyemény azért vállalta volna el a főszerepet, mert jónak tartotta a forgatókönyvet. (Sokkal inkább megélhetés céljából.)

Az Ultraviolát csak Milla Jovovich domborodó teste menti meg, hogy hogy egyáltalán hozzon a konyhára, és másrészt ne legyen előkelő helyezése az IMDb bottom 100 listáján. Mert nélküle igen nagy gondban lenne Kurt Wimmer filmnek nem nevezhető mocska.

Nekem a film ars poeticá-m az, hogy minden mozgóképbe beleöltek egy bizonyos idejű munkát, és ezt tisztelni kell, de az Ultraviola olyan módon szembeköpi a nézőjét és önmagát, hogy arra Hollywood történetében még nem volt példa, és ezt nem hogy tisztelni, de megérteni sem tudom. Nem csak 2006, de az egész világ szégyenfoltja ez.

Milla Jovovich-ot alapjába véve jó színésznőnek tartom, de ahhoz, hogy jól teljesítsen a vásznon, egy megfelelő és hozzá illő szerepet is adni kell neki. (Gondolom nem kell mondanom, hogy ez nem az volt.) Példa a Stone, ami nekem egyszer nézős film, de Jovovich alakítása számorma maradandó volt.
De itt minden kész káosz. Nem lehet beszélni a rendezésről, a forgatókönyvről, vagy a színészekről, mert nincs is olyan, CGI meg pláne nincs. Csupán néhány embert látok ugrándozni a kamera előtt, akik azt hiszik, állatkertben vannak, és hamarosan itt a déli ebéd.

Minden pillanatba azt kívánom, hogy bárcsak paródia lenne az egész, mert akkor mindent más megközelítésből néznék. Akkor tényleg vicces lenne, hogy milyen bénák az effektek, és hogy Jovovich egyáltalán nem illik képregényhősnek, de még egy fricska is lenne az akkori sci-fi filmeknek. A baj csak az, hogy véresen komolyan veszi magát, és a lezáró jelenetnél még elvárja, hogy hatódjunk is meg. Kösz, nem.

A legsúlyosabb gond az, hogy ilyen fércmunka nemhogy eszébe jutott valakinek, de arra pénzt is költöttek, a mozis bemutatásról meg már ne is beszéljek. Az adatok szerint több mint 18 millió dollárt hozott Amerikában, összesen pedig 31-et. Megtévesztés mesterfokon.

Hogy lehet az a mai világban, hogy egy fiatal, tehetséges rendezőt nem hagynak kibontakozni, de ilyen Ultraviola szerű filmekre csak úgy szórják a pénzt a stúdiók, pedig ezt senkinek sem lett volna szabad kiadnia a kezéből.

Esszét vagy könyvet lehetne írni abból, hogy milyen hibái is vannak a filmnek, de aki még nem látta, remélem, nem ezáltal kapott kedvet a megtekintésre, aki pedig látta, velem együtt, imádkozzon, hogy a következő évtizedekben ne kelljen találkoznia egy sötét szobában a film rendezőjével.

Értékelés: 10/0

 

Megosztás a facebookon

"Egyre rosszabbá és kínosabbá válik az egész, végeredményképpen pedig kapunk 130 perc irtózatos unalmat, amit még a legrosszabb ellenségeimnek sem kívánnék."

Azt hihetnénk, hogy a '60-as években csupa jó filmekkel traktálták az embereket. Sok blogger regéket ír arról, hogy akkoriban a filmművészet a csúcsponton volt, és az akciódús westerneken át a ultravicces vígjátékokig minden műfajban feltalálták magukat, és nem vétettek. Ma pedig minden második film értékelhetetlen...

No persze ebből sok minden nem igaz. Persze ha mondanod kellene hirtelen egy filmet a '60-as évekből, amit szívből utáltál, vagy nem tudnál mondani, vagy hosszas gondolkodás után kinyögnéd, hogy a Casino Royale.

A másik szeterotípia a színészekkel kapcsolatban van. Egy film jelentős részét teszik ki a színészek, ez tagadhatatlan, de nem az egészet. Sokan hajlamosak mindenféle sztori ismeret nélkül beülni egy filmre a moiba, csak mert a kedvenc színésze játszik benne. (Manapság a borsos jegyárak miatt, lehet, hogy ez a szám kissé alábbhagyott.)

Az 1967-es Bond paródia, a Casino Royale már a forgatás előtt halálra volt ítélve. Tudni illik, a film producerének nem sikerült megvenni a jogokat egy igazi James Bond filmre, ezért ehelyett készített egy vígjáték paródiát belőle. A nézőnek kissé olyan érzése van, mintha Charles K. Feldman úgy lett volna vele, hogy az igazi ötletét elvetették, hát csinál valami mást, ami bevonzza a nézőket a moziba.

A következő bökkenő a rendezők/forgatókönyvírók sokasága. Elég buta dolog lenne a nemrég kijött Movie 43-at összehasonlítani a Casino Royale-lal, de próbáljuk meg: mindkettő filmnek temérdek rendezője és írója van, és mindkettő bukás lett. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az ilyen típusú filmek mind rosszak lennének, de meggondolandó, hogyha sok elme összeül, abból nagy eséllyel csak kuszaság fog születni.

