Kritika: Újabb parajelenségek (Paranormal Activity 2, 2010)

"A horrorjelenetek 70%-a működik, a színészek el tudják hitetni, hogy tényleg egy családként funkcionálnak, és a "házi kamera" stílus is ugyanolyan jól működik, mint az elsőben."

Valószínűleg minden filmszerető ember emlékszik arra az évre, amikor elkészült az egyik legmaradandóbb és legfélelmetesebb horror alkotás ever, a Parajelenségek. Akkor nem csak a vásznon és a képernyőn keresztül éreztük azt, hogy itt valami teljesen új műfaj születik a horror kategórián belül, de emellett kiválóan szórakoztunk is, a low-budget költségvetés és a névtelen színészek pedig még jobban hozzáadtak az élményhez: így nem volt kétséges, hogy előbb-utóbb a folytatás is megszületik.

Ez volt az Újabb Parajelenségek és némileg egy nagyon érdekes előzményfilmet láthatunk. A történet ezúttal nem Katie és Micah félelmetes kalandjait helyezi középpontba, bár ők is feltűnnek az események folyamán, hanem előbbi pár női tagjának testvérét üldözi. Ám ezúttal az egész családot és annak házikedvencét is feketelistára tette a démon.

A helyzet az, hogy semmi újat nem adott, ami az első részben ne lett volna, de még csak olyan érzésünk sem volt, mintha a közelébe érne az első résznek, mégsem lehet rá haragudni. A Paranormal Acitivity filmek nagy része kimerül abban, hogy leesik néhány serpenyő, becsapódik egy-két ajtó, a befejezésben pedig megszáll a démon valakit, de ha rávesszük magunkat, hogy megnézünk egy PA-t, ezeket el kell fogadnunk és tovább kell lépnünk.

Aki eredetiséget vár, másnál kopogtasson, viszont aki még mindig vevő ezekre a félelemforrásokra, amik kimerülnek az előbb említettekben, nyugodtan nézze meg a második részt is! Viszont azt is meg kell említeni, hogy a sok borzongáson kívül unalmasabb részei is vannak a filmnek, ami leginkább akkor érződik, amikor bemutatják a családot.

Itt ugye sokkal többen vannak, mint az első részben és minden embernek több időt is szenteltek, ezek a részek pedig nem sok izgalmat tartogatnak magukban. A dolgok akkor kezdenek érdekessé válni, amikor valaki vagy valami betör hozzájuk, viszont nem visz el semmit, csak felforgatja szinte az összes mozdítható tárgyat, ami csak a házban van.

Ekkor döntik el, hogy felszereltetnek néhány kamerát, hogy megtudják, mi folyik a háttérben. Az alapötlet tehát teljesen ugyanaz, azt viszont már egyáltalán nem értettem, miért csak akkor nézik meg a felvételeket, amikor felriadtak különös hangokra vagy furcsa jelenségeket tapasztaltak. Nem az lenne a normális, ha már pénzt és időt áldoztak rá, hogy megnézik a videókat?

Kár, hogy a befejezés is lényegében ugyanaz, mint az első részben, pedig annak ellenére, hogy akkora eredetiséget már nem tudott volna felmutatni, mint elődje, de egy ötletesebb lezárást azért megérdemelt volna. A Paramount-nak is annyira megtetszett Oren Peli alkotása, hogy rögtön be is szállt a projektbe, az úriember, sokak szerint a modern horrorok nagymestere, viszont itt már csak produceri kreditet kapott, a rendező Tod Williams lett.

Vivis Colonbetti, az ördögűző és kicsit furcsa dada karaktere olyan szinten felesleges, mint halottnak a csók, semmi értelme nem volt, hogy őt is bevonják a történetbe, ahogy a tinédzser lány viselkedése sem volt teljesen normális, mivel gyakran ő egyedül merészkedett le a szellem járta házba, ahelyett, hogy szólt volna bármelyik más családtagjának. (Persze ez gyakori a horrorfilmekben, hogy a legfélősebb tinilány, aki nyári munkaként egy furcsa családhoz szegődik dadaként, különös hangokat hall a vérrel áztatott pincében és egy nagy petróleumlámpával és néhány szentjánosbogár társaságában megy a rémisztő hangok és a biztos halál útja felé).

Összefoglalva, furcsa kijelenteni, de a horrorjelenetek 70%-a még működik, a színészek el tudják hitetni, hogy tényleg egy családként funkcionálnak, és a "házi kamera" stílus is ugyanolyan jól működik, mint az elsőben és sokat hozzátesz ahhoz, hogy úgy érezzük, nem csak egy mindennapos horrort, hanem egy família félelmetes kálváriáját látjuk. Soha rosszabb folytatást!

Értékelés: 10/7

 

Cím:  Újabb parajelenségek

Rendező:  Tod Williams

Forgatókönyvíró:  Michael R. Perry, Christopher Landon, Tom Pabst
Producer:  Oren Peli, Jason Blum

Operatőr:  Michael Simmonds

Vágó:  Gregory Plotkin

Szereplők:  Katie Featherston, Gabriel Johnson, Micah Sloat, Brian Boland

 

 

 

Kritika: Megapiranha - Gyilkos a mélyből (Mega Piranha, 2010)

"A karakterek ostobák? Történet nincs is? Az effekteket egy három éves kisgyerek csinálta Movie Maker-rel? Igen, mit lepődsz meg ezen, ez egy Asylum film!"

Egy kiváló szóval lehetne jellemezni a Megapiranha című "mesterművet": szánalmas. A 100 perces játékidő tökéletes arra, hogy alaposan átgondold a filmekbe vetett megrendíthetetlen bizalmad. Hisz mindig jó érzés találkozni olyan tényleges mesterművekkel, mint a Sunset Boulevard, vagy a Ragyogás, de mégis megmozdul benned valami, amikor olyan brutálisan és büntetendően rossz alkotásokba ütközöl, mint a Megapiranha - Gyilkos a mélyből. De mit is várok egy olyan stúdió nevétől, mint az Asylum?

Sok ember tudja értékelni azt, amikor egy alkotás már annyira fájdalmasan vállalhatatlan, hogy szórakoztató, de én sajnos nem tartozom ezen népes tábor közé. Még fizetett kritikusok is 80% fölé rangsorolták a Sharknado-t, amit már akkor sem értettem, én viszont továbbra is kitartok amellett a tény mellett, hogy ilyen rossz effektek és vágások mindenre vallnak, csak arra nem, hogy egy darabig is szórakoztatni tudnának.

A csodálatos és "csakis" minőségi filmeket játszó FILM+ Víziszörnyek hete alcím keretin belül adta le ezt a gyöngyszemet, én pedig kihasználtam, hogy szénné oltsam ezt a förmedvényt. Egyszerűen semmi olyat nem találok benne, ami kicsit is szórakoztató lenne. Mert egy Asylum film kapcsán már felesleges lenne értelmet keresni, hisz felesleges időpocsékolás lenne, azt viszont tényleg elismerem, hogy nyomokban tartalmaz szórakoztató elemeket, amik leginkább az effektben merülnek ki, amik egy hajszálnyival jobbak, mint amit a Birdemic-ben láttunk, de összességében még a "rossz" jelzőt sem érdemli meg.

Viszont ez a némi pozitívumot is magában hordozó kijelentésem sem tart sokáig, hisz az effektek nagyjából két percig viccesek, utána viszont feketébe borul az egész világ, és azon könyörögsz Istennek, hogy vagy szabadítson meg ebből a leírhatatlanul ostoba filmtől, vagy most rögtön vessen véget az életednek.