Forgatókönyvírói kredited kapott többek között Iam Fleming, Billy Wilder, Peter Sellers, Woody Allen, és John Law. Szerintem mindenkinek egy saját külön ötlete volt, amit a rendezők próbáltak egy filmbe összegyúrni, és igaz, hogy született egy két halovány poén és geg, összesítésben katasztrofális az eredmény.

Teljesen érthetetlen, a jelenetek buták, a zene az elején még kellemes, de két óra után rendkívül idegesítő, David Niven-ről pedig csak annyit, hogy volt már jobb formában is.

Ezzel azonban korán sincs vége a problémáknak: Sellers például nem volt hajlandó együtt szerepelni Orson Weles-szel, pedig a film egyik igen fontos jelenetében beszélnek egymással, ezért a két színészt külön kellett felvenni. Emellett Sellers sokszor nem jelent meg a forgatáson, Woody Allen pedig ekkoriban még csak bontogatta a szárnyait.

Egyébként ajánlom mindenkinek ezt a cikket, sok érdekes dolog van benne: http://sabotagetimes.com/reportage/a-cocktail-recipe-for-disaster-peter-sellers-and-orson-welles-on-the-making-of-casino-royale/

Nem hiába mondom tehát, hogy a Casino Royale már előre halálra volt ítélve. Elég bátor dolog, hogy vígjátékot csináltak egy olyan filmsorozatból, aminek első részét a paródia előtt öt évvel készítették el. Ez a film egyszerűen érthetetlen. Valamelyik pillanatban Jimmy Bond, alias Dr. Noah agymenését láthatjuk, valamikor meg a botrányosan kínos Bond-Mata Hari szerelmi szálat.

A Casino Royale nem meglepő módon elenyész a nagy színészek filmográfiája között, Ursula Andress karaktere például teljesen felesleges, csak azért kellett, hogy mégis legyen valami fricska a Dr. No-nak is, amiben ő is szerepelt, mint legelső Bond lány.

Ráadásul érthetetlenül hosszú. Mindannyian ismerjük Judd Apatow ars poeticáját, miszerint a jó vígjáték a hosszú vígjáték, ez esetben azonban ahogy ismerjük meg a történetet és a szereplőket, egyre rosszabbá és kínosabbá válik az egész, végeredményképpen pedig kapunk 130 perc irtózatos unalmat, amit még a legrosszabb ellenségeimnek sem kívánnék.

Értékelés: 10/2

 

 

Megosztás a facebookon

"A Macskanőt tehát csak akkor nézzétek meg, ha vezekelni akartok valamilyen nagyon súlyos bűneitekért, vagy ha szimplán mazochisták vagytok magatokkal szemben. Amúgy semmilyen körülmények között."

Két féle színész létezik a világon: az egyik, amelyiknek teljesen mindegy, hogy milyen szerepet osztanak rá, mert hitelesen adja elő azt, és a kisujjából kirázza, a másik pedig az, akire rá kell adni a megfelelő karaktert, és csak akkor tud igazán színészkedni.

Utóbbi között tartom számon Halle Berry-t is. Példa: 2001-ben a Szörnyek keringője című Marc Forster filmért Oscar díjat kapott, rá három évvel viszont egy olyan alkotással próbálja nem elfeledtetni magát, mint a Macskanő.

Olyan, mintha egyik pillanatról a másikra elfelejtett volna színészkedni, amit lehetetlen tartok, de 2004-ben mintha ez történt volna. Olyan ez, mint egy matekképlet: ha hibás maga a képlet, akkor a legbrilliánsabb elméjű matematikus sem tud vele mit kezdeni.

Az persze tagadhatatlan, hogy Berry remekül néz ki a filmben, és nem egy férfiszívet megdobogtatott az a jelenet, amikor felvette a macskaszerkót, az illúzió azonban hamar tova szállt a botrányos kosárlabda jelenet után..

Ennek gyümölcse később az Arany Málna díj lett, de ez egy másik sztori.

Induljunk a legalapvetőbb problémáktól: Ha ebben az évben forgatták volna a Macskanőt, azt kell mondjam, tuti elmentem volna rá moziba. Érdekes az alaptörténet, ugyanakkor kissé rejtélyes és érdekfeszítő, ahogy Halle Barry és Sharon Stone is.

De! Az első nyersanyag, vagy leforgatott jelenet megtekintése után hogy nem jöttek rá a Warner fejesei, hogy erre nemhogy 100 millió dollárt nem lehet adni, de kettőt se! Pitof, a film rendezője új szintekre emelte a dillettantizmust: konkrétan kijelentem, ilyen rossz operatőri és vágási munkát még életemben nem láttam.

Olyan érzetem van, mintha az egész film csak azért készült volna el, hogy a nézőt meghánytathassák. Persze így már értem, miért adtak erre 100 millió dolcsit. A bevétel ehhez képest persze elenyésző volt, nem meglepő módon.

Az ismert színészek rendre életük legrosszabb alakítását nyújtják, a romantikus szál borzalmas, teli van ostoba és nevetséges bakikkal, de a Macskanő sajnos így sem kerül be az "olyan rossz, hogy már jó" kategóriába, a borzasztó New York-i felülnézetekről már jobb, ha nem is beszélüni.

A Macskanőt tehát csak akkor nézzétek meg, ha vezekelni akartok valamilyen nagyon súlyos bűneitekért, vagy ha szimplán mazochisták vagytok magatokkal szemben. Amúgy semmilyen körülmények között.

Értékelés: 10/2

 

Megosztás a facebookon