Ráadásul olyannyira komolyan veszi magát az egész film, hogy még a CIA-t meg az FBI-t is belekeveri ebbe az egészbe, és valami mondvacsinált dologgal próbálja magyarázni ezt a pusztító piranha agymenést, amit a képernyőn látunk. A karakterek ostobák? Történet nincs is? Az effekteket egy három éves kisgyerek csinálta Movie Maker-rel? Igen, mit lepődsz meg ezen, ez egy Asylum film!

Azt akarja, hogy komolyan vegyük olyan nevetséges jelenetek mellett, mint amit 100 percen át, megállás nélkül tol az arcunkba a film. De már magukba a mondatokba is bele lehet kötni és szakdolgozatot írni a hibáiról, de hát kit érdekel, amikor vérengző piranhákat öl meg főszereplőnk biciklimozdulatot imitálva. Hát nem fantasztikus?

De nem csak az életed, hanem a reklámokba fektetett negatív érzéseid is rendesen átgondolod. Most őszintén, ha olyan vagy mint én, és rászánod magad a megnézésre, garantáltan hálát adsz minden egyes reklámblokknak, ami csak feltűnik, hisz ezt a filmet egybe megnézni egyenlő a lehetetlenséggel. Emlékszem, a Sharknado-t is kb. nyolc részletben sikerült megnéznem, és a hányinger még egy hét múltán is bennem volt.
Az is ritka, hogy a PORT-on is kemény 2 ponton áll, de a Megapiranha - Gyilkos a mélyből teljes mértékben megérdemli ezt a kitüntető értékelést, hisz még ezzel a pontszámmal is kicsit túlértékeltnek tartom.

És olyan nagy szerencseként könyvelhető el, hogy a rendező úriember nem csak ezzel az egy filmmel mutatta meg páratlan direktori tehetségét, hisz többek között olyan, már-már tökéletesen elkészített filmek is az ő nevéhez fűződnek, mint a Testrabló idegenek, Itt a fű, hol a fű?, vagy a Mélytengeri kalandorok. De egy tanácsot azért fogadj meg: ha meghallod azt a nevet, hogy Eric Forsberg, gyorsan fuss el a másik irányba, jobban jársz vele.
Egy tucat special- és visual effektesünk van, nekik innen is szeretném megköszönni ezt a kivételes látványvilágot, amit a film felépít, és felhívnám minden érintett figyelmét, hogy nagyon megérdemelnének már egy igazi munkát.

Ha szeretnétek velem a Megapiranha dramaturgiai felépítéséről és annak nagyon fontos jelentőségéről beszélni, nyugodtan keressetek meg, ellenben búcsúzóul annyit tudok elmondani, hogy soha, semmilyen körülmények között ne járj úgy, mint én, és minden olyan címtől tartsd távol magad, mint a Megapiranha, Megacápa, Megakrokodil, Megaminden, és Náci zombi cápa. (Utóbbi létezésében sajnos nem vagyok biztos, de hát olyan találékonyak ezek az Asylum-os fiúk, az elkövetkezendő években biztos találkozunk majd ezzel és ehhez hasonlókkal is!

Értékelés: 10/1

 

Cím:  Megapiranha - Gyilkos a mélyből
Rendező:  Eric Forsberg
Forgatókönyvíró:  Eric Forsberg
Zeneszerző:  Chris Ridenhour
Operatőr:  Bryan Olinger
Vágó:  Bill Parker
Szereplők:  Paul Logan, Barry Williams, Tiffany, Jesse Daly, William Morse

 

Kritika: A félszemű (2010)

"A rendkívül érdekfeszítő történetből egy még érdekfeszítőbb forgatókönyvet írtak a Coen testvérek, amely a mostani vérszegény western felhozatalból magasan kitűnik a többi közül."

 Nagy bátorságról tanúskodik, hogy a Coen fivérek filmre vitték az 1969-es True Grit remake-jét, ami ugyan nem számított annyira kimagasló westernfilmnek, remek volt John Wayne-t látni Rooster Cogburn szerepében. Charles Portis regényéből készült film azért is számított akkoriban frissnek, ugyanis a könyv után készült mindössze egy évvel, ezért a forrás úgymond nem hűlt ki.

Manapság már minden említésre méltó filmből készítenek egy második részt, hátha a cím bevonzza a nézőket a moziba, amiből általában oltári nagy baromság szokott kisülni, főleg, ha ilyen sokára készül el, de most tanúbizonyságot nyer, hogy amibe Coenék hozzáérnek, arannyá változik.

Számomra a valaha volt egyik legnagyobb rendezőpárosa Joel és Ethn Coen, hiszen minden benne a filmjeikben, aminek csak benne kell lennie: vér, fekete humor szatirikus elemekkel és szereplőkkel, pompás rendezés, jó dialógusok.

Lapozzuk fel egy kicsit filmográfiájukat: Tény, hogy a legmaradandóbb filmjeik thrillerek voltak, de olyan szintű változatosságot visznek bele az alkotásaikba, hogy az egyik pillanatban még félig becsukott szemmel nézed a Fargo egyik véres jelenetét, a másikban pedig a székedet állítod a helyére a földről, mert úgy szakadtál a röhögéstől, hogy ügyesen sikerült leverned.
A nagy Lebowski, Nem vénnek való vidék, Ó testvér, merre visz az utad?, Fargo, Llewyn Davis világa, na meg persze a most következő A félszemű.

A rendezőpáros egyik legjobb tulajdonsága tehát, hogy rendkívül sokszínűek. Példa: Egy komoly ember című vígjátékot én speciel nem láttam, de jelölték Oscar-ra, és ezek után ki gondolta volna, hogy egy olyan westernfilmhez fognak nyúlni, amit még a legnagyobb John Wayne fanatikusok is rég elfelejtettek.

És ezzel nem azt akarom mondan, hogy az eredeti verzió rossz lenne, hiszen John Wayne Oscar díjat kapott az alakításáért, de nem csodálkoztam volna, ha a 2010-es True Grit megbukik az eredeti verzió "elévültsége" miatt.

Tom Chaney a város egyik leggyávább embere, miután megölte a tizennégy éves Mattie apját, elszökik, se híre, se hamva nem marad. A lányt persze nem olyan fából faragták, ezért a gyászolás helyett inkább segítséget kér az "enyhén" alkoholista békebírótól, Rooster Cogburn-től, aki annak ellenére, hogy félszemű, úgy bánik a fegyverrel, mintha ifjú lenne.

 

 

A lány busásan megfizeti a férfit, csak kapják el az apjának gyilkosát. Coogburn először nem örül, hogy Mattie vele tart, de az út során egy nagyon érdekes kapcsolat alakul ki közöttük, mondhatni, hogy a békebíró apja helyett apja lesz a lánynak.

Ezután még feltűnik egy texasi ranger, La Boeuf, aki egy másik gyilkosságért körözi a gyáva Tom Chaney-t, aki valószínűleg indián földekre ment.

A rendkívül érdekfeszítő történetből egy még érdekfeszítőbb forgatókönyvet írtak a Coen testvérek, amely a mostani vérszegény western felhozatalból magasan kitűnik a többi közül. A képi világ egyszerűen tökéletes, Roger Deakins BAFTA-díjban is részesült érte, Jeff Bridges pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Szinte élvezettel játssza el ezt a pökhendi, felsőbbrendűsködő békebírót, de emellett fontos megemlíteni a Mattie Ross-t játszó lányt is, aki szintén jól színészkedik.

Matt Damon pedig, Matt Damon.

A Coen testvérek tehát már megint eltalálták, hogy mi kell a népnek, kíváncsian várjuk az Inside Llewyn Davis után, melyik műfajba kotnyeleskednek bele, és élesztik azt újra.

Értékelés: 10/8